2019. évi jeligénk
„Az ajtó előtt állok, és zörgetek!”
(Jelenések 3,20)

Metodista újság

MEGJELENT A 2017 DECEMBERI METODISTA

Megjelent a 2017-es év utolsó Metodista hírlevele. Az első oldalakon az új egyházi esztendő (B év) adventi vasárnapjaihoz kapcsolódó áhítatokat olvashatunk, amelyeket Balla Fruzsina, Raffael Mária, Kovács Donát és Szuhánszki Tamás írtak. Pásztor István az ősszel elhunyt nyíregyházi laikus elöljáróra, Rakovics Ibolyára emlékezik bizonyságtételében (Egy teljes élet Krisztusban). Khaled Nada írása a görögországi menekültek közötti missziós szolgálatról szól (Kik az Isten gyermekei). A karácsonyi ünneppel kapcsolatban Sztupkai Kristóf fogalmazta meg vallomását: „Számomra a karácsony küzdelem. Minden évben, így idén is. Talán azért, mert nagyon szorosan, túl szorosan összenőtt és egymásba kavarodott a keresztény karácsony, a nem keresztények által ünnepelt ünneppel. Pedig két, merőben más világról van szó. Az egyikben szentség rejtőzik, a másikban a fogyasztói társadalom által generált felszín.

A két világ pedig túl nagy átfedésbe került.”

2017.12.08.

MEGÚJULT A METODISTÁK LAPJA

Krisztuskirály vasárnapján (november 28-án), az egyházi év utolsó istentiszteletén több gyülekezetünkben is kiosztották a megújult Metodista hírlevelet. Az új formátumú újság szeptembertől kerül kiadásra, A5-ös formátumban, 8 színes oldalon. A havonta megjelenő kiadványt a Missziós Tanács készíti szerkesztőbizottságként, a tördelést Pásztor Simon végzi. A novemberi szám tartalmából: Schauermann Andrea: A szeretet útján c. – Az új hitoktatási anyagról, Jerkovich Réka: Erős vár a mi Istenünk – A budakeszi reformáció ünnepről, Páczelt Andrea: Ars Sacra c. – A hatok csoport Kettőspont tárlatáról, Lelki újulás – Interjú Molnár János ny. polgármesterrel, Lakatos Lilla: A kegyelem 500. évfordulója.

2017.11.28.

KÖZÉPPONTBAN: 60 ÉVES A KÖZÉP- ÉS DÉL-EURÓPAI CENTRÁLKONFERENCIA

Megjelent a 2014/3. Metodista!

Tartalom:

Khaled A. László: Európa közepén metodistának lenni
Id. Schauermann Henrik: 60 éve alakult meg a centrálkonferenciánk
Centrálkonferenciánk főbb eseményei időrendi sorrendben
Abdenour Ait Abdelmalek – Vigh Bence: Kegyelem és növekedés
Ana-Palik Kuncak – Edith Buschenrieder: Erő és öröm
Hecker Márton – Mariyana Genova: Ajándék és világosság
Cornelia Schrammel – Szuhánszki Laura: Nyitottság és csend
Martin Balovski – Stoyan Stalev: Megtört szív és áldozat
Xhuli és Riegels Kasmolari – Gabi Rehbogen: Rendelt idő és isteni jelenlét
John Wesley: Kimondhatatlanul nagy öröm (Részlet a 12. prédikációból)

2014.12.31.

KÖZÉPPONTBAN: A MEGÚJULÁS HELYEI – NYÁRI VISSZATEKINTÉS

Megjelent a 2014/2. Metodista!

Tartalom:

Khaled A. László: A megújulás helyei
Sztupkai Kristóf: Krisztus élmény és közösségi élmény – Konfri Tábor 2014
Szabóné Papp Klára: Áldott az a férfi, aki az Úrban bízik! – Férfi Nap
Gyurkó József: A kistokaji bevetés tapasztalatai
Lakatos Viktória: A suli buli!
Heckerné Pálúr Mária: Isten többet adott, mint kértünk – Napközis tábor Nyíregyházán
Hajduné Cs. Erzsébet: Életépületünk építése – Csendesnap Döbröközön
Id. Schauermann Henrik: Megadja szíved kéréseit!
Csernák István: Búcsú Vadászi Andrástól (1932-2014)
Pecznyik Pál: Van egy kis kápolna

2014.09.13.

KÖZÉPPONTBAN: A VILÁGOSSÁG GYERMEKEI

Megjelent a 2014/1. Metodista!

Tartalom:

Galambos Ádám: A világosság gyermekei – Lélekkel és bátorsággal (Aliansz Imahét 201!)
Khaled A. László: Együtt lenni a világosságban
Sztupkai Orsolya: Tudjuk, hogy Isten itt van közöttünk!
Vörösné Gyöngyi: Világítani a terhek között is
Dr. Patrick Streiff: Isten közelsége oly igen jó nekem (Zsoltár 73,28)
Szabóné Papp Klára: Hogy magunkat szeretni tudjuk… – Női Konferencia
2014-es metodista évfordulók – Emlékezzél meg az útról
Seben Glória: Metodista és MEKDSZ-es?
Sajtóközlemény a Budakeszi Metodista Templom Új Széchenyi Terv keretében történt támogatásáról.

2014.03.13.

KÖZÉPPONTBAN: EGYMÁS TERHÉT HORDOZTÁTOK? – ÉVZÁRÁS ÉS -ÉRTÉKELÉS

Megjelent a 2013/4. Metodista!

Tartalom:

Khaled A. László: Jövőkép és életút tanfolyam – Egy ház a reményteljes jövőért
Vadászi Ágnes: Ágfalva, az én szememmel – A soproni metodisták szolgálata
Pásztor Zoltán: Meggyújtani lelkünk világosságát?
Bernfried Schnell, David Field, Patrick Streiff: Több, mint egy tanulmányi program – E-Learning metodista távoktatási program
Sztupkai Kristóf: Életeket megváltoztató misszió – Külmisszióban egyesült államok
Rózsa János: Dér csípte csipke
Kegyelem és kalmárszellem – Bolyki Lászlóval beszélgetett Csontos Ivett
Gyurkó Donát: Nyilvánvaló jelek között
MEÖT decemberi taggyűlés
Ady Endre: Karácsony – Harang csendül

2013.12.31.

KÖZÉPPONTBAN: HÁLÁS ÉLETBEN JÁRVA – KERESZTÉNY ÉLETSTÍLUS?

Megjelent a 2013/3. Metodista!

Tartalom:

Szuhánszky T. Gábor: Környezetbarát templom, teremtéstudatos gyülekezet
Jenei Grethe Enikő: Női Konferencia 2013 – Nyelv-tan-folyam
Pásztor Zsófia: Boldogok a kezdő iskolalelkészek!
Gyurkó Donát: Emmausi úton – Egy költözés margójára
Szabóné Papp Klára: Gondolatok az aratási hálaünnep kapcsán
Pásztor Zoltán: A Reformáció Napja 2013
Politika és kereszténység – Akik megváltoztatták a világot: Erik Metaxas Wilberforce életrajzáról készült interjú

2013.10.31.

KÖZÉPPONTBAN: KISVASZAR EL-PASO EGYSÉG – MI MINDNYÁJAN EGYEK VAGYUNK JÉZUSBAN

Megjelent a 2013/2. Metodista!

Tartalom:

2013.09.13.

KÖZÉPPONTBAN A JÓ VEZETŐ

Megjelent a 2013/1. Metodista!

Tartalom:

Szalai András: Egymás terhét hordozzátok (Jelige 2013)
Dr. Patrick Streiff: Hit, remény, szeretet – ez a három
Pásztor Zoltán: A metodista istentiszteletről – Csapatban ünnepelni
Dr. Hecker Frigyes: A metodista istentiszteletről – A gyülekezeti élet motorja
Dr. Hecker Róbert: A vezetői csődélmény, mint az eredményes vezetői gyakorlat előfeltétele
Gyurkó József: Szolgálatunk a hajléktalan emberek között
Szabó Andor: Lea házassága és hitre jutása
Szabó Papp Klára: Uralom, hatalom, vezetés
Jenei Grethe Enikő: Egy igemag hétköznapi továbbadása
Gyökössy Endre: Boldogságok

2013.03.31.

KÖZÉPPONTBAN: ÉVZÁRÁS 2012

Megjelent a 2012. november-decemberi Metodista!

Tartalom:

Khaled A. László: 66 + az Úr Jézus (Beszámoló az őszi MIX vándorcsendesnapról)
D. K.: Minőségi zeneoktatás kicsiknek és nagyoknak (Szuhánszki Tamás Miskolc város kitüntetettje)
METODISTA LITURGIKUS GYAKORLATUNK (1. rész):
– Vigh Bence: A hét csúcspontja
– Hecker Márton: A liturgia ereje
– Csernák István: Istentisztelet, mint kegyelmi eszköz
Dr. Patrick Streiff: Félbeszakítás
Szabó Andor: Kedves énekeim
Pásztor Zoltán: Várakozásban
Szénási Boglárka: Nézd e város rád vár! – Kürtöspuszta rád vár!
Dr. Lakatos Judit: A testvére szeretet városa
Dr. Fischl Vilmos: A megújult Ökumenikus Tanács első őszi ülése
Kirchentag 2013 Hamburg – Meghívó

2012.12.13.

KÖZÉPPONTBAN A SEGÍTŐ SZOLGÁLATOK

Megjelent a 2012. szeptember-októberi Metodista!

Tartalom:

Khaled A. László: Úton a Reménység Busz
Istennek tanulok, hogy embereken segítsek – Tóth Mátyással beszélgetett Szuhánszki János
Szuhánszky T. Gábor: Missziós gondolkodás és az evangélizáció új formái
Dr. Patrick Streiff: Határhúzás – Az emberi élet védelme
Szabó Andor: „Már vénülő kezemmel” – Emlékezés Szabó Györgynére
Bodgálné Szabó Márta: Az igaz virul…
Sztupkai Kristóf: Amerikai szolgálók Magyarországon
Horváth Csilla: Gyümölcsöző-szolgáló gyülekezet (16. Országos Családi Tábor)
Emlékezzél a megtett útról! (20 éves jubileum a Női Bizottságban)
Schauermann Henrikné: A női misszió szolgálatában – Wladár Antóniára emlékezünk

2012.10.13.

KÖZÉPPONTBAN A SZENTLÉLEKKEL TELJES ÉLET

Megjelent a 2012. július-augusztusi Metodista!

Tartalom:

Khaled A. László: Szentlélekkel teljes élet – Gyümölcsökkel teljes gyülekezet?
Szabóné Papp Klára: Vezetés a Szentlélek által
Kovács Zoltán: Amerikából jöttem…
Dr. Patrick Streiff: Hatalom az egyházban
Csodálatos föld, szomorú tekintetű emberekkel (2. rész) – Szabó Andor írása Shin Seong Hak metodista misszionáriusról
Khaled-Abdo Nada: Énekszó Afrikából
Sztupkai Kristóf: Fókuszban a falumisszió
Szabó Pál: Vasutasok pünkösdje
Szuhánszky T. Gábor: Missziós gondolkodás, evangélizáció

2012.08.13.

KÖZÉPPONTBAN AZ ÁLDOZAT

Megjelent a 2012. március-áprilisi Metodista!

Tartalom:

Szuhánszky T. Gábor: A helyreállítás alapja
Pásztor Zoltán: A lap a miénk
Asztalos József: Küldöttek és eszközök Nyíregyházán
Dr. Lakatos Judit: „Soha ennél közvetlenebb istentisztelet” – 100 éve lett európai püspök John Louise Nuelsen (1912-1940)
Dr. Patrick Streiff: Különös örökbefogadások
Szabóné Papp Klára: Testvérrel való békesség
Sztupkai Kristóf: Történelmi helyeken járva
Emlékezés Elisabeth Tillich diakonissza nővérre (1927-2012) (Diakoniewerk Martha-Maria vezetősége és nővérei)
Szabó Andor: Apostoli bizonyságtétel

2012.06.17.

KÖZÉPPONTBAN HITÜNK ALAPJAI

Megjelent a 2012. január-februári Metodista!

Tartalom:

Csernák István: Kirekesztetlenül
Pásztor Zoltán: Mi van a márványpadló alatt?
Szabó Andor: Ne civakodjatok az úton!
Khaled A. László: Wesley tanulmányok Angliában
Khaled-Abdo Nada: Elküldött engem az Úr!
Dr. Patrick Streiff: Éves igéink
„Csodálatos föld, szomorú tekintetű emberekkel” – Shin Seong Hak koreai metodista misszionáriussal Szabó Andor beszélgetett
Arany Panni: Ne féljünk egészen átadni magunkat!
Sztupkai Kristóf: Emlékezés Burprich Rudolfra (1952-2012)
Burprich Rudolf: Egyetlen igaz úton…
Túrmezei Erzsébet: Maradj a helyeden

2012.02.26.

KÖZÉPPONTBAN AZ EGYHÁZI KÖZÖSSÉG

Megjelent a 2011. decemberi Metodista!

Tartalom:

Khaled A. László: A gyülekezet, mint Krisztus teste
Ifj. Schauermann Henrik: Az egyház Isten népe marad
„Óvodától egyetemig a gyülekezetben” – Szuhánszki János riportja Kőszegi Sándoral és Kőszegi Márióval
Sztupkainé Pál Zsuzsanna: Úgy szeretni, mint Jézus
Patrick Streiff: A metodista egyház megalakul Erdélyben
Ruth Höhne: Mária és Erzsébet
Szuhánszki János: Nyári emlék: Cserkésztábor Erdélyben
Sztupkai Gergő: 1353 – Adventi adományvonal

2011.12.29.

KÖZÉPPONTBAN AZ ELKÖTELEZETT HIT

Megjelent a 2011. január-februári Metodista!

Tartalom:

Csernák István: Szövetségmegújító istentiszteletek
Pásztor Zoltán: Újévi gondolatok az évi jelige kapcsán
Jávor Ferenc: Az anyagiak kezelése hit és szív kérdése
Szuhánszki János: Mi köt és hova köt?
Kovácsné Horváth Csilla: Elfogadhatom magam!
Cornelia Trick: Jákób álma
Szabó Andor: Exkluzív interjúk jeligénkről

2011.04.15.

KÖZÉPPONTBAN A TALÁLKOZÁS ISTENNEL

Megjelent a 2011. március-áprilisi Metodista!

Tartalom:

Csernák István: 79. Évi Konferencia
Szuhánszki János: Hol van Isten?
Khaled A. László: Gondviselés?
Szabó Andor: Csendes Percek az ókorból
Pásztor Zoltán: Nem vagy egyedül…
Szabóné Papp Klára: Találkozás Istennel
Istennek vannak „álmai” – Interjú Kovács Zoltán lelkésszel
Harman Judit: Veled vagyok egész!
Patrick Streiff: Afrikai világ
Anna Palik-Kuncak: Istent meghallani a csendben
Szabó Andor: A jézusi találkozás
Kedvenc énekem

2011.02.26.

KÖZÉPPONTBAN A BÉKÉLTETÉS SZOLGÁLATA

Megjelent a 2010. november-decemberi Metodista!

Tartalom:

Jenei Gréthe: Ige, ami megelevenít
Ádám Katalin: Boldogok a békességet teremtők
Anna Palik-Kuncak: Jákób és Ézsau kibékülése
Thalyné Kurdi Éva: A családon belüli kapcsolataink gyógyulása
Hajduné Csernák Erzsébet: Mostantól fogva senki sem ismerünk test szerint
Kurdi Zoltán: Nekünk adta a békéltetés igéjét
Patrick Streiff: Reménnyel tele
Lakatos Judit: Békesség Istentől
Szabó Andor: Mária, a példakép

2011.11.12.

KÖZÉPPONTBAN AZ IDENTITÁS

Megjelent a 2010. szeptember-októberi Metodista!

Tartalom:

Szuhánszki János: Ahhoz a nyájhoz tartozom
Szabó Andor: Identitásainkról
Ingeborg Putzke: A bátor Abigail
Khaled A. László: A hálaadó identitásról
Patrick Streiff: Kétirányú forgalomban
Vigh Bence: Ébredés Isten Lelke által
Lakatos Judit: A metodistáknak nevezett emberekről
Szuhánszky T. Gábor: Önazonosság változás Jézusban

2010.09.12.

KÖZÉPPONTBAN AZ IMÁDSÁG

Megjelent a 2010. július-augusztusi Metodista!

Tartalom:

Siszan: Imádkozzatok és buzgón kérjetek!
Szabóné Papp Klára: Depresszió – Van gyógyulás?
Khaled A. László: Az imádság menedék
Patrick Streiff: Élő kapcsolatok Dél-Kongóval
Horváth Eszter: Az ima – ami
Ute Minor: Egy tiszta látású asszony
A gyümölcsöző ima gyakorlatáról – Nemes Ödön: Ima és élet c. könyve alapján összeállította Szabóné Papp Klára
100 éves a Békeharang: A közös imádságról (Békeharang, 1910. október
Anthony De Mello: Mi is hárman vagyunk, ti is hárman vagytok…

2010.07.12.

KÖZÉPPONTBAN A BETEGSÉG

Megjelent a 2010. május-júniusi Metodista!

Tartalom:

Dobozy Péter: Ne legyen a középpontban a betegség
Bodgálné Szabó Márta Katalin: A Betegség, ami megváltoztat
Megoldódnak a lélek görcsei – Khaled A. László riportja Paksy Sándorral
Dr. Szakos Márta: Nekem még élnem kell, hogy továbbadjam, amit kaptam
Ruthild Steinert: A kiszolgáltatottság helyzetei
Lakatos Judit: Küzdelem a múlttal, küzdelem a múltért
Pásztor Zoltán: Fesztivál Blog 2010
Szabó Andor: Hittanórás csemegék
103. zsoltár (részlet)

2010.05.22.

KÖZÉPPONTBAN: MEGELÉGEDETT ÉLET?

Megjelent a 2010. március áprilisi Metodista!

Tartalom:

Patrick Streiff: keresztség-megerősítő ünnepek
Szili Anna: Úton a megelégedés felé
Szabóné Papp Klára: Megelégedettség…
Az élet forrásai máshol vannak! – Dr. lakatos Judit riportja dr. Hecker Frigyes nyugdíjas szuperintendenssel
Szuhánszki János: Hogy ne lennék megelégedett? – Ungár Aladár (1905-1970) emlékezete
Katharina Lange: Megnyitott szív – nyitott ház
Szili Anna és Khaled A. László: 80 éves a döbröközi kápolna
Szuhánszki János: Búcsú Kovács Istvánné Klári nénitől
Dsida Jenő: Krisztus

2010.03.22.

KÖZÉPPONTBAN A GYERMEKEK

Megjelent a 2010. január-februári Metodista!

Tartalom:

Hajduné Cs. Erzsébet: Gyermekmunka a Magyarországi Metodista Egyházban
Schauermann Péter: Tini munka – Akik már nem gyerekek!
Burprich Rudolfné: A gyermekről – Védőnői szemmel
Sztupkainé Pál Zsuzsanna: Gyermekmunka Szegeden
Pálúr Mária: Gyermekmunka Nyíregyházán
Kovács Róbertné Csilla: Gyermekmunka Pécsett
Hajduné Cs. Erzsébet: A gyermekek félelmei
Khaled A. László: Vasárnapi iskolai útmutató 1917-ből
Kovács Csilla: A kis magvető
Abigail Van Buren: A szülők imája

2010.02.12.

KÖZÉPPONTBAN AZ ADVENTI VÁRAKOZÁS

Megjelent a 2009. november-decemberi Metodista!

