Magyarországi Metodista Egyház
(Hanula Hanga, Budapest) – Egy kék homlokzatú ház valahol a Balaton partján. Egy hely tele testvérekkel. Egy hely, ahová második éve hazajárok. A cím: Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központ (Révfülöp). Az otthont teremtő esemény neve: Ökumenikus Lelkészi- és Munkatársi Konferencia. Országos szinten egyedülálló lehetőség az ilyenfajta ökumenikus együttlétre! Tavaly, az első részvételemkor a gyülekezetplántálásról beszélgettünk, idén a szellemi háború volt a témánk az 1Tim 6,12 alapján: „Harcold meg a hit nemes harcát, ragadd meg az örök életet…!”
Június 19-től 23-ig minden reggelt imaközösséggel és áhítattal kezdtünk, délelőttönként egy igetanulmányt és két előadást hallgattunk meg, délutánonként pedig egy nagyobb pihenős, balatonozós szieszta után csoportbeszélgetés következett, majd igehirdetéssel zártuk a napokat. Tettük mindezt nagyon gazdag lelki-légkörben, hiszen az Igéhez ortodox, baptista, református, evangélikus, pünkösdi, görögkatolikus testvérek vezettek minket.
Kiemelve pár gondolatot abból a nagyon áldott csomagból, amit a konferencián kaptunk:
Hétfőn nagyon elgondolkodtató volt, amikor az ortodox testvérünk arról beszélt, hogy az ő templomaikban nincsenek padok, mert nem előadás, hanem imádás történik ott (ahol akár le is borulhatunk). Felhívta arra is a figyelmet, hogy ha egy óriási méltóság lép be a terembe, akkor senki nem tud ülve maradni. Akkor mi a helyzet egy istentiszteleten, amikor maga az Úr van jelen?
A kedd reggeli áhítatban baptista testvérünk a sátán tüzes nyilaira mutatott rá (Ef 6,16), pontosabban arra, hogy milyen fontos hittel(pajzs) megvallani ezek ellen az Isten szavait(kard).
Délelőtt az egyik evangélikus testvérünk elénk hozta azt a nagyon fontos kérdést, ami Luthert is foglalkoztatta: „Hol találok kegyelmes Istent?” A mai embert is legbelül ez a kérdés kínozza, fontos, hogy mi, mint megkegyelmezettek közössége, olyan hely legyünk egyházként, ahol kegyelemre, a kegyelmes Istenre találhat.
Ortodox testvérünk újabb előadásában a sátán munkálkodásával kapcsolatban tisztogatta a látásunkat, rámutatva arra, hogy nem kevesebbre törekszik az ember fizikai elpusztításán túl, mint a legnagyobbra: az üdvösségtől való megfosztásra. Ma sokszor nem látunk túl a földi életen, nem vesszük komolyan ezt a fontos kérdést. Sőt egyenesen kivesszük a „keresztény képletből” a sátánt és így téves képet alakítunk ki Istenről és emberről is. Elgondolkodtató volt az a megjegyzése is a testvérnek, amit a mai (túl)gépesített világról mondott: „Mi az, amit az Isten maga írt? A természet. Mitől vagyunk ma leginkább elvágva? A természettől.” Arra is felhívta a figyelmet, hogy komolyan kell vennünk a szimbólumokat, amik nemcsak összekötnek, hanem emlékeztetnek is, általuk bizonyos dolgok elfogadtatása zajlik ma is. Így beszélt például az ötágú csillag keresztény körökben is elterjedt veszélyes használatáról. Keleti teológusként megfogalmazott egy kritikát is nyugati társai felé: A nyugati teológia legtöbb esetben az, hogy az illető mit gondol Istenről. Pedig a teológus azt kéne, hogy jelentse: Isten-látó.
Az esti igehirdetésre meghívott baptista testvérünk kiemelte „Az ördög mindent megtesz, hogy elrángasson az imádság helyéről és az ige helyéről.” (Az ApCsel 6,4 alapján ezekhez ragaszkodnunk kell!) Hozzátette: a gyülekezeti tagok/mások „érted imádkozhatnak, de helyetted nem.” A Bibliában is azt láthatjuk, hogy a nagy áttöréseket, győzelmeket, eseményeket megelőzte az odaszánt imádkozás (a kereszt előtt a Gecsemáné kerti imaharc, pünkösd előtt a 10 napig tartó közös imádság). Beszélt a mai szélsőségekről, amikor az egyház „nem só, hanem sóbálvány.” Leírt egy olyan folyamatot, ami azzal kezdődik, hogy „az egyház nincs interakcióban a világgal, rosszul értelmezi az elkülönülést és így végül elkezdi szórakoztatni magát”. Vagy a másik szélsőségbe esve már-már könyörög a világnak és ígéri: „Átírjuk az Evangéliumot, csak ne dobjatok ki.”