2009. november-decemberi szám letöltése (pdf)

Tartalom:

Dr. Lakatos Judit: Advent születése
Pásztor Zoltán: Mártírság ma!
Körzeti események 2009
Lakatos Lilla: Kicsiny kis fényeddel világítani fogsz!
Kurdy István: A szeretet gyakorlása a családban és a gyülekezetben
Szuhánszki János: Humorunk (2. rész)
Sztupkai Mihály: 80 éves a Szegedi Körzet
Hecker Henrik: Oroszországi élményeim
Sztupkainé Pál Zsuzsanna: Gyújts fényt szereteteddel, jóságoddal, hogy szebb legyen a föld!

2009.12.08.

KÖZÉPPONTBAN A GYÜMÖLCSTERMŐ ÉLET

Megjelent a 2009. szeptember-októberi Metodista!

2009. szeptember-októberi szám letöltése (pdf)

Tartalom:

Khaled A. László: A hitből élés gyümölcsei
Dr. Patrick Streiff: Figyelmeztetés!
Szuhánszky István: Betakarítás
Kurdi Zoltán: Hogy még több gyümölcsöt teremjen…
Szabó György: Elmélkedem az „élet koronáján”
Szuhánszki János: Humorunk
Nancy Lee DeMoss: Biztassuk egymást!
Id. Schauermann Henrik és Sztupkainé Pál Zsuzsanna: Emlékezés Mühl Anna testvérünkre (1946-2009)

2009.10.27.

KÖZÉPPONTBAN AZ IDEI NYÁR

Megjelent a 2009. július-augusztusi Metodista!

2009. július-augusztusi szám letöltése (pdf)

Tartalom:

Khaled A. László: Közösségépítés – másként
Kovács Csilla: Serdülőtábor Györkönyben – másodszor
Kurdi Barnabás: Tényleg csendes napok
Dr. Patrick Streiff: 50 év…
Hecker Márton: KEK nagygyűlés magyar metodista szemszögből
Lakatos Lilla: Nem hallgathatok Strasbourg miatt…
Kovács Zoltán: „Here I Am To Worship!”
Hecker Héla: Valami a levegőben
Hák-Kovács Andrea: Szubjektív női tükörben: Tiszaliget 2009

2009.08.27.

KÖZÉPPONTBAN A PIHENÉS

Megjelent a 2009. május-júniusi Metodista!

2009. május-júniusi szám letöltése (pdf)

Tartalom:

Khaled A. László: Mindennek rendelt ideje van…
Dr. Hecker Frigyes: Élet-megtartó kapaszkodó
Heinrich Bolleter: Metodista roma centrum
John Wesley: A ránk bízottak használatáról
Pásztor Zoltán és Khaled A. László: Életképek az Élet-Jelről
Laczó Edit: „Ki milyen lelki ajándékot kapott, azzal szolgáljon”
Dr. Patrick Streiff: Szőrszálhasogatás nélkül
Megemlékezések
Kósa András (1923-2009)
Schaefer Gyuri bácsi (1924-2009)

2009.07.04.

KÖZÉPPONTBAN A REMÉNYSÉG

Megjelent a 2009. március-áprilisi Metodista!

2009. március-áprilisi szám letöltése (pdf)

Tartalom:

Csernák István: „A reménység nem szégyenít meg!” (Róm 5,5)
John Wesley: Élő reménység!
Szuhánszki János: A medve, a filiszteus és a válság
Szuhánszky T. Gábor: A húsvéti reménység
Dr. Patrick Streiff: A kicsi, de jelentős különbség…
Lukácsné Besztercei Aranka: Reménység – a reménytelenben is
Rózsa János: Ima a Donnál és kétezer kilométeren át
Kurdi Zoltán: Ki látja Kínán túlról a kürtöspusztaiakat?
Kovács Csilla: Új élet

2009.04.24.

KÖZÉPPONTBAN AZ ADAKOZÁS

Megjelent a 2009. január-februári Metodista!

2009. január-febuári szám letöltése (pdf)

Tartalom:

John Wesley: „Adományozz, amennyit csak bírsz!”
Pásztor Zoltán: A lisztes fazék nem ürül ki és az olajos korsó nem fogy el
Khaled A. László: Isten próbája?
Szuhánszki János: Hálával áldozzál Istennek!
Dr. Patrick Streiff: Nagyobb, hatalmasabb, lenyűgözőbb…
MaMa: Adj, amennyit csak tudsz!
Rémay Mária: Az adakozásról
Kovács Csilla: Gombfoci

2009.02.24.

KÖZÉPPONTBAN A TESTTÉ LETT IGE

Megjelent a 2008. decemberi Metodista!

2008. decemberi szám letöltése (pdf)

Tartalom:

Vigh Bence: „Jézus, szívünk világossága”
John Wesley: Az Úr a mi igazságunk
Szuhánszky T. Gábor: Szükségünk van erre a fényre!
Meeli Tankler: „Itt vagyok, Uram!”
Dsida Jenő versei
Dr. Patrick Streiff: A nagy cél
Missziós Konferencia 2008 – Szuhánszki János és Kőszegi László beszámolói
Szuhánszki János: Karácsony: teremtés és misszió
Szabó Andor: Karácsony a család ünnepe

2008.12.10.

KÖZÉPPONTBAN A MÉDIA SZOLGÁLATOK – 25 ÉVES A LAP!

Megjelent a 2008. novemberi Metodista! 25 ÉVES A LAP!

2008. novemberi szám letöltése (pdf)

Tartalom:

John Wesley: Kutatni az Írást
Sztupkai Mihály: Média szolgálatunk egy szeletéről röviden és vázlatosan
Schauermann Henrikné: A pécsi gyülekezet hírleveléről
Khaled A. László: Negyedszázados az „országos körlevél”
Szuhánszki János riportja Gyurkó Józseffel: Egy rádiós lelkész vallomásai
Dr. Lakatos Judit: PRÚSZ – Újságírók szövetségben
Pásztor Zoltán: Webkettő – Oszd meg magad!
Dr. Patrick Streiff: (Kényszer)leszállás
Sztupkainé Pál Zsuzsanna: A média hatása a gyermek fejlődésére
Csernák Istvánné: A Csendes Percekről – kicsit személyesen
Csernák István: „Zsoltárt zengek Istenemnek!”
Jávor András: (Sz)Építés Kürtöspusztán

2008.11.08.

KÖZÉPPONTBAN: NYÁR 2008

Megjelent a 2008. októberi Metodista!

2008. októberi szám letöltése (pdf)

Tartalom:

John Wesley: Egyetemes egyház – az egymást segítő szeretetközösség
Szili Anna: Tiszaliget a számok tükrében
Schauermann Henrikné: Kapcsolatépítés – Kapcsolatom Istennel, emberekkel, önmagammal
Hecker Kristóf: „Úgy éreztem, haza érkeztem”
Sztupkai Kristóf: Gyermektekintetek Tiszaligeten
Dr. Patrick Streiff: (Ir)realitás
Szuhánszki János: Konyhalesen Kismányokon
Pásztor Zoltán: „Élővé tenni az Igét” – Szociális Alapelvek a mai Európában
Hecker Héla: Mégis Hidas
Dr. Hecker Frigyes: Prédikáció Iványi Istvánné búcsúztatóján
Dr. Hecker Walter: Emlékképeim Iványi Istvánné, Varga Ciliről
Zemankovics Magdolna: Emlékét megőrizhetjük…
Dr. Bóna Zoltán: Indul a reformáció hónapja!

2008.10.08.

KÖZÉPPONTBAN A SZÜLŐK

Megjelent a 2008. júliusi Metodista!

2008. júliusi szám letöltése (pdf)

Tartalom:

John Wesley: A mennyei szülő
Gyurkó József és Hajduné Csernák Erzsébet: Megemlékezés dr. Lemle Zoltánnéról
Sztupkainé Pál Zsuzsanna: Mint feleség és anya a mindennapok kihívásaiban
MaMa: A szülői hivatásról – Susanna Wesley és a nevelés
Dr. Patrick Streiff: Kemény és puha tények
Hecker Héla riportja Hecker Anikóval: Kivonulás – A nyugalom földjéről az ígéretek felé
Szabó Andor: „Nem lehetett gyermeke” (2Sám 6,23) – Gondolatok Míkál és Dávid házasságáról
Khaled A. László riportja Schauermann Andreával: „Nem okoz gondot megnyílni” – Az óbudai baba-mama klubról
Pásztor Zsófia riportja David Greenawalttal: Hét év… Búcsú a Greenawalt családtól
Hajduné Csernák Erzsébet: Gyermektábor Györkönyben

2008.07.31.

KÖZÉPPONTBAN A HIVATÁS

Megjelent a 2008. májusi Metodista!

2008. májusi szám letöltése (pdf)

Tartalom:

John Wesley: „Én is remélhetek kegyelmet!
Szuda Zsolt: Szolgálunk és védünk!
Kormos János: Változó munkakörökben, változatlanul Istennel
Pásztor Zsófia riportja Kovács Zoltánnal – Úton a lelkészi hivatásban
Jenei Grethe Enikő: Felnőttoktatói szolgálatban
Gyurkó Józsefné Katalin: Foglalkozása: lelkészfeleség
Dr. Thaly Eszter Klára: Gondolatok választásokról, hivatásról
Dr. Máté-Márton Anna: Egy gyámügyi jogász vallomásai

2008.05.19.

KÖZÉPPONTBAN A BIBLIA ÉVE

Megjelent a 2008. márciusi Metodista!

2008. márciusi szám letöltése (pdf)

Tartalom:

John Wesley: „Legyek egy könyvnek embere!
Dr. Hecker Walter:(2008 – A Biblia éve
Szuhánszki János: Ki írta a Bibliát?
Khaled A. László: Biblikus élet – biblikus szentség
Szuhánszki János: Rendhagyó szilveszter Pécsett
Dr. Lakatos Judit: Aliansz imahét Nyíregyházán
A Házasság Hete története
Csernák István: Az imádságról – személyesen
Szabó Andor: West-virginiai önkéntesek Kaposszekcsőn
Miért különbözik a Biblia minden más könyvtől
Lelet a padláson. Izgalmas?! Sokkal több!

2008.03.25.

KÖZÉPPONTBAN A KARÁCSONY

Megjelent a 2007. decemberi Metodista.

2007. decemberi szám letöltése (pdf)

Tartalom:

Khaled A. László: Az új kezdet ünnepe
Szuhánszki János: Csodák
Darvai Tibor: Tizennyolc éve élek
Patrick Ph. Streiff: Mit tenne Jézus?
Thomas Stearns Eliot: A háromkirályok utazása
Szuhánszky T. Gábor: A kegyesség titka
Zimre Márta: 100 éve született Zimre Gyula
Zimre Gyula: „Derék asszonyt kicsoda találhat…”
Hecker Róbert: Metodista örökségünk értékei
Sztupkainé Pál Zsuzsanna gyűjtése: Ha azt mondom: szeretet…

2007.12.20.

KÖZÉPPONTBAN AZ ÚJ NEMZEDÉK

Megjelent a 2007. novemberi Metodista!

2007. novemberi szám letöltése (pdf)

Tartalom:

Hajduné Csernák Erzsébet: Gyermekmunka a Magyarországi Metodista Egyházban
Kovács Róbertné Horváth Csilla: Gyerkmekmunka Pécsett
Kőszegi László: Ima a gyermekekért
Szabó Andor: Kaposszekcsői serdülőhetek
Schauermann Péter: Gondolatok az ifjúsági munkáról
Pászor Zoltán riportja Gyurkó Józseffel: Vágy a mélyre evezésre
Lakatos Lilla: Az Úr többet adott…
Pásztor Zsófia riportsorozata: Leendő lelkészek a jelen gyülekezeteiről
Pásztor Zsófia riportja Kovács Zoltánnal: „A gyülekezeti munka csapatmunka”
Erdei-Nagy László: Elhívásom
Sztupkainé Pál Zsuzsanna: Mi leszel, ha nagy leszel?
Dr. Thalyné Kurdi Éva: Rövid vallomások hivatásról, munkáról, családról

2007.11.15.

KÖZÉPPONTBAN TISZALIGET 2007

Megjelent a 2007. szeptemberi Metodista!

2007. szeptemberi szám letöltése (pdf)

Tartalom:

Pásztor Zoltán riportja Csernák István szuperintendenssel:
10 éves a Családi Tábor!
Pásztor Zsófia: Vallomás az imaszobáról
Khaled A. László: Vendéglátás Tiszaligeten
Schauermann Andrea: Tiszaliget – gyerekeknek
Szuhánszki János gyűjtése: Sokszemközt
Csernákné Éva: Tiszaliget régen és ma – a női programok tükrében
Szuhánszkiné Ladócsy Erzsébet: Morzsák a női kör programjából
Patrick Ph. Streiff: Főcímben az egyház!
Szabóné Papp Klára: Még egyszer néhány gondolat a homoszexualitásról
Urs Schweizer: Tűz a bulgáriai Várnában

2007.09.10.

KÖZÉPPONTBAN A SZOCIÁLIS SZOLGÁLAT

Megjelent a 2007. júliusi Metodista.

2007. júliusi szám letöltése (pdf)

Tartalom:

Khaled A. László: Szociális munkánk alapvetője
Pásztor Zoltán: Az irgalom nem rólunk szól
Bodgálné Szabó Katalin: Anyai szolgálatban
Szuhánszky T. Gábor: A szeretet által munkálkodó hit
Hajduné Csernák Erzsébet: Bemutatkozik a pesti gyülekezet
Hecker Christiane: Csellengők között
Patrick Ph. Streiff: „Méltó a munkás az ő jutalmára”
Dr. Csernák Zsófia: Rászorulók életéért küzdve

2007.07.10.

KÖZÉPPONTBAN A KISEBBSÉG

Megjelent a 2007. áprilisi Metodista.

2007. áprilisi szám letöltése (pdf)

Tartalom:

Kurdi Zoltán: Hálásak vagyunk az Úrnak – Romamisszió Kürtöspusztán
Egy igazi nagycsalád – Szuhánszki János riportja Kőszegi Lászlóval és Andreával
Szabó Andor: Befogadva
Dr. Lakatos Judit: „Tót atyafiak” – Szlovákok a metodista egyházban
Hecker Héla: Ergo sum
Jenei Grethe Enikő: Nőként élni

2007.04.10.

KÖZÉPPONTBAN A BÉKE

Megjelent a 2006. decemberi Metodista.

2006. decemberi szám letöltése (pdf)

Tartalom:

Szabóné Papp Klára: Mi dolgunk a világon?
Hegedüs Ágnes: Újjászületésem története
Lakatos Lilla: „Márták és Máriák” között
Patrick Ph. Streiff: Félelemnélküli élet
Pásztor Zsófia: Újra a Tisza-parton
Szuhánszky T. Gábor: Békesség nektek!
Lakatos Judit riportja Kósa Andrással: A metodista képviselő

2006.12.12.

KÖZÉPPONTBAN A BIZONYSÁGTÉTEL

Megjelent a 2006 szeptemberi Metodista.

2006.10.18.

KÖZÉPPONTBAN A HŰSÉG

Megjelent a 2006. júliusi Metodista!

2006.07.12.

KÖZÉPPONTBAN A SZABADSÁG

Megjelent a 2006. márciusi Metodista!

2006.03.18.

KÖZÉPPONTBAN AZ AJÁNDÉK

Megjelent a 2005. decemberi Metodista!

2005.12.18.

Az egyház tanítása

Püspökünk naplójából című rovatunkban dr. Patrick Streiff a reformáció kapcsán a megigazulás-tanról ír.

Az egyház tanítása
■ DR. PATRICK STREIFF

„A betű megöl, a lélek megelevenít” – halljuk sokszor. Köztudott, hogy az egyház életében előfordultak olyan teológiai viták, melyek szakadásokhoz vezettek. Így volt ez a reformáció időszakában is, amikor a „csak a kegyelem”, „csak a hit”, és „csak az Írás” alapján tanított megigazulás az egyház megosztódásához vezetett.

A mai korban, annak érdekében, hogy a tanítások közötti különbségeket a Biblia alapján áthidalhassuk, tiszta gondolkodásra és a felekezetek közötti nyitott párbeszédre van szükség. Ha egymás tantételeit behatóan tanulmányozzuk és nem utasítjuk el, sok előítélet dőlhet meg bennünk, melyeket a másik egyházával és tanításával szemben felállítottunk.

A Metodista Világszövetség július végén Szöulban ülésezett, melynek során a tanítás kérdésében a Katolikus Egyházzal egy közös nyilatkozatot fogadott el. A katolikusok és a metodisták kinyilvánították azt a nézetüket, hogy az isteni kegyelem a másik egyházban is munkálkodik és kölcsönös meggazdagodásra ad lehetőséget.

A konferencia végén sor került a közös megigazulás-tan dokumentumának aláírására is, melyet a Metodista Világszövetség, a Lutheránus Világszövetség, és a Katolikus Egyház egységbizottsága is aláírt. Ez azt jelenti, hogy az a megigazulás-tan, amely a reformáció idején az egyházat megosztotta, ma képes arra, hogy a katolikus, evangélikus, és metodista egyházakat egyesítse. Így köt össze bennünket a tanítás. Vajon igaz ez életünkre is?

(FORDÍTOTTA: ZUBOR ÁDÁM)

2006.10.18.

Középpontban a HIDASI gyülekezet

Bizonyságtevő múlt – a kezdetek Hidason
Bizonyságtevő életek – gyülekezet Hidason
Bizonyságtevő napok – bevetés Hidason

Bizonyságtevő múlt – a kezdetek Hidason
■ IFJ. SCHAUERMANN HENRIK

Baranyában a metodista missziós szolgálat a 20-as évek elején indult, az első gyülekezet 1923-ban Borjádon alakult. 1938-ban a körzet lelkészi székhelye Pécs lett. Az intenzív fejlődésnek (négy településen tartottak bibliaórákat és istentiszteleteket) a második világháborút követő kitelepítések vetettek véget. A jellemzően német nemzetiségű gyülekezetek elnéptelenedtek, így a metodista szolgálat lényegében megszűnt Baranyában. A kitelepítés következtében indult el azonban a szolgálat Hidason, mely a mai pécsi gyülekezeti körzet bölcsője. Löbel János metodista lelkész, felesége betegsége miatt költözött vissza a háború idején annak szülőfalujába, ahol tanítóként dolgozott. Amikor a népes baptista gyülekezet létszáma – a németek elüldözése folytán – négy-öt főre csökkent, az akkor hatvan esztendős, és egy korai kitelepítésből, majd rendőri internálásból hazatérő tanító-lelkész a baptista imaházban elkezdte metodista gyülekezetépítő munkáját.

Hidason a kitelepítést, majd a székely betelepítést követően a katolikus, református és evangélikus templomban magyarul folyt az istentisztelet, mert nem merték a német nyelvet használni. Löbel János német nyelvű istentiszteleteit így egyre több érdeklődő látogatta. A gyülekezet létszáma az ötvenes évek elejére a folytatódó kitelepülések és a családjuk után költözők miatti csökkenés ellenére is elérte a 20 főt.

1960-ban Hecker Frigyes szolgálati ideje alatt szerveződött egy körzetté Hidas, Pécs és Bicsérd. Őt 1961-ben Wladár Antónia váltotta. 1963-ban a metodista egyház megvásárolta az imaházat és havi egy alkalommal magyar nyelvű istentiszteletet is tartottak. A körzet székhelye 1966-tól Pécs lett. 1969-től ismét Hecker Frigyes, 1975-től 1979-ig Hecker Ádám lett a körzet lelkésze, akit Sztupkai Mihály, majd Hecker Márton váltott. 2005-ben Gyurkó Józsefet bízták meg a körzet és a hidasi gyülekezet lelkészi feladataival. Löbel Jánosné 1976-ban halt meg, házukat (később Löbel-háznak is hívták) az egyházra hagyta. Ez a ház egyházi üdülőként működött, de falai között több csendesnapot is tartottak a különböző gyülekezetekből érkező fiatalabb és idősebb testvérek. Az emlékezetes csendes-napok lebonyolításában (házigazdaként) a hidasi gyülekezet tagjai is sokszor nyújtottak segítséget.

Bizonyságtevő életek – gyülekezet Hidason
■ PÁSZTOR ZSÓFIA

Amikor a hidasi gyülekezet létszámáról kérdeztem az őket ismerőket, mindig sorolni kezdték a német hangzású neveket. Egymással rokonságban álló, sváb származású, különleges életű, idősebb embereket emlegettek, és óriási meglepetéssel fogtam fel, hogy hat emberről van szó. Tudtam, hogy nagy múltú közösség a hidasi, és emlékszem, hogy mindig nagy tisztelettel beszéltek róluk. Többektől hallottam, hogy mára nincsenek sokan vasárnaponként az istentiszteleteken, és nem nagyon vannak fiatalok. Mégis alig tudom elhinni – újra és újra vissza kellett kérdeznem – hogy a hidasi gyülekezet hat embert jelent.

Schäfer Gyuri bácsi egyedül él, két lánya Németországba ment férjhez, a harmadik Pécsett él férjével. Felesége, Anna néni, két éve költözött az Úrhoz. Schäfer Anna néni sok műtéte, betegségei mellett komoly szolgálatot végzett, beteglátogatásai, lelkigondozó beszélgetései, imádságai miatt a gyülekezet központja volt. Paplauer János bácsi borbélyként dolgozott, ő szokta helyettesíteni a lelkészt a bibliaórákon. János bácsit és feleségét, Lizi nénit, autóval hozzák, viszik, egyedül már nem tudnának eljutni az imaházba. Mühl Heini bácsi és felesége Zsuzsi is nyugdíjas korúak, bár fiatalosak, energikusak.

Honnan van az erő ebben a kis közösségben, amit tagadhatatlanul éreztem? – Gyakran eszembe jut, hogy Istennél nem a mennyiség számít, hanem a minőség – mosolyog Mühl Anna, Heini bácsi huga, aztán komolyan hozzáteszi – Időnként azért gondolok arra, hogy ha nem leszünk többen, kihalunk. Néha reménytelennek tűnik. Itt én vagyok a fiatal – mondja és már újra derűs, nyugodt. Anna körzeti ápolónő volt a faluban, az orvos mellett dolgozott, ismer minden házat, minden családot. Felnevelt két örökbefogadott lányt, azóta „unokái” vannak. Tisztelik, becsülik, megbíznak benne. Nyitottsága, őszinte kedvessége, sugárzó lénye igazi bizonyságtétel. – Minden gyülekezetnek szüksége lenne ilyen keresztényekre, mint a hidasiak. Rengeteget kaptam tőlük, inkább kaptam, mint adni tudtam volna, és ez nem kegyes frázis – mondja Heckerné Pálúr Marika, aki kilenc évet töltött a pécsi körzetben lelkészfeleségként. – Csendes életű, tiszta hitű, vonzó emberek. Hivatásukban elismertek, az egész faluban megbecsültek, családi életük mintaszerű. Érték, ahogy előttünk élik nehéz életüket, sok betegség, megpróbáltatás között is hűségesek. Kitartó, mély imádságaik és az egész életük bizonyságtétel, valami miatt mégsem látszik növekedés. Emberi szerencsétlenségnek érzem, hogy nincs utánpótlás, nincs aki hallja élettörténeteiket. Sajnálom, hogy nem készítettünk videófelvételeket annak idején a spontán bizonyságtételeikről. Emlékszem, egy-egy bibliaóra után leültünk például Gyuri bácsiéknál egy tea mellett, megoldódott a nyelve, szívesen mesélt. Azok a történetek nem egyszerű katonasztorik voltak, benne volt a történelem, a személyiségük formálódása, sűrűn átszőve istenélménnyel. Külön kedves, ahogy magyarul kifejezi magát – meséli Marika mély tisztelettel. Aztán lelkesen sürget: – Ha valaki kedvet kapna, és amíg lehet megörökítené, hallhatnák mások is. Fontos lenne, hogy megmaradjanak ezek a történetek, hogy tanuljunk belőlük, rám nagy hatással vannak.

Bizonyságtevő napok – bevetés Hidason

Hidas a Mecsek lábainál fekvő festői kis falu. Kedves kis utcák kanyarognak a völgyben, és felkapaszkodnak a zöld cserjés dombokra. Faragott faoszlopos, tornácos házak, rendezett, ápolt kertek mutatják, a hidasiak igényes, dolgos emberek. Látunk gazdagabb és szegényebb portákat is. A szén- és uránbányászat jól jövedelmezett, de a bányákat bezárták, sokan munka nélkül maradtak, más ipar nem nagyon tudott meghonosodni a rendszerváltás után. Földművelésre nem alkalmas a táj, a kiskerteket szépen gondozzák, de ez sok munkával is éppen csak a megélhetésre elég. A falut a háború utáni nehéz évek óta terheli múltja. A sváb lakosság nagy részét kitelepítették, helyettük székelyeket költöztettek házaikba. A fogságból hazatérők idegeneket találtak otthonaikban és bár mindannyian a hatalom játékszerei voltak, a két népcsoport között ellenségeskedés alakult ki. Ez a huszadik századi történelem tragédiája, a feszültség a következő nemzedékekben csökkent. Ma a telepen Mühl Zsuzsiék házi bibliaóráján Isten Igéje körül mindenki egységben van.

Igen megpróbált gyülekezet a hidasi. A háborús veszteségek, az igazság iránt szomjúságot keltettek, ennek következménye komoly ébredési időszak lett. Igazi evangéliumi légkör volt a faluban, a többi egyházzal azóta is jó a kapcsolat. A felnövekvő nemzedék azonban nem talált megélhetési lehetőséget a környéken, sokan a nagyvárosokba költöztek, a németajkúak közül többen külföldön alapítottak családot. A falu lassan kiöregedett, és főleg a metodista gyülekezet létszáma csökkent le erősen. Gyakran emlegetik a szép időket Löbel János bácsival, amikor a kápolna még tele volt, és a sok megtérő fiatal élettel töltötte meg a falut. Ilyen emlékekkel még nehezebben viselhető a jelen.

– Olyan, mintha valami nyomasztó altatás ülne a falun. Különös ez a környezet, a rejtett feszültségek talán még ott vannak a nemzetiségek között – magyarázza Gyurkó József a pécsi körzet lelkésze. – Szakadéknak érzem a forgalmas hatos utat is, ami kettéválasztja a falut. A jobb módúak és a szegényebb, nyomorultabb emberek a község más részein élnek. Az a látásom, hogy amíg nem rendeződnek a kapcsolatok, nem őszinték és tiszták az alapok, addig az ellenség megakadályozza az ébredést, az evangélium áttörő terjedését. Sokan vannak, akiknek elég a külső vallásosság, a valamelyik egyházhoz tartozás. Ezt engedi az ördög, de a szívek mélyéig mégsem jut az Ige, a megtérés előtt akadályok vannak. Azt én sem értem, a metodisták miért nem tudnak átütően létezni. Tudom, mindegyikük komolyan akarja, és sokat tettek is az Úr országáért. Néha úgy látom, kicsit megfáradtak, ami idős korukat tudva nem csoda. De a Biblia szerint öregkorban is kell virágozni, gyümölcsöt hozni.

Hidason sok evangelizáció volt már, sokszor megtelt a terem, de nem gyarapodott a közösség. Minden csalódás újabb teher, egyre nehezebb hinni és újrakezdeni. A lelkész csak hetente kétszer van a közelükben, nem lakik ott, az evangelizációk utómunkájának nagy része a gyülekezetre hárul. – Amikor a bevetés ötletével előállt Jóska, szerintem meg is orrolt rám – emlékszik vissza Mühl Anna –, azt mondtam neki, nem nagyon hiszem, hogy bármi történhet ebben a faluban, itt mindenki valamelyik egyházhoz tartozik. Hitetlenkedve indultam el a hívogatásra is. Két fiatal jött velem, gitárral, lelkesen. Sokáig vártunk az egyik háznál, pedig előzetesen megbeszéltem, hogy fogadnak bennünket. Végül az asszonyka jött ki, mufurc volt, csapkodott, mérgelődött, kelletlenül beengedett a sötét szobába. A fiúk énekeltek, imádkoztak, felejthetetlen volt látni, ahogy, az a morcos arc megszelídül. Valami kisimogatta a kemény vonásokat. Álmomban sem hittem volna, az asszonyka ott volt este a templomban. Férje és kamasz fiai az utcán várták, figyeltek. Kovács Zoli oda vitt nekik egy-egy pohár teát, ott beszélgetett velük.

Az augusztusi hidasi bevetés nagy port kavart a faluban. Egy hétig sátorozott a templomkertben huszonöt hívő fiatal. Előkészítették, szervezték, imádságaikkal támogatták a csütörtöktől szombatig tartó evangelizációs sorozatot. Délutánonként énekkel, imádkozva jártak házról-házra és személyesen hívták meg a falubelieket a metodista gyülekezeti házba. A három esti istentiszteleten Kovács Zoltán, a júniusban beiktatott fiatal szekszárdi lelkész hirdette az Igét. A imaház minden alkalommal megtelt. Többen mondták, hogy a prédikáció alatt sírtak, annyira megérintette őket a mondanivaló. Sokan kérdezgetik azóta is, mikor jönnek megint azok a jókedvű, zenés fiatalok?

A fiatalok hazamentek az ország különböző területeire, és a hidasi gyülekezet hat bizonyságtevő lelke ott maradt egy elkezdett munka kellős közepén. – Múlt vasárnap jött egy asszony, aki részt vett az utolsó esti alkalmon. – mondja Anna. – Elhatároztam, hogy sorra meglátogatom, akik itt voltak. Csodálom az erejét, reményét; tudom, az Úrtól kapta a küldetés mellé: – Ez a mi feladatunk, a mi felelősségünk, lesz-e folytatás. Emberi reményt nem sokat látok, csak Isten végezheti el. Most annak örülök, hogy kaptunk egy embert, itt van Karcsi. Hiszem, hogy Isten bíztatásul küldte őt. Csoda, ahogy múlt ősszel megjelent egy kosár almával az ablakom előtt. Akkor én már napok óta azon gondolkoztam, hogyan tudnám meghívni az aratási hálaünnep előtti evangelizációra. Karcsi alkoholista, és megértett valamit Isten szeretetéből. Sajnos szem elől vesztettük és most újabb „véletlen” kellett, hogy összetalálkozzunk vele éppen aznap, amikor a fiatalok megérkeztek. Esténként sokan imádkozunk érte. Jó, hogy feladatot kaptunk az Úrtól. Itt sok a kemény sorsú ember, nem baj, ha nehéz munkát bíz ránk Isten, csak dolgozhassunk.

Érzem, hogy szíve mélyéről szól, és tudom, a kitartó imádságban és a testvéri egységben erős hidasi metodisták ugyanígy gondolkodnak. Mégis féltem őket és szeretném hinni, hogy erejüket megsokszorozza az Úr, hogy sok évtizedes hűségüknek, bizonyságtevő életüknek látható gyümölcsei lesznek. Gyurkó József és felesége, Katika a két legaktívabb asszonytestvérrel a következő hetekben meglátogatnak minden családot, akikkel az evangelizációs estéken kapcsolatot sikerült felvenni. Reménykedem a hidasi ébredésben, ami országszerte új hitet ébreszt. Hiszem, hogy egy ilyen tapasztalat a bevetésben részt vevő fiatalok odaszentelt hívő életének szilárd alapja lehet. Szeretném, ha a következő években csodát láthatnánk Hidason és együtt dicsérhetnénk, áldhatnánk megtartó Urunkat. Imádkozzunk Hidasért, hogy az Úr maga tegyen bizonyságot közöttünk!

A GYÜLEKEZET CÍME:
7669 HIDAS, PETŐFI U. 9. TEL.: 06-20/824-8270

2006.10.18.

Anyának lenni

„…egyetlen kicsi fiam szakította le többek között az általam szépen érlelgetett béketűrés zamatos lelki gyümölcsét… ”
Harmanné Ábrahám Judit cikke az anyaságról.
KÖZÉPPONTBAN AZ ANYASÁG

Anyának lenni
■ HARMANNÉ ÁBRAHÁM JUDIT

Két gyermeket kaptunk ajándékba Istentől: Ádámot két évvel ezelőtt, Esztert idén áprilisban. Számomra a „mégis” határozószó hordozza az anyaság lényegét, mert ennek a szónak a segítségével az előzményekhez képest váratlanul egy ellentétes, nem várt kijelentést tehetünk. Szülői szerepem mérlegelésekor az egyik serpenyőmben a lemondás áll, amit a gyermekeim iránt érzett szeretet és felelősség parancsol nekem, míg a másik oldalon ott van az a kincs, melyet ez az eltéphetetlen kapcsolat hordoz magában. Nem könnyű szembenéznem azzal, hogy kevésbé vagyok csinos, mint szülés előtt – mégis boldogan gondolok arra, hogy Isten bennem formált meg titokban két pici testet és lelket.

Szabadidőm jelentős részének is búcsút inthettem – mégis örömmel ülök le a kisfiam mellé képeskönyvet nézegetni, és örömmel nézem a kislányom mosolyát, ha felveszem, hogy megdajkáljam egy kicsit. Anyagi helyzetünk sem lett jobb – mégis önzetlenül tudok a gyermekeim szükségleteiről gondoskodni. Isten minden egyes kapcsolatunkat – különösen a legszorosabbakat – felhasználja arra, hogy tükröt tartson elénk, tehát nem kivétel ez alól a gyermekeinkkel való viszonyunk sem. Egyetlen kicsi fiam szakította le többek között az általam szépen érlelgetett béketűrés zamatos lelki gyümölcsét. Türelmem elvesztése mindig maga után vonja a haragomat is, ami először Ádámra irányul, egy pillanattal később már magam felé. Ennek a korai szüretnek a következményeként sokszor megkérdeztem már magamtól, hogy tulajdonképpen jó anya vagyok-e? Ám Isten ezekben a lelki felfordulásokban is biztatást tud adni.

Nagyon fontos feladatot bízott rám az Úr. Egyik legkedvesebb igeversem is erre a dologra hívja fel a figyelmet: „Csak vigyázz magadra, és őrizd jól a te lelkedet, hogy el ne felejtkezzél azokról, amelyeket láttak a te szemeid, és hogy el ne távozzanak a te szívedtől teljes életedben, hanem ismertesd meg azokat a te fiaiddal és fiaidnak fiaival.” (5Mózes 4,9) Egyelőre a kis esti imádságnál és az asztali áldásnál tartunk. Ádám kevés szót tud még, de azt már velünk együtt mondja, hogy ámen. Szeretném olyan természetességgel, derűsen, Jézus nevéhez méltóan megélni és megismertetni a valódi keresztyén értékeket, hogy az majd vonzó lehessen a gyermekeim számára is. Azzal kezdtem, hogy a gyermekeink ajándékok. Kívánom, hogy Isten színe előtt minden anya elmondhassa: „Íme, itt vagyok, én és a gyermekek, akiket az Isten adott nekem.” (Zsidókhoz írt levél 2,13)

2006.10.18.

Magzatvesztett anyák gyásza

„Miért is érdemes erről a témáról beszélni? Hát nem abszolút egy nő magánügye, ha pl. néhány hetes terhessége spontán vetéléssel megszakad? Nem olyan nagy ügy. Tegye magát túl rajta szép csendben – nem igaz? Nem, nem igaz.”
Magzatvesztett anyák gyásza

■ HANULÁNÉ KURDI ÁGNES

Ha arról gondolkodunk, melyek is a női lét sajátos vonásai, miket is álmodott bele Isten nőiségünk lényegébe, akkor biztosan eszünkbe jut az életadás csodálatos ajándéka is. Magzatot melengetni a szívünk alatt, egy gyermekre várva bensőleg alapvető változásokat megélnünk magunkban – tudjuk, akik már részesülhettünk ebben, milyen ellenállhatatlanul magával sodró élmény ez, s mennyi mélyet és magasat kell megjárnunk addig, míg anyává alakulunk.

De mi történik akkor, ha ez a nagy erővel beinduló folyamat durván megszakad, mi történik, ha a terhességből gyász lesz, ha valamikor a terhesség folyamán elveszítjük, akit hetek, hónapok óta szívünk alatt dédelgettünk? Erről a tragédiáról, a magzatvesztés fájdalmáról gondolkodjunk el most egy kicsit.

Miért is érdemes erről a témáról beszélni? Hát nem abszolút egy nő magánügye, ha pl. néhány hetes terhessége spontán vetéléssel megszakad? Nem olyan nagy ügy. Tegye magát túl rajta szép csendben – nem igaz? Nem, nem igaz. Nem igaz, hogy ezt a veszteséget a nőknek abszolút magányban, sokszor még a párjukkal sem megosztva kelljen megélniük. Nem igaz, hogy egy meg nem született gyermek elvesztésére ennyire nincsenek szavaink, ennyire nem tudunk mit kezdeni az anya fájdalmával, hogy értetlenségünkkel vagy zavarunkkal lehetetlenné tesszük a gyász megélését. Mert ez bizony gyász. Akkor is, ha még éppen csak kezdte beleélni magát az az édesanya, hogy magzatot hord a szíve alatt, s talán azt már nem kell ennyire hangsúlyozni, meny-nyire az, ha a magzatot a terhesség későbbi szakaszában, esetleg már a szülés körül veszíti el.

Annyiféle érzés veszi körül a formálódó kis lényt: tervek, álmok, félelmek, szorongások, öröm, aggódás….S mindennek egyszer csak durván vége szakad. Ráadásul az esetek többségében azt sem lehet tudni, miért. Nincs orvosi magyarázat, s akkor az ember megpróbál saját maga találni valamit. Gyakran beindul a bűntudat, mert az anyák már csak ilyenek, hogy mindenért magukat teszik felelőssé – akkor is, ha erre semmi okuk. S jönnek a jóakaratú megjegyzések: „Majd lesz másik, ne szomorkodj. Még olyan fiatal vagy.” – „Biztosan valami baja volt, hogy nem maradt meg, jobb is így mindenkinek, hidd el.”
az anya el is hiszi, mégis kimondhatatlanul fájnak ezek a megjegyzések. Mert ő most máshol tart. Búcsúzik. S nem szeretne mást, csak hogy sírhasson, hogy elmondhassa, ami belül fáj, hogy joga legyen megadni annak az ismeretlen kis lénynek az elválás méltóságát, hogy nem megrázva magát kitörli őt a gondolataiból is – ami a környezet kimondatlan elvárása sokszor felé, hanem hogy szabadjon meggyászolnia meg nem született gyermekét.

Csakhogy ez nehéz. Például mert ebben az elválásban nincsen semmi kézzel fogható. Az anya általában nem látja halott magzatát, nincs temetés, szertartás, semmi sincs, csak a belül érzett fájdalom. A külvilág számára még megfoghatatlanabb ez az egész történés, sokszor talán még nem is látszott az anyán a terhesség, vagy csupán egy előre domborodó has jelezte, hogy valaki készül a világra. Az apa is bármennyire megértő, a terhesség alapvetően a nő megoszthatatlan élménye, hát elvesztése is az ő tragédiája első sorban. Ezért nagy segítség az a több kórházban terjedő lehetőség, hogy a halott magzatot a házaspár megnézheti, akár el is tölthetnek vele egy kis időt egy elkülönített helységben, elbúcsúzva tőle.