Szerdán egy nagyon különleges előadást hallgathattunk meg egy pünkösdi katona-lelkész testvérünktől, aki a katonaságból hozott példákon keresztül tanított arról, mit is jelent Krisztus katonájának lenni (azaz kereszténynek). Így beszélt többek között az ún. „bizalom köréről”. Ez az, amikor a katonák 360°-ban biztosítják egymást (nem kell hátra néznem, tudom, hogy ott áll a társ, ő figyeli azt a szakaszt, én pedig rá merem bízni az életemet). Így kell a gyülekezeteinkben, közösségeinkben nekünk is a magunk helyén(!) állva, a résekre állva, bajtársként együtt harcolnunk, nem ölbe tett kézzel várva (kanapéban filozofálva, „izgalmas” témákat boncolgatva), hogy Isten küldje az embereket, hanem emberhalászként menni (!) a segítségért kiáltó emberek közé, Krisztushoz vezetve őket.
A csütörtök reggeli áhítat-tartó református testvér kihangosította egy rossz gondolatunkat a szellemi fegyverzet terén: „Adjon Isten fegyvereket, de aztán én azt megoldom, hogy hogyan használom.”
A délelőtti előadáson egy másik evangélikus testvér arról beszélt, hogy az ideális keresztény élet küzdelmet feltételez. Görög szóval élve: gennaios athletes-ek vagyunk (a gennaios jelenti a nemest, de jelenti a született-et is!). Nagyon elgondolkodtató volt, amikor azt mondta: hagyjuk meg az erőt az evangéliumnak, mi maradjunk gyengék. Illetve Saul-Pál életén keresztül rámutatott arra, hogy a hit nem a hitetlenséggel áll szemben, hanem a hit, mint hűség és megbízhatóság áll szemben a hittel(!), mint hitetlenséggel és tudatlansággal.
Aznap hallhattunk egy idős evangélikus testvért is, akinek már csak a beszéde közbeni folyton ragyogó mosolya is hatalmas bizonyságtétel, Istenre mutatás volt. Ahogy ezzel az Istent ismerő és Benne bízó mosollyal mondta: „Igen, nehéz időket élünk. De Isten velünk van. Akármilyen nehéz.” Idézte ő is Luthert: „Egy igécske porba dönti a sátán minden erejét.” Ismernünk kell hát az Igét, figyelni rá. Ugyanis Isten „Mindig Igével vezeti az embert, azt, aki odafigyel rá.” Nem mindegy az Igéhez való viszonyulásunk: „Ha azt mondom, ez sem az Isten igéje, meg az sem, akkor énhozzám nem fog szólni az Úristen soha!” Nagy tapasztalattal beszélt a lelkigondozásról, sérült emberek kíséréséről, gyógyulásáról, ezzel kapcsolatban józanságra intve minket: „Jézus nem járta a temetőket, hogy feltámassza a halottakat, azokat gyógyította, akiket odavittek hozzá.” A misszió kapcsán rámutatott egy fontos fókuszra: „Nem azért beszélt nekik Jézusról, hogy provokálja őket, hanem mert szerette őket.” Ezt a gondolatot egészítette ki aztán egy másik testvér: „Akkor hagyták ott őket, amikor kirúgták őket, de nem a saját hülyeségük miatt, hanem az evangéliumért.”
Pénteken a kiküldő istentisztelet üzenete Istennek az a felszólítása volt, amit Péter apostolon keresztül üzent az első időkben az üldözésben lévő egyháznak, és üzen ma is: „Szentek legyetek!” (1Pt 13-25) Az Igét hirdető baptista testvérünk elmondta, hogy „ha a szentség útján akarunk járni, akkor nagyon sok olyan dolgot kell megtennünk, amit más nem tesz meg és nagyon sok olyat nem teszünk meg, amit a világ megtesz.” Szentnek lenni nem azt jelenti, hogy sosem piszkolódunk be, sosem esünk bele a sárba, hanem a „a szentség útja azt jelenti, hogy nem engedem, hogy szennyes maradjon a ruhám.”
Az ezen a héten mindannyiunknak fontossá vált Ige biztatását adom én is tovább, azt remélve, hogy jövőre több metodista fogja megtapasztalni személyesen ennek a csoda-konferenciának az áldásait: „Istennek van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségetekből jusson minden jó cselekedetre.” (2Kor 9,8)