Miért kell ennek ilyen nagy feneket keríteni? – kérdezhetik még mindig sokan. Például azért, mert az az anya, aki nem élheti meg fájdalmát, könnyebben megbetegszik, esik áldozatul mindenféle testi tüneteknek, mert a benne dolgozó érzések kifejeződést keresnek. Vagy mert a férjével való kapcsolat sínyli meg, ha az anya magára maradt gyászában, s nem érez támogatást, mellé állást párja részéről. Itt van hát megint egy élethelyzet, amiben fontos megértenünk: „Egymásnak terhét hordozzátok, s úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.” (Galatákhoz írt levél 6,2) Amit egymásnak nyújthatunk megértésben, meghallgatásban, együtt sírásban az végtelenül nagy segítség, ne érezzük hát kevésnek!

2006.10.18.

Könyvajánló

■ HEGEDŰS GABRIELLA: AZ ÖRÖKBEFOGADÁS AJÁNDÉKA

Sok gyermekre vágyó nővel találkozhatunk, ismerve fájdalmaikat, harcaikat, akiknek nem adatott meg az anyaság öröme, akik életéről Isten máshogy rendelkezett, vagy akik szomorúan legyintenek, sajnos „nem jött össze”. Hegedűs Gabriella a nyíregyházi gyülekezetünk tagja. A Magyar Könyvklub gondozásában jelent meg „Az örökbefogadás ajándéka” című kötete. E hiteles, megrázó könyvben olyan családok szólalnak meg, akik vállalkoztak arra, hogy gyermeket fogadjanak örökbe. Szeretettel ajánlom a könyvet minden érdeklődőnek, és azoknak, akik készek imádkozni elhagyott vagy árván maradt gyermekekért, hogy családi közösségre, otthonra találhassanak. Ízelítőül álljon itt pár sor az egyik riportból„ …négy hónappal azután, hogy Hanna hazatalált, igen mosolygós és kiegyensúlyozott babaként éli mindennapjait, családunk valamennyi tagja él-hal érte, nagymamák szeme fénye, és az unokatestvérek is nagyon-nagyon szeretik.

Ami pedig minket illet, szinte teljesen elfelejtettük az egész alkalmassági procedúra, és ami a legnehezebb, a várakozási periódus nehézségeit, csalódásait és fájdalmait, az örökbeadó család iránt érzett sajnálatunkat, a nyílt örökbeadással kapcsolatos összes kételyünket, és a maga teljességében éljük életünket. S talán, hihetetlenül hangzik, de szinte már azt is elfelejtettük, hogy Hannát örökbe fogadtuk…

Egy dolgot még az elbizonytalanodásom idején is biztosan tudtunk azonban: gyermekünket születése pillanatától szeretnénk nevelni, ehhez pedig fel kell vállalni a nyílt örökbefogadással járó esetleges problémákat, nehézségeket.

Ha belegondolok, mi mindenről maradtunk volna le, ha kislányunkat nem ismerjük születése pillanatától, és nem vehetjük magunkhoz pár napos korában, nagyon hálás vagyok, hogy megtapasztalhattuk, amit olvashatunk Jób 9,10-ben: „Hatalmas dolgokat művel, kikutathatatlanul, csodás dolgokat, megszámlálhatatlanul.” (SzPZs)

2006.10.18.

Amit adni sem tudok

„…valamit sejtek már, hogy talán kellene most egy traktátus, vagy egy „Mindenkinek Jézusra van szüksége!” matrica, legalább egy W.W.J.D.-s karkötő, de semmi nincs nálam, csak a víz, az ömlik föltartóztathatatlanul a gyomromból fölfelé. Repedezni kezdek…
Amit adni sem tudok

■ HECKER HÉLA

– Na, elhoztad? – néz rám kérdőn.
– Tessék?
– Elhoztad? – várakozón csillognak a szemei.
– Mégis mit? – fölrántom a szemöldököm.
– Ne hülyéskedj! Tudod, amiről beszéltünk! – mordul egyet. Érzem a hangján, türelmetlen. – Nos?
A szemöldököm kiszalad az arcomból a csodálkozástól, eltűnik valahol a fejemen levő haj – káoszban. Látja, hogy nem értem.
– Tudod, tudod, no! – kezdi türelmesen – Amiről a múltkor beszéltünk. Azt – nyomja meg a szót – elhoztad?
– Nem értelek. – rendeződik vissza az arcom. Megrántom a vállam.
– Remek. Te is olyan vagy, mint a többi. Beszélek hozzád, bólogatsz, beszélsz hozzám, s közben itt sem vagy.
– Nono. Én nem vagyok olyan, mint a többiek. – hangsúlyozom a szót, mert én tényleg nem vagyok olyan.
– Persze, ők is ezt mondják… – duzzog.
– Kik? – kérdezem, mert közben azon gondolkodtam; tényleg másabb vagyok-e .
– Na látod! Akárcsak ők. Ők is csak hallgatnak, de nem értenek.
– Kiről van szó? Ne haragudj, nem figyeltem. Megismételnéd?
– Készséggel. – a hangja keserű – Tudhattam volna. Betegesen naiv vagyok. Te is átversz.
– Mi az, hogy is?
– Mint mindenki más. Hazudnak. Ígérnek. Csodanaplementéket meg vízen járást. Vágyakozást ébresztenek bennem, reményt. Aztán kiderül, hogy sarlatánok. Semmi nincs, ami erősebben tartana, mint én önmagam. – lemondón legyint, mint aki füstölgő cigarettacsikket dob pocsolyába.

Számomra egyre kellemetlenebb ez a beszélgetés. Tulajdonképpen mit akar ez tőlem?
– Én nem hazudok. – jegyzem meg. Tényleg nem. Nem tudok. Ha próbálom is, tüsszöghetnékem támad tőle. Leleplez.
– Jó, ha nem hazudsz, akkor mutasd. – hangja kemény és közömbös, tartja a tenyerét.
– Még mindig nem értem… – izzadok, ez a helyzet egyre idétlenebb.
– Mit nem lehet ezen érteni? – hírtelen ordítani kezd – Azt ígérted, elhozod! Itt van, vagy nincs? – dagad az ér a nyakán, egyre bordóbb az arca.
– De mi? – jól esik üvölteni. – Ha lennél olyan szíves és elmondanád, hogy mit vársz tőlem, talán hozzá tudnék szólni ehhez az érthetetlen beszélgetéshez!
– Érthetetlen? – most ő csodálkozik.
Szuszogok és krákogok, megmerevedtek a hangszalagok a torkomban a kiabálástól. Pohár vizet nyújt; hálásan pislogok felé, kortyolok. Aztán folytatom.
– Számomra teljesen. Azt sem tudom, miről beszélünk.

Most az arcomba nevet. Csípőből kiröhög. Fölemelő érzés. Izzadni kezd a tenyerem. Tovább próbálkozok.
– Mi kéne? Pénz? Orvos? – és már a kapcsolataimon kezdek gondolkodni, kit lehetne fölhívni, kitől lehetne kölcsönkérni, vagy legalább egy telefonszámot a kezébe adhatnék és elmehetnék innen.
– Dehogy. – és ezzel minden ahhoz fűzött reményem, hogy értem már miről van szó, szerteszét száll mint az ejtőernyős virág ha gyerekek fújják meg a bóbitáját. – Lökött. – teszi hozzá. – Tudod azt hittem – kezdi csendesen –, azt hittem, te elhozod…hogy… hogy… majd te segítesz, láttam valamit, beszéltél valamiről. Volt valamilyen más fény az arcgödrödben, és néha énekelni hallottalak az utcán, meghallgattad a féllábú hazudós koldust is… – elcsuklik a hangja, könnycsepp indul a szeme sarkából, sárgolyóként gördül végig az arcán. Szinte hallom, ahogy koppan a szőnyegen. S most, most most bánom csak igazán, hogy nem tudom, mi az, aminek itt kellene lennie, és így azt sem tudom, itt van-e. Pillanatnyilag villákat nyelnék le, csak ne sírna. (Még ezt is könnyebb, mint megölelni.) Bámulom a padlót. Asztalra teszem a kezemben maradt poharat. Az jár a fejemben, hogy most akkor ki adott kinek vizet?

– Szóval – szedi össze magát, s a hangja kopott –, elfelejtetted… vagy mégsem? Talán itt van… valahol! – és a fogas felé indul, keresi a hátizsákom, akaratlanul is a zsebeimhez nyúlok. Valamit sejtek már, hogy talán kellene most egy traktátus, vagy egy „Mindenkinek Jézusra van szüksége!” matrica, legalább egy W.W.J.D.-s [„What Would Jesus Do?” – „Mit Tenne Jézus?” – A főszerk.] karkötő, de semmi nincs nálam, csak a víz, az ömlik föltartóztathatatlanul a gyomromból fölfelé. Repedezni kezdek.
– Ne haragudj. – dünnyögöm. Ez így nem lesz jó. Túl gyenge a hangom. Akár a veszteseké. Erőt veszek magamon. Hallom saját könyörtelen krákogásom. Szánalmas, de folytatom.– Még mindig nem tudom pontosan, mit kellett volna elhoznom. – A körmeim vizsgálom, hogy ne kelljen a szemébe néznem. A füleimen kezd kifolyni a víz.
– Tudod, azt ígérted… – elakad – azt, hogy elhozol nekem, egy… egy…
– Mit? – érzem türelmetlenebbül csapódik a szavam a mellkasán, mint szerettem volna. – Mégis mit? – kérdezem gyöngédebben. Most úgy szeretnék puha lenni, akár a babahajak, hozzásimulni, hogy ne fájjon neki, de már térdig állok egy egyre növekvő tócsában, és az jár a fejemben, hogy élő víznek folyamai, de én nem tudom, nem tudom hogyan, hogy lehet az, hogy nem szabályozhatom, hogy hiába értetlenkedem és durváskodom ez a valami csak jön át belőlem feltartóztathatatlanul, pedig nem vagyok méltó, nem készültem, én nem tudom mit kellene mondani, el akarok innen, el messzire. Összeszedem még, ami hangom maradt, utoljára kérdezem, hátha mégis valami olyanra van szüksége, amit rövid időn belül képes vagyok beszerezni. – Mit ígértem, áruld már el!
– Azt, hogy elhozol nekem egy élőbb életet.

Csönd. Csönd… Csend.
– Én? – ráz a visszafojtott nevetés. – Én? – kacagok, felszabadultan, bánt hogy bántom, de ez nevetséges. – Minek képzeltél? Újra született Messiásnak? – már fájnak a rekeszizmaim a testem rángatózásától, kibukó hangjaim egyre artikulátlanabbak. A víz a tarkómig ér, alig látok, homályosan ott áll előttem. Én tiltakoznék, hogy miért nem moshatom ki a ruháját, miért nem hívhatom meg vacsorára, miért nem segíthetek megérteni a szögfüggvényeket, miért nem adhatok neki valami olyat, amit képes vagyok adni, miért kell hogy mindent elöntsön itt a víz és megtermékenyítse a völgyeket és hogy mosolyogni kezdjek és ölelni mikor már összeérnek a vízcseppek a fejem fölött.

Látom ahogy ott áll, és fényleni kezdenek a szemei.

2006.10.18.

Gondolatok a Da Vinci-kódról

A ROVATBAN OLYAN TUDOMÁNYOS FELFEDEZÉSEKRE, MŰVÉSZETEKKEL KAPCSOLATOS GONDOLATOKRA, ÍRÁSOKRA SZERETNÉNK REFLEKTÁLNI, MELYEK A 21. SZÁZAD EMBERÉT FOGLALKOZTATJÁK. CÍMÜNK AZ UTOLSÓ IDŐKRE ÉS A NÉZŐPONTOK VÉGTELENSÉGÉRE UTAL, A FELVETŐDÖTT KÉRDÉSEKRE A SZENTÍRÁS VÁLASZÁT KERESSÜK. KÉRJÜK OLVASÓINKAT, HOGY ÍRJÁK MEG MEGJEGYZÉSEIKET, TAPASZTALATAIKAT, ILLETVE AZT, HOGY MIRŐL SZERETNÉNEK HALLANI. REMÉLJÜK ÁLDÁST NYERNEK OLVASÓINK IS – VELÜNK EGYÜTT.

■ SZUHÁNSZKI JÁNOS

Tibor a kórházból nagy könyvvel a hóna alatt ment haza eltávozásra. Hétfőn reggel találkoztam vele ismét a kórteremben.
– Sikerült átböngészni a Da Vinci-kódot? – kérdeztem.
– Már másodszor – felelte.
– A hétvégén gondoltam Önre. Cikket írok a témáról. Kritikusat. Van nálam néhány kiadvány. Érdekli?
– Természetesen. Elolvasom, ha lehet.
– Van Bibliám is. Adhatom?
– Köszönöm. Abba is belenézek.

A fenti beszélgetés nemcsak Magyarországon, hanem bárhol elhangozhatott volna a világon, keresztyén és más vallású körökben egyaránt. De mi is az a Da Vinci-kód? A könyv ma már bestseller: milliók olvassák. Film is készült belőle. Ha olvasóink közül valaki nem találkozott velük, ők a szerencsésebbek közé tartoznak. Nem is ajánljuk. Fölösleges teher: kirándulás a hitetlenségbe, a keresztyénség inverze, fonákja. A szabadgondolkodó észak-amerikai szerző – talán a sikert elsődlegesebbnek tartva – nemcsak a Biblia bizonyított tényeit, tartalmát, mondanivalóját hanyagolja el, hanem a történelmi adatokkal is mostohán bánik. Annak az olvasónak tehát, akit nemcsak a kalandregény-forma érdekel, alaposan fel kell vérteznie magát Biblia-ismerettel, és a korokhoz kapcsolódó történelmi háttértudással. Hiszen az író – tudatosan – nem választja el a fantáziát a valóságtól. Ez a kételkedőket félrevezetheti, és a keresztyénséggel ismerkedőket megingathatja. Mivel ez a hely nem elég és nem is alkalmas arra, hogy az eredeti mű összes feltevését sorba szedjük és cáfoljuk, célravezetőbbnek tartottuk egy-két lényeges tényre és adatra felhívni a figyelmet.

A pontról-pontra haladást már megtette több keresztyén író, akik indulatmentesen, hitbeli magabiztossággal és tudományos szorgalommal kísérik végig az olvasót a műben. Megvilágítják a leghomályosabb sarkokat is. Kielégítő válaszokat találnak az 1.század apostoli atyáitól a legmodernebb Biblia-kutató tudósokig a még hezitáló olvasó számára is. Nem kell tehát aggódnunk a könyv által felvetett alábbi kérdések feleletei miatt:

– A Sion-rend (1099), vagy a Templomos lovagok (1118–1314) ezeréves távlatból birtokolhatták-e valaha is a „szent grált”, az utolsó vacsora kelyhét?
– Lehetett-e Mária Magdaléna a „szent grál”, lehetett-e Jézus az ő férje gyermekáldással, és ezt a semmit nem befolyásoló körülményt miért kellett volna elhallgatnia az Újszövetség összes írójának?
– Nőellenes volt-e a korai egyház, vagy – Krisztus példáján – egyenjogúsította a nőket?
– Harcoltak-e a 4. századig a keresztyének a pogányok ellen, vagy éppen ellenkezőleg: a pogányok üldözték és adták kínhalálra őket?
– Az evangéliumokban valóban Nagy Constantinus (288–337) az első keresztyén római császár „tuningolta fel” Jézus Krisztus Isten-voltát, vagy Jézust kezdettől fogva Emberfiának és Isten Fiának tartották?
– Zavarják-e az iratleletek a hívő ember hitét, vagy alátámasztják, megerősítik azt?
– A keresztyénség valóban a pogány vallásokból és mítoszokból származik, vagy a héber Messiás/Isten- próféciák egyenes folytatása?
– Leonardo Da Vinci (1452–1519) mint szabad művész és lángész befolyásolhatta-e „kódjaival” az 1400 évvel előtte történt eseményeket, és esetleges szabadkőművessége elvesz-e valamit művészi-tudományos zsenialitásából vagy Isten-hitünkből?

Jelenleg szerte a világon sokan foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel. Fiataljaink is. Kell-e ezen töprenkednünk, vagy természetesnek kell tartanunk? Kérdések helyett hadd álljon itt pár pozitív következtetés a könyv kapcsán. Bátorítunk mindenkit, hogy vegye elő a Bibliáját és tanulmányozza az összefüggéseket is. Újra és újra találkozhatunk a Szentírás korából népeinek életéről szóló időközben megtalált iratokkal, leletekkel. Példát vehetünk az első keresztyének mély hitéről, önfeláldozásáról és az apostoli atyák szent életéről.

Nem lepődünk meg a téves látásokon, tanításokon sem. Már az 1. századtól olyan ismert volt, mint napjainkban. Jézus maga is int ezekre, és utána szinte minden Újszövetség-író. Az évszázadok során sok eretnek, gnosztikus, boszorkány, démoni és sátáni befolyás érte, és éri a keresztyéneket. Ismeretes, hogy az egyháznak is voltak bűnei: amint uralkodó lett, felhígult, elvilágiasodott. Szükség volt a reformáció különböző formáira. Ma a 21. században a legnagyobb ellenfélnek a közönyt tartottuk. Ez a könyv talán indirekt módon segít ebből kimozdulni. Minden korban oda kell figyelnünk utódaink felvilágosítására, hiszen nem ismerhetnek minden körülményt, ahogy mi sem ismerünk teljességgel. Ezért a teljesség ismeretéig nagyon fontos az Úr Jézusba vetett hitünk átadása számukra és egymás számára. Az alábbiakban közreadunk néhány adatot a mű okán.

A MŰBEN ELŐFORDULÓ FONTOSABB IRATOK

Q-dokumentum
A szinoptikus Máté és Lukács evangéliumának külön anyaga, amit a Márk evangélium nem tartalmaz. Többnyire Jézus mondásai. Feltételezett forrásanyag, ezért a német tudósok a Quelle (Q) nevet adták neki. (A „Q” semmivel sem több sem kevesebb az ismert újszövetségi iratnál.)

Holt-tengeri tekercsek
1947-től kezdve találták meg részletekben, cserépkorsókban Kumrán (Qumrán) helység melletti barlangokban. Tartalma: 1. Az összes Ószövetségi könyv másolata (Eszter kivételével), nagyon régi Ézsaiás 2. Ószövetségi apokrifok, könyvek magyarázata, kommentár-töredékek, 3. A Kr.e. 136–Kr.u. 68 között lakott kolostorszerű épületegyüttes működési szabályzata, haditekercse, énekgyűjtemény, intő beszéd. Az értékelése nem lezárt, az amatőr „kutatók” kereskedelmi céllal becsempészett kéziratai miatt sem. Érdekes háttér-infor-máció az Újszövetséghez, de egyáltalán nem keresztyén feljegyzés-gyűjtemény.

Nag-Hammadi lelet
1945-ben két felső-egyiptomi földműves lelete agyagedényben. 1975/77-ben került napvilágra. Többnyire 3–4. századi kopt nyelvű papírusz kéziratok: 12 darab kódexet, 8 darab 13. századi ívet tartalmaz. Összesen 45 görögből fordított kopt mű van benne. Egy egész gnosztikus könyvtár. A Da Vinci-kód három gnosztikus evangéliumot említ (egyikük sem érdemes idézetre). Közös jellemzőjük, hogy sokkal a bennük leírt események után születtek.

1. Tamás „evangéliuma”: A másolatot Kr.u. 400 körül írták. Az eredeti Kr.u. 150-ből származó kopt változat lehet. Tartalma a gnosztikusokra jellemzően a nőket lebecsüli.
2. Fülöp „evangéliuma”: Feltehetően Kr.u. 350 után íródott. Ebből való idézetekre alapozza Dan Brown, hogy a Magdalai Mária Jézus felesége volt. (A Magdala helységnév használata is kizárja ezt.)
3. Mária „evangéliuma”: kb. Kr.u. 2. században keletkezett görög nyelvű. Az innen származó idézetre próbálja alapozni a Da vinci-kód, hogy Jézus Máriára bízta volna az egyházat, nem Péter apostolra. Ma már színpadi mű is. Eredetisége a fentiek alapján megítélhető.

(A teljes cikk elérhető a szerzőnél a szuhanszki.j@freemail.hu e-mail címen!)

FELHASZNÁLT IRODALOM
Dan Brown: A Da Vinci-kód (GABO, Budapest, 2004)
Josh McDowell: A Da Vinci-kód (Parakletos Könyvesház, Kiskunfélegyháza, 2006)
Nicky Gumbel: A Da Vinci-kód – válasz (Alpha KIA, Budapest, 2006)
A Da Vinci-kód, regény és valóság („Jó Hír” Iratmisszió, Budapest, 2006)

2006.10.18.

Európai Protestáns Egyházak Közössége Nagygyűlés

Az európai evangélikus és református egyházak 1973-ban egy konkordátumot írtak alá, amellyel kifejezésre juttatták a 16. századi reformációban való közös gyökerezettségüket és a 20. századi szekularizációban való közös felelősségüket.

Európai Protestáns
Egyházak Közössége Nagygyűlés
■ BUDAPEST, 2006. SZEPTEMBER 12-18.

Az európai evangélikus és református egyházak 1973-ban egy konkordátumot írtak alá, amellyel kifejezésre juttatták a 16. századi reformációban való közös gyökerezettségüket és a 20. századi szekularizációban való közös felelősségüket. Ehhez a közösséghez később csatlakoztak az európai metodista egyházak is. A munkában kezdetektől fogva részt vesznek a magyarországi teológusok. Ez az Európai Protestáns Egyházak Közössége néven ismertté lett szervezet 2006. szeptember 12-18 között Budapesten tartja következő Nagygyűlését: Erősödő közösség – a protestantizmus arculata Európában címmel.

1973. március 16-án fogadták el egyhangúan az európai reformátori egyházak konkor-diáját (a Leuenbergi Konkordiát) az evangélikus, református és uniált (e két hagyományt ötvöző, elsősorban németországi) egyházak képviselői a Basel közelében fekvő Leuen-bergben. Mostanáig 105 egyház csatlakozott hozzá hivatalosan és számos egyházzal folynak a csatlakozási tárgyalások. Az aláíró egyházak szószéki és úrvacsorai közösséget vállalnak egymással „abban a meggyőződésben, hogy együtt részesednek Jézus Krisztus egy egyházában (LK 34). Ez a megegyezés megkülönbözteti a Leuenbergi egyházközösséget más ökumenikus munkaközösségektől, konferenciáktól és tanácsoktól. Ezt az egyházközösséget tanbeli párbeszédek és nagygyűlések mélyítik és erősítik.

A közösség létrejötte mögött az a vágyakozás áll, hogy teljes közösséget hozzon létre a 16. századi reformációban gyökerező egyházak között. Ezek az egyházak a maguk regionális, nemzeti, illetve felekezeti közösségeiben is gyakorolják hitüket, és ezeken keresztül csatlakoznak más kontinentális vagy globális ökumenikus szervezetekhez. A svájci/kálvini hagyományhoz tartozó reformátusok, presbiteriánusok, kongregacionalisták, valdensek a Református Világszövetséghez csatlakoztak. A német/lutheri hagyományhoz tartozó evangélikusok, lutheránusok a Lutheránus Világszövetséghez kapcsolódtak. Több európai országban, de elsősorban a német tartományokban jöttek létre úgynevezett „egyesített egyházak”, amelyek többnyire mindkét felekezeti világközösséggel kapcsolatot tartottak. Mindezen egyházak szinte kivétel nélkül tagjai az Egyházak Világtanácsának és az Európai Egyházak Konferenciájának is.

Mivel az Európai Protestáns Egyházak Közössége közös evangéliumi hitelveken alapul, intenzív teológiai munkája van, és komoly erőfeszítéseket tesz az európai lelkészképzés harmonizálása érdekében. Azért, hogy elkerülje az elszigetelődés vádját teológiai párbeszédet a baptista, az ortodox és az anglikán egyházakkal és azok európai struktúráival is.

Hatévente tartja nagygyűlését. A nagygyűlések között a Végrehajtó Bizottság és tanulmányi témacsoportok tevékenysége zajlik. A soron következő nagygyűlésre 2006. szeptember 12-18 között került sor a Ráday Kollégiumban. A főtémát teológiai aspektusból dr. Wolfgang Huber psüpök, az EKD (a legnagyobb németországi egyháztest, amelyet az evangélikus és református, valamint az ezekből létrejött egyesített tartományi egyházak és gyülekezetek alkotnak) elnöke fejtett ki. Társadalmi, kulturális szempontból dr. Mádl Ferenc professzor, volt köztársasági elnök tartott előadást.

A konferencia résztvevői szeptember 15-én tettek látogatást a Parlamentben, ahol az Országgyűlés elnöke, dr. Szili katalin fogadta őket. Ez a látogatás és fogadás a sajtó nyilvánosságával történt, s keretében lehetőség nyílt a konferencia résztvevőivel, köztük a szervezet és más olyan tekintélyes európai protestáns egyházak vezető személyiségeivel találkozni, mint Elisabeth Parmentier a Strasbourgi Egyetem professzora, Thomas Wipf a Svájci Protestáns Egyházak Szövetségének elnök, Michael Beintker a Münsteri Egyetem professzora, Wolfgang Huber püspök, a Németországi Protestáns Egyház elnöke, valamint Wilhelm Hüffmeier, az Európai Protestáns Egyházak Közösségének igazgatója.

2006.10.18.

Dicsérjünk is néha…

KÖZÉPPONTBAN AZ EGYHÁZ BIZONYSÁGTÉTELE

Dicsérjünk is néha…
■ ID. SCHAUERMANN HENRIK

A lelkész és a gyülekezet egymáshoz való helyes viszonyulásának kérdése gyakran merül fel különböző egyházi fórumokon, rendezvényeinken. Örömmel fedeztem fel a Liebenzelli misszió „Durchblick u. Dienst” c. folyóiratának 2006. februári/márciusi számában a „Mal Lob statt immer nur Predigtschelte” (Dicsérjünk is néha az örökös kritizálás helyett) c. cikkét , amelyet lefordítva és tartalmát egy magyar „érdekelt” néhány gondolatával kiegészítve szeretném itt megosztani veletek. A probléma „határokon átívelő” jellegét jelzi, hogy a cikk eredetiben az USA-ban jelent meg, és azt „adaptálták” német viszonyokra, amelyek „kísértetiesen” hasonlítanak a mi egyházunk helyzetére is.

Hogy tudja lelkészét és igehirdetőjét szolgálatában bátorítani?
A lelkészeknek/igehirdetőknek mindent tudóknak kell lenniük: híres prédikátoroknak, ügyviteli szakembereknek, gyülekezetvezetőknek, egyházjogi szakértőknek, és természetesen jó családapáknak is. Mi sem egyszerűbb annál, minthogy a lelkészek/igehirdetők munkáját kritizáljuk, mivel nem lehet mindenki egyformán erős minden területen, és mert nagyon különbözőek lehetnek a nézetek pl. arra vonatkozóan, hogy milyen egy jó igehirdetés. Ezért a „Christianity Today” c. USA magazin olvasóinak ötleteket adott arra nézve, hogy mi módon tudnák lelkészeiket/igehirdetőjüket szolgálatában bátorítani. Az IDEA, az Evangélikus Hírügynökség szerkesztősége olyan jónak tartotta az ötletet, hogy átültette azt a német nyelvű Európa viszonyára. Szinte minden vasárnap szolgálat, esti programok csoportokban és bizottságokban, szinte állandó elérhetőség: a lelkészek/igehirdetők legtöbbször nagyon megerőltető életvitelben élnek. Ugyanakkor családjaikkal együtt üvegkalitkában ülnek, állandó megfigyelés alatt. Hogy tudják őket a gyülekezeti tagok szolgálatukban támogatni?

1. Imádkozzunk értük rendszeresen!
Kérjük Istent, hogy adjon lelkészünknek/igehirdetőnknek szeretetet, hitet, örömet, reménységet, békességet, teljhatalmat, bölcsességet, és imádkozzunk az érettségéért és a hitbeli növekedéséért. Ez meg fogja változtatni beállítottságunkat a lelkésszel/igehirdetővel szemben. Gondoljunk Goethe szavaira: „Aki az embereket olyanokként kezeli, mint amilyenek, az rosszabbá teszi őket. Aki azonban olyanokként kezeli őket, amilyenek lehetnének, az jobbá teszi őket.”

2. Fojtsuk el a kritikai szellemet!
Közülünk senki sem szeretné, hogy kritizálják. Szívesebben halljuk a bátorítás pozitív szavait. Nagyon egyszerű dolog, hogy egy még oly jó prédikációban is találjunk gyenge pontokat. Hallgassuk úgy a prédikációkat, hogy azokban felfedezzük az életünk számára értékes üzeneteket. Természetesen az elfogadhatatlan, ha a lelkészek/igehirdetők prédikációikban hamis tanítást terjesszenek. Azonban a mi kritikánk néha csak azért fogalmazódik meg, mert az igehirdető nem azt mondta, amit mi szívesen hallottunk volna.

3. Dicsérjünk írásban!
Egy bók, amit az ember egy másik embernek megfogalmaz, már önmagában is sokat ér. Azonban egy írásbeli dicséretet újra és újra el lehet olvasni, néha még évek múlva is! Ha lelkészünk/igehirdetőnk szolgálatában felfedeztünk valamit, ami tetszett, elismerését egy kis üdvözlőlap formájában juttassuk kifejezésére.

4. Szolgáljunk adottságainkkal a gyülekezetben!
Egy gyülekezet manapság jobban rá van szorulva az önkéntes tevékenységre, mint korábban bármikor. Számítógépes szakemberek segíthetnek a gyülekezeti számítógépes feldolgozás felújításánál, iparosok pedig a gyülekezeti épület kisebb javításainál. Ajánljuk fel szolgálatait tolakodás nélkül.

2006.10.18.

Hírek

ÚJ HIVATALBAN HEINRICH BOLLETER
A Szöulban ülésező Metodista Egyházak Világtanácsa Heinrich Bolletert a tanács „genfi titkárának” választotta. Bolleter 2007 januárjától, előre láthatóan öt éven keresztül képviseli majd a különböző ökumenikus szervezetek előtt a testületet.

WESLEY EGYHÁZI SZÖVETSÉG
A wesleyánus gyökerű magyarországi szervezetek szorosabb együttműködését munkáló Wesley Egyházi Szövetség (korábban: Wesley Szövetség) 2006. szeptember 1-én tartotta közgyűlését. A szövetség iskolájának ünnepi nyitóistentiszteletét szeptember 8-án tartották meg egyházunk központjában.

DALSZERZŐ PÁLYÁZAT
A MIX újság 50. számának alkalmából (2006. június) dalszerző pályázatot írt ki a Metodista Ifjúsági Közösségek Szövetsége. A pályázatra beérkező legjobb saját szerzésű dalokból az őszi MIX napra jelenik meg egy daloskönyv. A pályaműveket meghosszabbított határidővel, 2006. október 1-ig várják – postai úton, az egyházközpont címén – a szervezők.

EMYC KONFERENCIA
Az Európai Metodista Ifjúsági Tanács (EMYC) Portoban megrendezett (Portugália) ülésén 2006. szeptemberében Szuhánszky Tímea és Vigh Bence képviselte egyházunkat.

OKTÓBER A REFORMÁCIÓ HÓNAPJA
Az Országos Protestáns Napok (OPN) rendezvénysorozatot szervező egyházak (református, evangélikus, baptista, metodista) OPN elnöksége a csaknem 15 éves kedvező tapasztalat alapján 2006 júniusában úgy döntött, hogy a rendezvénysorozat terjedjen ki egész októberre, ezzel az elnevezéssel: „Október, a Reformáció Hónapja”. Az ünnepi hónapot megelőzően az evangélikus egyház 2006. szeptember 20-án nyitja meg a németországi Luther-centrum vándor-kiállitását Budapesten a Történeti Múzeumban.

NYÁRI LELKÉSZCSERÉK
Budapest – Pest Körzet és Szekszárd Körzet nyáron lelkészt cserélt. A fővárosban Hajduné Csernák Erzsébet vette át a gyülekezet vezetését, Tolna megyében pedig a hatodéves teológusként Kovács Zoltán kezdte meg szolgálatát.

1%-OS FELAJÁNLÁSOK
Köszönetet mondunk mindazoknak, akik 2006. év elején a személyi jövedelem adójuk 1%+1%-át az egyházunknak, illetve szeretetotthonunk alapítványának ajánlották fel. Az APEH tájékoztatása szerint nagy örömünkre mind a két felajánlás magasabb a tavalyinál: az egyház idén várhatóan 4.252.706 Ft, a Márta Mária Alapítvány 683.691 Ft összegben kap ezen a módon támogatást szolgálatához.

2006.10.18.

Hírek

ÚJ HIVATALBAN HEINRICH BOLLETER
A Szöulban ülésező Metodista Egyházak Világtanácsa Heinrich Bolletert a tanács „genfi titkárának” választotta. Bolleter 2007 januárjától, előre láthatóan öt éven keresztül képviseli majd a különböző ökumenikus szervezetek előtt a testületet.

WESLEY EGYHÁZI SZÖVETSÉG
A wesleyánus gyökerű magyarországi szervezetek szorosabb együttműködését munkáló Wesley Egyházi Szövetség (korábban: Wesley Szövetség) 2006. szeptember 1-én tartotta közgyűlését. A szövetség iskolájának ünnepi nyitóistentiszteletét szeptember 8-án tartották meg egyházunk központjában.

DALSZERZŐ PÁLYÁZAT
A MIX újság 50. számának alkalmából (2006. június) dalszerző pályázatot írt ki a Metodista Ifjúsági Közösségek Szövetsége. A pályázatra beérkező legjobb saját szerzésű dalokból az őszi MIX napra jelenik meg egy daloskönyv. A pályaműveket meghosszabbított határidővel, 2006. október 1-ig várják – postai úton, az egyházközpont címén – a szervezők.

EMYC KONFERENCIA
Az Európai Metodista Ifjúsági Tanács (EMYC) Portoban megrendezett (Portugália) ülésén 2006. szeptemberében Szuhánszky Tímea és Vigh Bence képviselte egyházunkat.

OKTÓBER A REFORMÁCIÓ HÓNAPJA
Az Országos Protestáns Napok (OPN) rendezvénysorozatot szervező egyházak (református, evangélikus, baptista, metodista) OPN elnöksége a csaknem 15 éves kedvező tapasztalat alapján 2006 júniusában úgy döntött, hogy a rendezvénysorozat terjedjen ki egész októberre, ezzel az elnevezéssel: „Október, a Reformáció Hónapja”. Az ünnepi hónapot megelőzően az evangélikus egyház 2006. szeptember 20-án nyitja meg a németországi Luther-centrum vándor-kiállitását Budapesten a Történeti Múzeumban.

NYÁRI LELKÉSZCSERÉK
Budapest – Pest Körzet és Szekszárd Körzet nyáron lelkészt cserélt. A fővárosban Hajduné Csernák Erzsébet vette át a gyülekezet vezetését, Tolna megyében pedig a hatodéves teológusként Kovács Zoltán kezdte meg szolgálatát.

1%-OS FELAJÁNLÁSOK
Köszönetet mondunk mindazoknak, akik 2006. év elején a személyi jövedelem adójuk 1%+1%-át az egyházunknak, illetve szeretetotthonunk alapítványának ajánlották fel. Az APEH tájékoztatása szerint nagy örömünkre mind a két felajánlás magasabb a tavalyinál: az egyház idén várhatóan 4.252.706 Ft, a Márta Mária Alapítvány 683.691 Ft összegben kap ezen a módon támogatást szolgálatához.

2006.10.18.

Középpontban az ajándék

METODISTA 2005. december

Középpontban az AJÁNDÉK. A 2005-ös esztendő végén egy tematizált lappal szeretnénk meglepni hűséges Olvasóinkat.

A lap rólunk szól, de – bár erről sokszor megfeledkezünk – nemcsak nekünk. A lap ajándék. Merjük továbbadni, mert az olvasás mellett ez az a tényező, amely egy újság életét, jövőjét jelenti. Ebben a számban azt kutatjuk mi áll az ajándékozás hátterében. Mi az ajándék lényege? Nem a tízezrek, nem a leárazott, nem a digitalizált, nem a high-tech. Nem. Az ajándék a jókor érkező falat kenyérnél kezdődik el. Az ingyen simogató szónál, mely meg nem fizethető, az egészen egyszerű ölelésnél, mely meg nem fejthető. Vagyis az ajándék itt van körülöttünk, akkor, amikor megtörténik a csoda, s közénk lép a Békesség Ura. A valódi ajándék életet jelent. Hétköznapi csodát. (Khaled A. László)

2005.12.10.

Ajándék: Jézus látogatása a lenézett bűnösnél

Püspökünk naplója címmel, új rovat indul a Metodistában. A cikkek eredetileg a svájci Kirche und Welt egyházi lapban jelentek meg. Ezekben az írásokban Heirich Bolleter püspök személyes igei üzenetét olvashatjuk.

Ajándék: Jézus látogatása
a lenézett bűnösnél
■ Heinrich Bolleter

„Ó Uram, milyen jó lenne »hét bő esztendő« anélkül, hogy a lelkem megsínylené.” Ilyen a mi titkos imádságunk. És tudjuk jól, hogy ebből a „plusszból” még profitálni is tudnánk. Ez egy teljesen őszinte imádság, melyben a több iránti vágyunk jelenik meg. Zákeus Jerikóban lakott. Nemcsak imádkozott a gazdagságért, hanem meg is szerezte. Mivel vámszedő volt, értett a pénzszerzés művészetéhez. A pénz teljesen megváltoztatta életét. Először csak észrevétlenül csent el az állam pénzéből, majd nyilvánosan is. Az emberek maguk között csak zsivány gazembernek nevezték.

Zákeusnak volt egy hibája: a mindig többet birtokolni akarás vágyában égett. Ebben a vágyában nemcsak a hatalmas vagyon lebegett a szeme előtt, hanem a szeretet, és az elfogadás is. Jézus megszánta, betért hozzá, és elbeszélgetett vele. Jézus odafordulása ehhez a bűnöshöz olyan meglepő volt, hogy Zákeust minden fösvénységéből és birtoklási vágyából megszabadította. Nagylelkű adakozó lett belőle, mert a Jézussal való találkozás teljesen átformálta. A bennem lakó óember is felmászik néha a fára. Várja, hogy Jézus jöjjön, meglátogassa és megváltoztassa. Ó, csak jönne már! „Mennyei Atyám, térj be hozzám, segíts győzni a félelem felett, és rombolj le minden irigységet bennem!”

2005.12.11.

Ajándék, és ami azon túl van…

Az életben minden Isten ajándéka. Mindent tőle kaptunk: életet, életerőt, életkedvet, anyagi, társas, tárgyi adottságainkat, lelki és kegyelmi ajándékainkat. „Mid van, amit ne kaptál volna? És ha kaptad mit dicsekszel vele?” Isten legnagyobb ajándéka az emberiség számára a Messiás, Jézus Krisztusban.

Ajándék, és ami azon túl van…
■ SZUHÁNSZKY T. GÁBOR

Az életben minden Isten ajándéka. Mindent tőle kaptunk: életet, életerőt, életkedvet, anyagi, társas, tárgyi adottságainkat, lelki és kegyelmi ajándékainkat. „Mid van, amit ne kaptál volna? És ha kaptad mit dicsekszel vele?” Isten legnagyobb ajándéka az emberiség számára a Messiás, Jézus Krisztusban. Karácsonykor erre a nagyszerű tényre emlékezik az egész keresztyén világ: Isten odaadta nekünk egyszülött Fiát, hogyha „…valaki hisz benne el ne vesszen hanem örökélete legyen.” (János ev. 3, 16) Másik, a Szentháromság egységére utaló megközelítésben Isten a Fiában maga jött el hozzánk. KARL BARTH arról beszél, hogy Isten az utánunk való sóvárgásába belehalt a kereszten, annyira szeretett. Az isteni ajándék ma is itt van ebben a világban. Lelke által munkálkodik, nem hagyott minket magunkra. MARTIN LUTHER a híres karácsonyi prédikációjában a Szentírás és az isteni Ige (a „logosz”, a „Dábár Jáhve”) az isteni üzenet különbségének és egységének érzékeltetésére a bethlehemi születés történetet használta példaként. A Szentírás és az Ige viszonya olyan, mint a rongyos pólya és a belecsomagolt csecsemő kapcsolata. Ahhoz, hogy az Isten személyesen nekünk szóló üzenetéhez elérkezhessünk, „a pólyából ki kell csomagolnunk a gyermeket”, az Igét a maga összefüggésében látva ugyan, testté lett Krisztusként, Igeként kell felismerni.

Kéz.

„Az Ige testé lett és lakozék mi közöttünk (…), aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.” (János ev. 1,14) További párhuzamok is találhatók a prédikációban az isteni és az emberi világra nézve. A bölcső, melyben a gyermek fekszik nem más mint a gyülekezet mely hordozza Isten Igéjének ígéretét. A világ pedig, amelybe beleszületett az emberré testesült Megváltó, valóban sok párhuzamot rejt a szennyes, tisztátalan istállóra tekintve. Isten mégis ide küldte, ide ajándékozta a legbecsesebbet, Fiát, hogy azt megváltsa, megváltoztassa, megmentse. Az ajándék tehát megérkezett függetlenül attól, hogy tudunk-e róla vagy sem, elfogadtuk-e azt vagy sem. Ez az ajándék személyesen nekünk készíttetett, senki másé nem lehet az, hiszen üdvösségünket, bűneink bocsánatát, örök életet, élet örömöt, szabadságot készített nekünk az Isten. Az ajándékkal semmi mást nem kell tenni, csak el kell fogadni. A mindennapi életben ugyanúgy, ahogy Istennel szemben is meg vannak a mi kis játszmáink. Nagyon nehéz valamit viszonzás nélkül elfogadni. Egy kicsit úgy érezzük lekötelezetteivé válunk, az ajándékozónak. Nem szeretünk adósok maradni, nem akarunk semmi módon függő helyzetbe kerülni. Isten ajándékait azonban lehetetlen viszonozni. Az isteni kegyelem ingyenes, és azt csak elfogadni lehet. Bizony nincs más lehetőségünk mint megajándékozottként hálás életet élni. Az ajándékban mindig egy kicsit benne van az ajándékozó és a megajándékozott is. Kettejük viszonya valamiféle értékelést nyer az ajándékozás aktusában. Ez okozhat csalódást, sértődést is. Miért éppen ezt kellett adni, kapnom? Isten a legszeretettebbet, Fiát adta oda nekünk. „Sokszor és sokféleképpen szólt”, most „szólt Fia által”( Zsidókhoz írt lev. 1,1). Jézus példázata szerint volt egy szeretett Fia a szőlős gazdának „így szólt: Fiamat meg fogják becsülni.” (Márk ev. 12,6). Fiában maga az Isten jön el hozzánk, a teljesség. Mégsem fogadjuk Őt be teljes szívvel? Mégis tovább éljük szegényes, csalódott, sokszor szánni valóan kicsinyes életünket. Emberi vonás, de van önző ajándékozás is. Például akkor mikor azt az ajándékot adom, amit leginkább én szeretnék kapni, és még százegy módon, hiszen az emberi önzés igen találékony. Isten azért adott mert szeretett. Istentől való megajándékozottságunk az Ő szeretetének bizonyítéka. Sőt… „Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Római lev. 8,32)

Ez az ajándék, és ami azontúl van! Pál apostol messzire tekint és nem csupán egy egyszerű következtetés mondatja vele, hogy, aki a Fiát odaajándékozta nekünk, világos semmit nem tart vissza, hanem mindent képes odaadni. Kérhetsz és kapsz (Máté ev. 7,7). Aggodalom helyett Isten országa értékeinek keresése közben, mindennel megajándékoz (Máté ev. 6,33). És folytathatnánk a sort kitüntetett helyzetünk, Isten gyermekségünk sokféle gazdagságát sorolva. De ne felejtsük el a legfontosabbat. Pál a fent említett igeszakaszban és a felsorolt igehelyeken mindig ott a kitétel: megajándékozottságunk, lelki gazdagságunk, értékeink csak Krisztussal együtt gyarapodnak, nélküle mit sem ér bármi ajándék. Csak „vele együtt” ad meg nekünk mindent az Isten.

2005.12.11.

Az ébredés edényei

2005. szeptember 23-25. között részt vettem a szolnoki gyülekezetben szervezett missziós hétvégén. A tartalmas program elején KHALED A. LÁSZLÓ ismertette HECKER MÁRTON-nak a metodista gyülekezeti szerkezet lelki tartalmáról írt tanulmányát. A dolgozat egy helyén a következő, WESLEY naplójából származó idézetet szerepelt: „Egyre inkább arra a meggyőződésre jutottam, hogy ha úgy is prédikál valaki, mint egy apostol, de azokat, akik felébrednek, nem fogja össze, és nem vezeti őket arra, hogy Isten útján járjanak, akkor nem tesz mást, mint gyermekeket ébreszt a gyilkos számára.”

Az ébredés edényei
■ DR. HECKER WALTER

2005. szeptember 23-25. között részt vettem a szolnoki gyülekezetben szervezett missziós hétvégén. A tartalmas program elején KHALED A. LÁSZLÓ ismertette HECKER MÁRTON-nak a metodista gyülekezeti szerkezet lelki tartalmáról írt tanulmányát. A dolgozat egy helyén a következő, WESLEY naplójából származó idézetet szerepelt: „Egyre inkább arra a meggyőződésre jutottam, hogy ha úgy is prédikál valaki, mint egy apostol, de azokat, akik felébrednek, nem fogja össze, és nem vezeti őket arra, hogy Isten útján járjanak, akkor nem tesz mást, mint gyermekeket ébreszt a gyilkos számára.”

Wesley-t ez a meggyőződés vezette, amikor a gyülekezeten belül kisebb csoportok, ún. osztályok kialakítását szorgalmazta. Wesley megfogalmazás annál is inkább szíven ütött, mert eszembe juttatta, hogy édesapám is milyen fontosnak tartotta ezeknek a kiscsoportoknak a kialakulását. Ma is Útmutatómban őrzöm azt a Tőle kapott névsort, amelyen azoknak a gyülekezeti tagoknak a neve szerepelt, akikkel egy osztályt alkottam. Ennek a csoportnak a vezetőjeként felelősséggel tartoztam értük, és naponta imádságban hordoznom kellett őket. Ezt megtettem, de nem találtuk meg a közös hangot, nem alakult ki közöttünk igazi közösség. Igaz, hogy közben kialakult a „fiatal házaskör”. Ma az akkori fiatal házasok már nagyszülők, de a „lélekben fiatal” házaskör még mindig él. Ma, jó 50 évvel később az Amerikából közénk érkezett DAVID GREENAWALT testvérünk szorgalmazza ugyanazt, amit annak idején édesapám.

Munkájának eredményeképpen az óbudai gyülekezetben már eleven kiscsoportok működnek, és minden résztvevő számára nagy nyereség ez a bensőséges, és közös terhek hordozására is alkalmas közösség. Évtizedek óta folyamatosan imádkozunk ébredésért. Mára világossá vált számomra, hogy ez az új ébredés nem a tömeg-evangélizáció, hanem a közösségépítés által valósul meg. A köreinkben most megindult közösségépítés egy közeledő ébredés előfutára: ezek a közösségek lesznek azok, melyek a felébredteket Isten útjára vezethetik. Már susognak a levelek, már megmozdult az álló levegő… Ne csüggedjetek !

2005.12.11.

A missziós konferencia áldásai Alsózsolcán

Ez év szeptemberében a Szolnokon megtartott missziós konferencián hárman is részt vehettünk a zsolcai gyülekezetből. Minden missziós konferencia hordozott és hordoz áldásokat, de én mégis úgy érzem, hogy a legutóbbi konferencia az, amely valóban mély nyomot hagyott az életünkben.

A missziós konferencia áldásai
Alsózsolcán
■ ERDEI-NAGY LÁSZLÓ

Ez év szeptemberében a Szolnokon megtartott missziós konferencián hárman is részt vehettünk a zsolcai gyülekezetből. Minden missziós konferencia hordozott és hordoz áldásokat, de én mégis úgy érzem, hogy a legutóbbi konferencia az, amely valóban mély nyomot hagyott az életünkben.

Hazafelé tartva a vonaton beszélgettünk az előadások és kiscsoportos beszélgetések áldásairól. Tele voltunk örömmel és békességgel, és elhatároztuk, hogy otthon továbbadjuk ennek a konferenciának az áldásait. Így történt, hogy Alsózsolcán újabb házi körök indulhattak el: ERDEI-NAGY RÓBERT minden héten egyszer tart házi órát a szomszédjánál, ezen kívül a saját otthonában is a családjának, ahová a szomszédok és a barátai is szívesen eljönnek. Jó látni, hogy nem csak a két ház népének, de szinte az egész utcának is áldásai ezek a házikörök. Új kezdeményezés az a házikör is, melyet magam tartok az egyik beteges idősödő hölgy testvérünknél, aki egészségi állapota miatt alig-alig tud eljutni a gyülekezetbe. Egy-egy alkalommal 20-25-en is szoktunk lenni, mert érzik a testvérek, hogy a házi köröknek valahogy más íze van, mint a gyülekezeti alkalmaknak: szabadabban tudunk beszélgetni hitünk megtapasztalásairól. Ebben a körben BALOG ÁRPÁD és VADÁSZ ZOLTÁN testvér helyettesít engem akkor, amikor teológiai tanulmányaim miatt nem érek rá.

A házi órákra nem véletlenül van a testvérek részéről nagy igény, hiszen itt nem csak az örömökről, hanem a szomorúságról is nyíltan beszélni mernek a testvérek. Mindezek a beszélgetések pedig azért jók, mert a szabadulásnak az örömét hordozzák magukban !

2005.12.11.

Élmények a házikörről

„Hogyan is kerültem kapcsolatba a metodista egyházzal, és az Úr Jézussal ? Előzményképpen annyit mindenképpen el kell mondanom, hogy életem legnagyobb részében semmilyen tudatos kapcsolatom nem volt a vallással.

Élmények a házikörről
■ MAJORNÉ PIROSKA

„Hogyan is kerültem kapcsolatba a metodista egyházzal, és az Úr Jézussal ? Előzményképpen annyit mindenképpen el kell mondanom, hogy életem legnagyobb részében semmilyen tudatos kapcsolatom nem volt a vallással. Hitetlenül, Isten létezését megtagadva éltem életemet, bár gyakran éreztem valami megfogalmazhatatlan hiányérzetet. Egyre gyakrabban jutott eszembe nagyanyám hitre térítő tanítása, mondása: „Fiam, ha bajban vagy, te is csak Isten segítségét kéred, nem a szürke lóét.” Nehezen hallottam meg Isten hívó szavát, mindaddig, amíg az életembe egy tragédia be nem tolakodott. A legkritikusabb percekben, órákban éreztem egy olyan nagy segítséget, amely csakis Isteni eredetű lehetett. Ennek ellenére természetesen (?) még mindig nem jártam el semmilyen gyülekezetbe.

Óvónői munkám során ismerkedtem meg a SZUDA családdal, bár ekkor még nem gondoltam, hogy így kerülök majd kapcsolatba az életemet és főleg a gondolataimat átalakító hittel. Első meghatározó élményem az volt, amikor az én ovis csoportomba járó RÉKA lányuk arra kért, hogy imádkozzak érte, mert megütötte magát, és fájdalmai vannak. Restelkedve utasítottam el azzal, hogy én nem tudok imádkozni.

Telt az idő. SZUDA KATI többször hozott számomra olvasnivalót, nagyon kedvesen ajánlva azt nekem. Ezek a „Csendes percek” voltak, melyekről később kedvesen megkérdezte, hogy olvastam-e és tetszett-e nekem. Igenlő válaszom után minden hónapban hozta nekem ezt a kiadványt, melyet örömmel olvastam, de még mindig nem imádkoztam. A Szuda családtól meghívást is kaptam, látogassak el hozzájuk egy szombat délutáni baráti beszélgetésre, de én a vélt, vagy valódi elfoglaltságom miatt sokáig nem tettem eleget ennek a meghívásnak. Egyszer azután süket füleim meghallották Jézus hívó szavát és minden programomat félre téve elmentem Szudáékhoz. Csodálatos élményben volt részem. Először is mindenki szívből kedves volt, nem kérdezték eddig hol jártam, miben hittem, ők tárták ki előttem, idegen előtt lelküket. Egyetlen délután leforgása alatt új barátokat kaptam minden erőfeszítés nélkül!

Hiszem, hogy nem véletlenül alakult ez így, hanem Isten mutatott kiutat magánéleti szomorúságomból. Azóta kb. 3 év telt el. Ma is szívesen járok ebbe a házikörbe, mert mint az elnevezése is mutatja: valóban házias. Sok mindenről szó esik közöttünk, ami egy családban történik: a gyerekek óvodájáról, az iskolákról, továbbtanulásról, főzésről-sütésről, áruházi akciókról stb. Jó, hogy lelkészünk is jelen van, így mindig vissza tud kanyarítani bennünket a lelkünk dolgaira. Együttléteinken az éneklésnek is fontos szerepe van. Számomra külön öröm az, hogy alkalmainkon mindig úgy beszélgetünk egy-egy érdekes témakörről, hogy ennek bibliai értelmezése áll a középpontban. Mindenki elmondhatja a véleményét szabadon, még én is, aki nem ismerem jól a Szentírást, és nem igazodok el szerkezetében, – de a többiek ebben is segítségemre vannak. Amikor például az igehelyet keresem, nem néznek le azért mert nem tudom, hogy hol található, hanem megmutatják. Közösen és egyenként is imádkozunk az est befejezéseként.

Szeretek járni házikörre, szeretek járni az istentiszteletekre – ahová a házikörök szeretetteljes légkörén fölbuzdulva merészkedtem el. Azóta férjem és lányom is elkísér. Még nem olvasom rend;zeresen a Bibliát, még nem jut eszembe mindennap, de próbálom megtalálni és elfogadni azt az utat, amelyet számomra mutat az Úr. Megváltozott az életem, nem lett könnyebb, nem lett önmegvalósító, de a lelkem nyugalmat és békét talált. Ma már nem kell szednem kedélyjavító pirulákat, hogy el tudjam fogadni a megváltoztathatatlant, tudom, hogy Jézus segítségemre van, és mindig velem lesz

2005.12.11.

A gyógyulás ajándéka

A kis műtét közben úgy éreztem, hogy az Úr ott áll mellettem. Nem fájt különösebben, és hamar túlestem a beavatkozáson. Ami a lényeg, hogy Isten az elmúlt időszakban csodálatosan „működött”, mert a feltételezett bajból alig volt valami! Az orvos is csodálkozott, hiszen a leletek szerint rosszabbra volt felkészülve…

A gyógyulás ajándéka
■ STALLERNÉ ÉVA

„LÁTHATÓVÁ VÁLTAK A VIZEK MEDREI, ÉS FELTÁRULTAK A VILÁG ALAPJAI DORGÁLÁSODTÓL, URAM, HARAGOD SZELÉNEK FÚVÁSÁTÓL. LENYÚLT A MAGASBÓL, ÉS FÖLVETT, A NAGY VIZEKBŐL KIHÚZOTT ENGEM. MEGMENTETT ENGEM ERŐS ELLENSÉGEMTŐL, GYŰLÖLŐIMTŐL, BÁR ERŐSEBBEK NÁLAM. RÁM TÖRHETNEK A VESZEDELEM NAPJÁN, DE AZ ÚR AZ ÉN TÁMASZOM. TÁGAS TÉRRE VITT KI ENGEM, MEGMENTETT, MERT GYÖNYÖRKÖDIK BENNEM. IGAZSÁGOM SZERINT BÁNT VELEM AZ ÚR, KEZEM TISZTASÁGA SZERINT JUTALMAZOTT ENGEM.” (ZSOLTÁROK KÖNYVE 18,16-21)

Régóta foglalkozom azzal a gondolattal, hogy néhány Istennel kapcsolatos megtapasztalásomat, ima meghallgatásomat leírjam, hogy a többi Testvérem is osztozhasson az átélt örömökben. Elöljáróban még annyit: nagyon sajnálom azokat az időket, amelyeket elvesztegettem. Nem voltam előbb „vevő” Isten hívó szavára… De talán még nincs késő, ezt őszintén remélem.

Isten igazi közelségét az elmúlt hónapokban sokszor megtapasztaltam: olyan csodálatosan kinyújtotta segítő kezét és óvott, figyelmeztetett, intett, ha nem a helyes úton, irányban haladtam. Ahogy egyre közelebb kerültem az Úrhoz, egyre jobban erősödött a testi gyengeségem, ami nálam a szívemmel kapcsolatos betegségben jött elő. Már két éve voltak ennek a betegségnek jelei, de igazán nem foglalkoztam vele. De ez erre az évre oda vezetett, hogy nehezemre esett minden munka, fizikai tevékenység. Hála az Úrnak, imádkozni tudtam, és letettem teljesen az Ő kezébe ezt a betegséget. Tudtam az Úr majd elrendezi, ahogy kell. Miután ez megtörtént világossá tette számomra, hogy egy másik orvoshoz kell elmennem. Ez meg is történt, és az Úr egy olyan orvost hozott elém, aki a nagy bajomból kihozott annyira, amennyire lehetett. Természetesen meg vagyok győződve arról, hogy csak az Úr által kapta meg ezt a lehetőséget.

Két hete, pontosan azért, hogy kiderüljön mennyire javultam, illetve mennyire jutottam túl a betegségen, kisebb beavatkozásra kórházba kellett mennem. Bár tudtam, csak az fog történni, amit az Úr akar nem kevés bizonytalanság volt bennem, azért, hogy vajon Uram is akarná-e ezt a dolgot. De az Úr intett, hogy csak legyek nyugton, ne legyek bizonytalan, ez az Ő velem kapcsolatos „tervében” is szerepel… Ezek után nyugalommal vártam azt a bizonyos hétfői napot, amikor ez a beavatkozás esedékes lesz.

A kis műtét közben úgy éreztem, hogy az Úr ott áll mellettem. Nem fájt különösebben, és hamar túlestem a beavatkozáson. Ami a lényeg, hogy Isten az elmúlt időszakban csodálatosan „működött”, mert a feltételezett bajból alig volt valami! Az orvos is csodálkozott, hiszen a leletek szerint rosszabbra volt felkészülve. Újra hálát adtam az Úrnak, amiért ezt
a „földi” orvost akkor a segítségemre küldte. Az őrzőszobában, a nagy hangzavar közepette a kis Bibliámat kinyitva ezt az igét kaptam: „Az Úr megerősíti őt betegágyán; bármilyen az ágya, megkönnyíted betegségében.” (Zsoltárok könyve 41,4)

Ezek után csak a hála jutott eszembe, és teljes békesség szállt meg. Másnap már haza is térhettem, és bár az esti bibliai összejövetelen testileg nem voltam jelen, lélekben a Testvéreimmel voltam. Azt is éreztem a kórházban, hogy sokan imádkoznak értem, és ezt meg is köszöntem az Úrnak. Tudom, szavaim talán nem a legmegfelelőbbek, de másképp nem tudom leírni ezt a csodálatos érzést. Még volt egy ige, amit sokszor eszembe idéztem, ami szintén nagyon sokat mondott nekem: „Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erőnek, szeretetnek és józanságnak lelkét. (2. Timóteus 1,7)

Sokszor megtapasztalhattam azt is, hogy ha igazán hittel hozom Isten elé a beteg Testvéreimet, a gondokat, az Úr gyógyulást, javulást tud adni, a gondokra pedig megoldást, csak türelemmel, alázatossággal kell várni. Tudom, hogy meghallgatja imáimat, amiért hála és köszönet! Köszönöm az Úrnak, hogy megengedte ezeket a megtapasztalásokat!

2005.12.11.

Sokszínű ajándék, sok szeretettel

Most azt kérdezed, lenne-e kedvem egy rovatot indítani a Metodistában, hogy bemutassuk a gyülekezeteink sokszínűségét? Viccelsz?! Ez aztán az ajándék!

Sokszínű ajándék, sok szeretettel
■ PÁSZTOR ZSÓFIA

Most tényleg arra vagy kíváncsi, mit tartok Isten legnagyobb ajándékának itt a metodista egyházban?!

Sok minden jut eszembe. Komolyan emeljek ki egy dolgot?!

Hát, jó… Talán legeslegjobban a sokszínűség tetszik. Emlékszem, már az első időkben megragadott az elfogadó légkör, a feltétel nélküli szeretet. Később, ahogy egyre több embert megismertem, lelkészekkel találkoztam, más metodista gyülekezethez tartozókkal is jókat beszélgettem, észrevettem milyen csuda színes kis csapat ez a Magyarországi Metodista Egyház. Szerintem ez az ajándék.

Fiatal keresztény koromban sokszor hallottam azt a hiedelmet, hogy Isten minden embert egyforma csendes, nyugodt, törvénytisztelő, jóságos, engedelmes formára akar alakítani. Ez a gondolat gyanús volt nekem már akkor is. Éreztem, hogy az élő Isten nem akarhat magának egy sűrű, szürke masszát, nem elégedhet meg egy együgyű, göndör barikákból álló rendezett nyájjal.

gyertyák.Most körülnézek. Végletekig különböző egyéniségeket látok, élettel teli jelenségeket. Figyelem a nyüzsgő-mozgó szaladgálókat és a visszavonultan imádkozókat, a megállíthatatlanul lelkes szolgálókat, az érzékeny szívűeket, a csendes mosollyal vigasztalókat. Az embereket. A Teremtő határtalan jókedvét és fantáziáját látom, ha sokféleségünkre gondolok. Jó érzéssel tölt el, hogy Isten képmását formálhatjuk itt e világban éppen sokszínűségünkkel, egyéniségünkkel, egyediségünkkel. Távolabbra nézek. Titokban figyelem a metodista lelkészeket. Tisztelettel állítom, óriási egyéniségek. Mindegyikük más ember, más karakter, de a bennük élő Jézus egyformán világít az életükön át, egyformán fűszerezi a környezetüket.

Úgy látom minden metodista közösség, gyülekezet is más. Korántsem egyformák a helyi adottságok, lehetőségek, eltérő a múlt, a történet. Óbudán gyülekezetet építünk, emiatt régóta érdekel, hogyan élnek, dolgoznak, építkeznek mások. Mindig is kíváncsi voltam, a többi metodista gyülekezetben élő testvéreim hogyan tapasztalják meg Isten áldását, közelségét. Milyen eredményeknek, sikereknek örülnek, milyen célokért küzdenek állhatatosan, mit panaszolnak el az ima csendjében. Különböznek egymástól kedvenc és fontosnak tartott szolgálati területeink, az előttünk álló utak, eltérőek a kezünkben, szívünkben lévő eszközök, lelki ajándékaink. Épp ezért egyediek a szépségek, az örömök, mások a nehézségek, bánatok. De a legfőbb vágyunk, célunk közös, Jézus szeretetét továbbadni egymásnak és azoknak, akik még nem ismerik Őt. Hiszem, hogy egy akarattal küzdünk, futunk, harcoljuk a nemes harcot – bár különböző módon tesszük ezt – Szegeden, Alsózsolcán és Sopronban.

Naiv lennék?! Talán nem veszem észre a különbözőségünkből adódó nehézségeket? A félreértéseket, a konfliktusokat, a meg nem értettséget, a lehetséges széthúzást?

Tarthatsz naivnak, én inkább hívőnek gondolom magam. Néha kicsit megfáradva, de új erőért imádkozva, hiszek a korinthusi levél mindent tűrő, mindent remélő, mindent elfedező szeretetében. Hiszem, hogy ha mindannyian a középen álló Jézus felé lépünk, egymáshoz is közelebb kerülünk. Hiszem, hogy aki örömét lelte egy ilyen sokszínű emberközösség megformálásában, megtanít bennünket is örömmel élni a sokszínű közösség ajándékával. Hiszem, hogy a sokféleségünket ajándékba kaptuk és hiszem, hogy mellé van csomagolva az el nem múló szeretet is, ami örömtelivé teszi a meglepetést.

Most azt kérdezed, lenne-e kedvem egy rovatot indítani a Metodistában, hogy bemutassuk a gyülekezeteink sokszínűségét? Viccelsz?! Ez aztán az ajándék!

2005.12.11.

Ingyen ajándék

Néztem tovább a filmeket, de már nem figyeltem. Peregtek a képsorok a képernyőn, és bennem is a gondolatok. Emlékeztem egy hajnalra, amit nem is próbálok leírni, mert csupán szentimentális áradozásba fulladna a kísérletem.

Ingyen ajándék
■ HECKER HÉLA

És akkor fölnéztem az égre. Az kinyílt, és dőlt rám a csillagfény. Térdre rogytam. Akkor már sok minden után voltam. A kezemben lévő nájlonzacskó tele volt videókazettával. Mindig filmeztem. Túl kevés voltam ahhoz, hogy megjegyezzem a dolgokat, ezért mentem az utcán, s ha valami megragadott, lekameráztam. Fölvettem. Hogy megmaradjon. Hogy emlékezzek mindarra, ami érték. Érték, amivel találkoztam, érték, ami az enyém lett. Szépség. Ingyen. Ajándék.

Aznap leültem, és sorra vettem a kazettáimat. Fel szerettem volna címkézni őket, hogy tudjam, melyiken mit találok. Mindig megfogadom, hogy elnevezem az éppen legutóbbit, de soha nem jutok el odáig. Talán túl szétszórt és rendetlen vagyok… Betettem az első kazettát a lejátszóba. Egy csecsemő. Egészen közeli képkockák, a kicsi éppen alszik. Most a kezére közelít a kamera, a kézfeje lazán ökölbe szorítva. Miniatürizált tökély. A szalag sercegése mellett hallom a baba szuszogását. Fölkúszik a kép az arcára. Behunyt szemek, a mindent tudás bölcsessége árad szét az arcán. Nem mosolyog, és mégis kézzel foghatóan, markolhatóan boldog. Most megjelenik egy felnőtt kéz a képen, megigazítja az alvón a takarót, puhán végigsimít a fején. Talán az anya az, nem tudom. Egy nagy I-est véstem a kazettára, s még ezt írtam rá: „KÜNN AZ ÉJ. CSECSEMŐK ÉJSZAKÁJA. / MEGISMÉTELHETETLEN NYUGALOM. / ÁLOM, MELY LASSAN ENGEM IS ELALTAT. / A KICSINYEK NAGY ÁLMÁT ALHATOM.”

Következő képsorok. Újra csönd. Egyetlen asztal, két szék. Sziszeg az asztalon álló gyertya kanóca, viasz csöppenhetett rá. Most az árnyékok táncolása a falon, most a tűzpontba repülő kamikaze-muslica, s egy légy koppanása a sötét ablaküvegen. Aztán hirtelen képváltás; egy szem. Biztosan furcsállta a filmezést, hihetetlenül kérdőn néz a kamerába. Majd ráncok gyűlnek a szem sarkába; mosolyog, akit vettem. Már nem emlékeztem, ki volt az. Ráírtam egy nagy II-est a videó papírjára, s még ezeket a sorokat: „MEGADATOTT A KEGYELEM; / MIKÖZBEN MINDEN ÁLL ÉS HALLGAT, / EGYEDÜL AZ ÖRÖKLÉT MŰKÖDIK.”

Harmadik videó. Vadludak. A V-alakra fókuszál a kamera, messze vannak, nagyon messze, nem hallani a szárnysuhogást. Aztán kirepül az első a sorból, hátrébb úszik a levegőben, más veszi át a helyét. Itt megremeg a kép, egy gyerekhangot hallani:

– Te mit csinálsz?
– Filmezek.
– Miért?
– Mert szeretek.
– Miért?
– Mert sok a szép, és nem akarom elfelejteni. – csönd. Majd áradó gyerekfecsegés.
– Nekem van egy kutyám otthon. Aranyszínű a szőre. És hosszú, de annyira, hogy kutyafodrászhoz kell vinnünk, hogy ne a földet súrolja az a sok aranyszín. – tágra nyílt szemekkel magyaráz, aztán kacagni kezd. – Kutyafodrászhoz, érted? – még kuncog egy kicsit, aztán nagyon komolyan folytatja. – Néha a legszebb dolgokat nem az égben, hanem az orrod előtt, a földön találod. – s a felvételen hallani, ahogy elfut egy kisgyerek. A kamera ingadozik egy kicsit, aztán az aszfaltra fókuszál. Eldobált csikkek, széttaposott papír-zsebkendők, egy szakadt befőttes gumi. S egy repedésben lila virág. Körülötte minden koszos és szürke, ő meg táncol. A kazettára III-ast véstem, s feliratoztam: „… EGYSZERŰEN AZ, HOGY LÉTEZEL / MOZDÍTJA MEG ITT ÉS MOST A VILÁGOT.”

Néztem tovább a filmeket, de már nem figyeltem. Peregtek a képsorok a képernyőn, és bennem is a gondolatok. Emlékeztem egy hajnalra, amit nem is próbálok leírni, mert csupán szentimentális áradozásba fulladna a kísérletem. Eszembe jutott egy harmatcsepp, ami – akár egy őrült görkorcsolyás meredek acélcsövön – vakmerőn végiggurult egy fűszálon. S eszembe jutottak őszök és tavaszok, befagyott tótükrök és házak közé szorult 40 °C fokok. Furcsa volt ez, mert úgy hittem nem tudok emlékezni. Most mégis megrohant ezer kép.

Bedobáltam a videóim egy zacskóba, a kamerát a kezembe kaptam, s kirohantam a házból. Rohantam, rohantam kifelé a városból, magam mögött hagyva színes fényeket, halászlé illatokat, és fals „Csendes éj’-eket. Zörögtek a videókazetták a szatyromban, míg a folyópartra nem értem. Ott megálltam, a hó körülöttem minden zajt elnyelt. Szorongattam a kezemben a kamerát és a nájlont. Kattogott az agyam. Valami olyasmi járt benne; itt egy zacskóban az életem minden értéke. Minden szépsége. Ennyi. Ennyi? Egy tucat pillanat, amit megszállott keresés előzött meg, már-már álomba zuhanó ébrenlét, csakhogy el ne veszítsek egyetlen szépségmorzsát is, csak hogy le ne maradjak a megismételhetetlenről. S közben, miközben minden elraktározva ott volt a videó szalagokon, én itt álltam emlékképek nélkül, s rosszabb volt a helyzetem, mintha az életemet egy szobában töltöttem volna el.

Dühös lettem. Végtelenül dühös, a zsigereimből. Üvölteni tudtam volna, megszállottként végiggurulni a gáton, bezuhanni a jéghideg vízbe. Hogyan lehet, hogy ennyi? Hogyan, hogy a szépség ennyire önmagáért valóan üres? Ilyen önző? Ilyen pillanatnyi? Akár egy visszavett ajándék… Fogtam a szatyrot és a kamerát, behajítottam a folyóba. Hallottam a loccsanást, körívek, egyre táguló körök derengtek. Álltam ott és nyeltem a könnyeim. Úgy éreztem; becsaptak. Úgy éreztem; elvették, ami fontos volt. Úgy éreztem; hazudtam magamnak. És akkor fölnéztem az égre. Az kinyílt, és dőlt rám a csillagfény. Térdre rogytam. Rázott a zokogás. Peregtek az agyamban a képsorok, mintha bent felejtettem volna a lejátszóban a kazettákat, amik azóta valahol Jugoszlávia felé úsztak a kamerával együtt. Én is úsztam – a csillagfényben, s nem fáztam, kicsit sem. Csak zakatolt bennem a visszavett, az időre adott ajándék gondolata. Hazugság? Becsapás? Csalás, hogy Mária csak időre kapta Jézust, a tanítványok a Mestert, a gyülekezetek Pált… és én a szépségeket? Vagy ez úgyis tovább tart, csak itt most pillanatokra megszakad, majd odaát folytatódik, tovább él…?

Semmi voltam és semmit sem tudtam. Emlékeznem kellett arra, ami fáj, de mára már csak heg az ajkam fölött, forradás a térdemen. Olyanok voltak ezek a sebek, akár egy ködből szőtt takaró. Rajta irtózatos, iszonyatos, térd remegtetően gyönyörűséges fény derengett át. S ott, abban a fényben táncolt a lila virág, aludt a csecsemő, zúgtak a vadliba-szárnyak… s térdeltem a hóban én, s hullott rám a csillagfény. Ők láthatták. A csillag alatt, elképzelhetetlen, nem várt körülmények között. Ők láthatták, percekre, órákra – s utána hazatértek. De az az idő, az a boldogság, az az öröm, örök időkre az övék maradt. Az ajándékuk „teste” eltűnt, de maga a csoda beléjük égett, hogy idős korukban is tüzet csiholt a homályosuló szemükben. És beléjük ivódtak a szavak: „A NÉP, AMELY SÖTÉTSÉGBEN JÁRT, NAGY FÉNYESSÉGET LÁT. AKIK A HALÁL ORSZÁGÁNAK ÁRNYÉKÁBAN LAKNAK, AZOKNAK VILÁGOSSÁG TÁMAD. NAGY UJJONGÁSSAL TÖLTÖD EL ŐKET, KITÖRŐ ÖRÖMET ADSZ NEKIK… ÚGY ÖRÜLNEK MAJD SZÍNED ELŐTT, AHOGY ARATÁSKOR SZOKTAK ÖRÜLNI… MERT GYERMEK SZÜLETIK, FIÚ ADATIK NEKÜNK, S AZ Ő VÁLLÁRA KERÜL AZ URALOM.”

S a hulló csillagfényben már egy kapu előtt térdeltem, egy megnyíló ajtót láttam, kitárt karokat, mosolyt, s léptem volna Felé… mikor valaki hirtelen elém ugrott, a kezembe nyomott valamit, s becsapta az orrom előtt a kapuszárnyakat. És újra ott térdeltem a folyóparton, a sírástól vörös szemekkel, s kétszeresére dagadt – különben is hatalmas – orrommal, teljesen értetlenül. Csuklottam. Ez meg aztán végképp abszurd volt egy ilyen élmény után. Fáztam. Felálltam, s mellettem a földön ott hevert a kamerám és a videóim. Már nem is gondolkoztam azon, a folyóból ezek hogyan jutottak vissza hozzám, ide. Már semmit sem értettem…de mindent tudtam, ami szükséges volt.

Összeszedtem a dolgaim, és fütyörészve visszaindultam a városba. Már meg tudtam fogalmazni, mik a számok a kazettáimon; megkezdett ajándék-sorszámozás. Mert ajándék a látott pillanat, a beszippantott levegő, a stressztől rángatózó szemhéjam – ajándék, mert mind azt jelzi: még élek. De nem csapok át panteista természet-himnuszokba. A létem nem azért ajándék, mert eggyé válhatok a körülöttem lévő világgal. Ajándék viszont elsősorban azért, mert itt, most, kezdetét veheti valami, ami az örökkévalóságban folytatódhat. S ott, a kinyílt ég alatt megajándékozott lettem egy olyan ajándékkal, mely minden mást értelemmel tölt el.

És akkor, amikor majd valóban fölöttem is megnyílnak az egek, mikor majd valóban hullik rám is a csillagfény, mikor majd valóban ott állok remegő lábakkal a duplaszárnyú kapu előtt, akkor… akkor majd talán – mint legnagyobb ajándék –, engem is beeresztenek, s megláthatom az Ajándékozót. Addig viszont az Ő nyomait figyelem, ujjlenyomatait vizsgálom, hátrahagyott jeleiben fürkészem Őt. Addig megjegyzek minden pillanatot, amit az Ő szépsége tesz értelmessé. S így már az alkotás nem önzően a maga gyönyörűségére létezik, hanem Alkotójáról zenél. S többé nem önmagáért való, hanem önmagán túlmutató. Az ajándék az Ajándékozóról vall. Nekem is. Ma is.

(AZ IDÉZETT RÉSZLETEK SORRENDBEN: PILINSZKY JÁNOS: SENKIFÖLDJÉN, KEGYELEM, ITT ÉS MOST,
TAKÁCS ANTAL: MEGSZÜLETTÉL CÍMŰ ORATÓRIUMÁBÓL EVOKÁLT BIBLIAI SOROK)

2005.12.11.

KÖZÉPPONTBAN A SZOLNOKI GYÜLEKEZET

Vasárnap tíz óra előtt érkeztünk a Kassai utcába. A házban már elkezdődött az élet, de nincs fejetlen rohangálás, pörgés, itt vasárnap van. Mindenki tudja a dolgát, készülődnek a gyerekórára, hangolnak a zenészek. Nyugodt, barátságos ismerős és ismeretlen tekintetek fogadnak. Úgy érzem, itt az ember első perctől kezdve otthon van.

Az összetartozás ajándék
■ PÁSZTOR ZOLTÁN ÉS ZSÓFIA

Az alföldi városka csendes kis utcájában, egy saroktelken áll a Magyarországi Metodista Egyház szolnoki gyülekezeti háza. 1999-ben készült el az épület, azóta épül benne közösség. A ház nem hagyományosan templomszerű, nem hivalkodó, de körbe-erkélyes toronyszobájával, izgalmas tetőszerkezetével, art deco-t idéző díszítésével látványos, feltűnő jelenség. A lelkészházaspár, HECKER RÓBERT és ANIKÓ gyakran emlegetik, milyen nagy ajándék ez a ház, tágas, kényelmes, világos és szép.

Vasárnap tíz óra előtt érkeztünk a Kassai utcába. A házban már elkezdődött az élet, de nincs fejetlen rohangálás, pörgés, itt vasárnap van. Mindenki tudja a dolgát, készülődnek a gyerekórára, hangolnak a zenészek. Nyugodt, barátságos ismerős és ismeretlen tekintetek fogadnak. Úgy érzem, itt az ember első perctől kezdve otthon van.

A szolnoki gyülekezetről szóló cikkre készülve asszonyok jutottak eszembe, akiknek tini-korú lányai szintén a közösséghez tartoznak. Kiszemelt riportalanyaim nyitottak voltak, de kicsit izgultak – én nagyon. Letelepedtünk a toronyszoba kanapéján, és pár perc múlva már egész összeszokottan, nagy egyetértéssel beszélgettünk családról, kapcsolatokról, gyülekezetről, istenélményekről.

AZ ASSZONYOK…

– A legfontosabbnak az őszinte szeretetkapcsolatokat látom. – kezdi a beszélgetést SZÉNÁSI ÉVI.

SZÉNÁSI ÉVI.

Jól emlékszem, hogy az első csillebérci, családi táborban, 1997-ben fogalmazódott meg bennem, hogy ettől a közösségtől annyi mindent kapok, már adni is szeretnék. Tartozom azzal Istennek és a testvéreimnek, hogy elkötelezzem magam. Így határoztam el, hogy gyülekezeti tag leszek. Akkor már több mint tíz éve jártam a metodistákhoz, és már jó néhány éve hívő voltam. Először még WLADÁR ANCI nénihez hozott el a férjem, mint menyasszonyát. Azóta a lányaim is ide tartoznak.

– Körülbelül tizenöt éve tértünk meg a férjemmel – folytatja EINVÁGNÉ ANDI. – Jó néhány keresztény közösségben megfordultunk, de egyikhez sem kötődtünk így, ilyen elfogadást nem tapasztaltunk sehol sem. Angéla lányunk jött először ebbe a gyülekezetbe egy barátnőjével. Emlékszem nagyon boldognak tűnt, tudtam, valami jó történt vele. Úgy gondoltuk, a legfontosabb, hogy a gyerekek barátokat, igazi közösséget találjanak, hogy Istent megismerhessék. Ezért eljöttünk mi is, és két éve ide járunk.

KURDINÉ MÁRTI férje családján keresztül került kapcsolatba a közösséggel.

KURDINÉ MÁRTI .

– Tudtam a metodistákról, de nem voltunk hívők. Éppen amikor Kamilla lányunk óvodás lett, indult egy keresztény oviscsoport THALY GABI és HECKER ANIKÓ vezetésével. Így csöppentünk vasárnaponként az ovis gyerekórákba, majd egyszer itt maradtunk. Hosszú idő telt el a megtérésünkig, de most már életünk természetes része lett a vasárnapi istentisztelet, a házikör. A szolgálatokat néha nehéznek érezzük, de hiányozna, ha nem dolgozhatnánk vasárnaponként a gyerekek között, nyáron a táborban. Az Istenért végzett munka, a küzdelem is összeköt bennünket.

HECKER ANIKÓ 1992-ben lelkészfeleségként került Szolnokra.

HECKER ANIKÓ .

– Wladár Anci néni gyülekezetének híre volt, de akkoriban főleg idős asszonyok kötődtek hozzá. Mára megfiatalodott a közösség. Hála Istennek, egyre többen vagyunk, eljönnek a gyerekek pedagógusai, osztálytársai a szüleikkel, sokan hívják a szomszédaikat, munkatársaikat. Sokféle ember tagja a közösségnek, van, akinek már a nagyapja is metodista volt, de olyan is van, aki ateista közegben nőtt fel. Többen más gyülekezetből jöttek, sebekkel, csalódásokkal, néhányan korábban más vallásokban keresték Istent, misztikus csoportokba jártak. Szeretnénk mindenkire külön figyelni, a gyülekezeti életet nem a programok, hanem a személyek teszik élővé.

Ezen a ponton személyessé válik a beszélgetés, a fiatalokról kérdezem az édesanyákat, ezért névtelenül idézem a gondolatokat…

– A zenélést szeretik – ebben mindannyian egyetértenek –, egymást is. Tudom, hogy a lázadás természetes az ő korukban. Olyan nehéz elengedni őket, nem szeretném, hogy csalódások érjék. Nehéz lehet a ki nem kristályosodott, meg nem szilárdult hitükkel megállni a nem hívő emberek közegében. Ez még a felnőttek erejét is próbára teszi.
– Néha szörnyen tudnak viselkedni. Azt mondja a lányom: anya hogy várhatod el, hogy jók legyünk, amikor mi magunk sem tudjuk mi a jó. Az őszinteséget sokra tartom. A szabadság, az elengedés megtapasztalása fontos nekik, csak nekünk nehéz elengednünk őket.
– Sokat beszélgetünk, vitázunk, keresgélik az útjukat. Nem a hit ellen akarnak fordulni, csak saját döntésükké kell formálniuk, ami eddig a mi döntésünk volt. A gyülekezet védettséget ad, programok vannak, barátságok születnek.
– Mi is távol vagyunk a tökéletességtől, mégis nekünk felnőtteknek kell megelőlegeznünk a szeretetet, Isten szeretetét. A szigorú, elégedetlen szülő elronthatja a gyermekében épp kialakuló Istenképet. Az elméletet jól tudjuk, de a gyakorlatban…
– A gyülekezetben van társaságuk, akikkel megbeszélhetik a kételyeiket is, talán összebeszélhetnek, milyen rettenetesek a szüleik. Láthatnak más hívő családokat is. Sokszor egy-egy hívő barátnőm hitelesebbnek tűnik a lányom előtt, mint magam.

Sürgető kopogás. Bekukkant négy helyes, vidám tinilány, megjöttek a „lázadók”. Gyorsabban telt az idő, mint gondoltuk. Még bőven lenne miről beszélgetnünk…

A LÁNYOK

Húzódozva, nevetgélve ülnek le. Feszengnek, amikor előkerül a fényképezőgép. Régi, kedves ismerőseimnek érzem őket: SZÉNÁSI BOGI, EINVÁG ANGÉLA, KURDI KAMILLA és HECKER HÉLA.
SZÉNÁSI BOGI.

– MILYEN EZ A GYÜLEKEZET? – esetlen kérdés, nincs válasz.
– MILYEN A SZÜLEITEKKEL EGY GYÜLEKEZETBE JÁRNI? – teljes csönd.
– TETSZIK A DICSŐÍTÉS.

– Ez hosszú történet… – de nem kezdenek bele.

– MIÓTA ISMERITEK EGYMÁST? – végre áttörés. Mesélnek óvodáról, úszásról, általános és középiskoláról, családokról, kesze-kusza gyerekszerelmekről.

KURDI KAMILLA .

– MEG VAN LÁNYOK, ESZEMBE JUTOTT A JÓ KÉRDÉS! MIT SZÓLNÁNAK A SZÜLEITEK, HA EGY NAP BEJELENTENÉTEK, HOGY NEM AKARTOK TÖBBET EBBE A GYÜLEKEZETBE JÁRNI?

– Én már kipróbáltam. Néhány hónapja. Kiakadtak. Napokig nem szóltunk egymáshoz. A vasárnapi istentisztelet kötelező. Pedig úgy érzem, jót tett volna a hitéletemnek is egy kis kihagyás. Nem az, hogy nem akarok hívő lenni, de ezt a heti rendszerességet…
– Ide születtünk, be vagyunk ide szokva, sokszor már nem is érezzük az örömét.
EINVÁG ANGÉLA.

– Nekem azt hiszem, több önállóságom van. Egyszer mondtam, hogy nem jönnék, anya szerintem elfogadná, ha más gyülekezetbe mennék. De nem tudok elszakadni, óvodás koromtól ezeket bámulom. – Nevetve mutat a többiekre.
– Az is nehéz, hogy túl jól ismerjük az embereket. Nem csak a fészek-meleget érezzük, hanem a hibákat is látjuk.
– Mi korábban több gyülekezetbe jártunk. Később évekig csak egyszer-egyszer mentünk el valahová istentiszteletre. Én tudom milyen sehová sem tartozni – nekem jó itt.
– Amikor hosszabb ideig külföldön voltam, nekem is nagyon jól esett végre itthon lenni, újra közöttük. Pedig ott is volt templom, még értettem is a nyelvet, de itt más.
– Nekem hiányzik a szabadság. Mindig azt mondják, lázadunk, pedig csak egy kis önállóságot szeretnénk. Ma reggel rájöttem egy dologra, a kamaszkor nem a lázadás kora, hanem a jobban látásé. Én például most látom, hogy a szüleim nem tökéletesek.

HECKER HÉLA.

– SZERINTETEK ŐK TUDJÁK EZT?

– Az én apám biztos nem. Vicces ahogy azt mondja: „Tudom, hogy én sem vagyok tökéletes, DE…”
– Azt, hogy a szüleim nem tökéletesek, tudom egy ideje, de más felnőttek hitéből sokat tanulok. Odafigyelnek, vigyáznak ránk.
– Jó, hogy zenélhetünk, ez a felnőtteknek is tetszik. Más gyülekezetekben nem szokták engedni a gyerekeket énekelni.
– A dicsőítés nekem is nagyon tetszik. Különleges hangulata van, ahogy a fiatalok és a gyerekek együtt zenélnek, énekelnek. – már nem kell kérdezgetnem, beszélgetünk. Kedvesek, vidámak, és megszégyenítően bölcsek.

…ÉS A LELKÉSZ.

Hecker Róbert.

– MILYEN RENDSZERES PROGRAMOK VANNAK? MENNYI IDŐNKÉNT TALÁLKOZTOK?

– Az istentisztelet mellett havonta egy péntek vagy szombat délután a háziköré. Szinte mindenki tagja egy csoportnak, most hét működik a gyülekezetben. Szerdánként a bibliaórán az igehirdetést készítjük elő, imádkozunk. Havonta ül össze a vezetőség, ahol céljaink kitűzésével és finomításával, elmélyítésével foglalkozunk – ügyek helyett. Decembertől az istentisztelet előtti időben lesz az imaóra. A gyülekezet tagjai sokszor hétköznapokon is találkoznak egymással, mély lelkigondozói kapcsolat van a testvérek között. Számíthatunk egymásra hétköznapi dolgokban, segítséget, támogatást kérhetünk.

– EDDIGI BESZÉLGETŐTÁRSAIM SOK JÓT MESÉLTEK, SZERETNÉM, HA MOST KICSIT A NEHÉZSÉGEKRŐL, GYENGESÉGEKRŐL IS SZÓLNÁL.

– A nehézségeket természetes leküzdenivalóként éljük meg. Istennel érleljük ki a döntéseinket és néha fáradtan, de lépésről lépésre közeledünk a céljainkhoz. Kihívás a számunkra, hogy hagyjuk magunkat vezetni, ne a saját fejünk után menjünk. Szeretnénk nagyobb hangsúlyt fektetni arra, hogy a vezetők egyre inkább imádkozóvá váljanak. Fontos a személyekért egyenként, név szerint imádkozni, közbenjárni, tusakodni. Komolyabb, mélyebb imádságokat szeretnénk betegeinkért és az állami gondozott gyerekekért. Velük régóta van kapcsolatunk, de megtérés még nem történt, ritkán tapasztalunk szabadulást, azt hiszem, a közbenjáró imaharc hiányzik.

A GYÜLEKEZET CÍME:
5000 SZOLNOK, KASSAI U. 15. TEL.: 06-56/420-771.

2005.12.11.

Semmi sem választhat el

Az alábbi prédikáció 2004. november 21-én hangzott el a Kossuth Rádióban a Nyíregyházáról közvetített istentiszteleten. Igét hirdetett Gyurkó József lelkész.

Egyszer egy olajkutató sikerrel kecsegtető információ birtokába jutott, gazdag olajmezőre bukkant. Elhatározta, hogy hozzálát az olaj kitermeléséhez. A helyszínhez közeli településre utazott, és ott bennszülötteket fogadott a felszerelések szállítására. Az időjárás és terep nehézségei sok időt elraboltak. A fehér ember siettette a munkásokat, szinte hajszolta őket. Egy idő után a bennszülöttek leültek, és néztek maguk elé. Az olajkutató mérgesen kiáltott rájuk: „Megfizettem magukat, dolgozzanak, gyerünk tovább, nincs idő itt a lustálkodásra!” A bennszülöttek hallgattak, és néztek maguk elé. Egy idő után megszólalt a vezetőjük: „Uram, meg kell várni, hogy a lelkünk utolérjen minket! Túl gyorsan jöttünk és a lelkünk lemaradt!”
Testvéreim, itt van-e veletek a lelketek? Az ünnep üzenete lelkünknek szóló ígéret. Isten igéje a lélekápolására küldetett és nem a fül gyönyörűségére.
Ma az örök élet vasárnapja van. Az örökélet a lélek ígérete és nem a testé! Az egyházi esztendő utolsó vasárnapján újra számba kell vennünk azt, hogy megint elmúlt a kegyelemnek egy áldott esztendeje. A jövő vasárnap már advent első vasárnapja lesz, amikor az ádventi koszorún meggyújtjuk az első gyertyát. A gyertya fénye arra emlékeztet bennünket, hogy Jézus újra eljön, akit érdemes felkészülten várni, még ha úgy látszik is, hogy késik. El nem késik, csak azért vár, hogy lehetőséget adjon azoknak, akik még nincsenek készen. Azok miatt késik, akik az élet dolgai miatt elfáradtak, hogy be ne teljesedjen rajtuk az Írás, Máté evangéliumának 24. fejezetének a 38-39. verse: „Mert amiképpen azokban a napokban, az özönvíz előtt, ettek, ittak, házasodtak és férjhez mentek egészen addig a napig, amelyen Nóé bement a bárkába, és semmit sem sejtettek, míg el nem jött az özönvíz, és mindnyájukat el nem sodorta, úgy lesz az Emberfiának eljövetele is.”
Boldog az az ember, akit az ő Ura, ha megjön, vigyázva talál. Mi legyünk olyan szolgák, akik figyelnek, vigyáznak és imádkoznak, hogy váratlanul ne érje őket az a nap, amikor megérkezik Uruk!
Figyelni szeretnénk arra az örömüzenetre, amelyről a textusunk szól: Isten Igéjét olvasom, Pál apostolnak a Rómabeliekhez írott leveléből, a nyolcadik fejezet, harmincnyolcadik és harminckilencedik versét: „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.”
Pál szavai azt mutatják, hogy egy boldog ember áll előttünk, aki diadalmasan kiált bele az egész világba. Mert meg vagyok győződve… Az apostol azt akarja, hogy mindenki ismerje meg az ő örömét, amely a tapasztalatából fakad. Talált egy biztos várat, egy erős menedéket. Egy várat, amire a szíve vágyott, amelyben békességet, nyugalmat talált a lelke; melyben élete minden kérdésére választ kapott. Ebben a kibírhatatlan nyomorúságos állapotában így kiált fel a Róm 7,24-ben: „Én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?”
Ilyen állapotban talált nyugalmat Jézusban. Mondhatjuk fordítva is: a szerető, irgalmas Isten, Jézus Krisztus által talált rá a Damaszkuszi úton. Bár ő még akkor „fenyegetéstől és öldökléstől lihegve” az Úr tanítványait üldözte, nem látta, hogy keresi a kegyelmes Isten, hogy lelkének nyugalmat adhasson. Pál, akkor még Saulus, azt gondolta, istentiszteletet cselekszik, ha Jézus tanítványait kínozza, és ezért Istentől belső nyugalmat kap. De nem kapott! Ott a damaszkuszi úton talált rá Jézus, aki egyértelműen szólt hozzá: „ŤSaul, Saul, miért üldözöl engem?ť Ő pedig megkérdezte: ŤKi vagy, Uram?ť Az így válaszolt: ŤÉn vagyok Jézus, akit te üldözöl.ť”
Saul ekkor leesett a földre, és ott a porban értette meg, hogy hol találja meg a lelke belső nyugalmát.
Minden ember ebben a vad rohanásban van, amíg nem talál rá „csendben, váratlanul” az Isten. De addig, amíg ez az örömteli találkozás létre nem jön, addig nincs megállás. Fut az ember, mert hajtja az élet sokféle ijesztése, félelem a betegségtől, a kenyérkérdés aggasztó nyomása, a reménytelenség, a létbizonytalanság embertelen szellemisége. Futunk a karrier megteremtése, egy boldog és szebb jövő reményében. A fiatalok váltogatják a kapcsolataikat, élvezetek gyönyöreit keresik.
Olyan után futnak, amely lelkük vágyát nem elégíti ki, nyugalmat és békességet nem tud adni. Ebben a rohanásban pedig Istentől távolodnak.
De az isteni kegyelem nem akarja, hogy az ember anyagias, földi gondolkodástól hajtva vesszen el, és az örökélet csodálatos ajándékát kínálja mindenkinek.
Amikor fáradtan, kimerülve „a lehetetlenség konok falán véresre zúztuk a koponyánkat”, ahogy Reményik Sándor írja, „csak úgy, magától átölel a Kegyelem”. Ez a Kegyelem néven szólít bennünket, és szeretete felajánlja a békességet és gyógyulást, sebeiben.
Ezt a kinyújtott kezet kell elfo-gadnunk! Feltárhatjuk előtte félelme-inket, fájdalmainkat és reménytelen-ségünket. Megvallhatjuk őszinte bűnbá-nattal hitetlenségünket és lázadásunkat.
Az emberszerető Isten kegyelmes, nem rója fel bűneinket, hisz azokat már Fia a golgotai kereszten eltörölte az ő vérével egyszer, és végérvényesen.
Mi örvendezhetünk Pál apostollal: „Hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által… Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak…
Ez a Jézus Krisztus meghalt értünk, beteljesítette Atyja akaratát, feltámadt, győzelmet aratott bűneink felett és az Isten jobbján ülve közbenjár értünk. Isten emberek iránti szerelme testté lett, megjelent az ő Fiában, Jézus Krisztusban, és ez a szeretet minden ítéletet kegyelemre változtatott. Az emberek vádlójának, a sátánnak minden ereje megtörik Isten szerelmén, Jézus Krisztuson.
De hogy juthatok arra a bizonyosságra, hogy engem Jézus Krisztus elfogadott és az én életem el van rejtve a „Krisztussal együtt az Istenben”? – kérdezhetné bárki az apostollal együtt.
Miért fontos erre a kérdésre a választ megkeresni? Azért mert a válaszban van kinyilatkoztatva annak a biztos menedéknek, várnak a neve, amelyben megtörik mind a látható mind a láthatatlan ellenség minden ereje. Az apostol örömmel tesz bizonyságot arról, hogy hiába ér bennünket nyomorúság, szorongattatás, üldözés, éhség, meztelenség, veszedelem, „mert mindezekben felettébb diadalmaskodunk, az által, aki minket szeretett.”
Ki az, akinek az ereje által diadalmaskodni lehet minden földi nyomorúságon? Az Élő Szeretet, az örökkévaló Isten. A biztos vár neve, amely számunkra örökéletet biztosít, Isten! Testvérem ismered-e ezt a menedéket, vagy máshová menekülsz, ha a gond és a félelem üldöznek?
A 18. Zsoltár harmadik versében nagy örvendezéssel tesz bizonyságot Dávid a megtapasztalt igazi menedékről az alábbiak szerint: „Az Úr az én kősziklám, váram és megmentőm, Istenem, kősziklám, nála keresek oltalmat, pajzsom, hatalmas szabadítóm, fellegváram!”
De mégis, hogyan érhetem el én is ezt a menedéket? Hogyan lehet részem ebben a védettségben? – kérdezheti az ember. A válasz egyszerű, az Úr Jézus Krisztussal való élő közösségben valósulhat ez meg.
Jézus erről a szőlőtő példázatában beszél. „Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlősgazda.” Ez az alap. Egy szerves kapcsolat és egy biztos gondoskodás valósul meg ebben a közösségben! A szőlővesszőnek nincs élete önmagától, csak ha a szőlőtőkével van egybeforrva. A gazda néven szólítja és felajánlja az Életet.
Egy hétköznapi képpel hadd világítsam meg ezt a csodálatos életet adó kapcsolatot: Ha elektromos készüléket veszünk, lehet az nagyon szép és esztétikus, minden szempontból tökéletes, de önmagában nem képes semmilyen műveletet elvégezni, mert nincs ereje hozzá. Ha átvitt értelemben nézzük, bármilyen szép is, csak halott. Rendeltetésének megfelelni csak úgy fog tudni, ha elektromos áramforráshoz csatlakoztatjuk. Az emberi lélek is halott Jézus nélkül. Az emberi „élet” szó csak egy létkeretet jelöl, amely a születéstől a halálig tart. Élete minden embernek csak akkor lesz, ha Jézust behívja az életébe.
Ha visszatérünk a példázathoz, akkor a Gazda a vesszőnek döntési lehetőséget teremt: maradsz tűzre ítélt, vad szőlővessző, vagy jó és sok gyümölcsöt termő vesszővé leszel a Krisztusban, az örök dicsőségre. A döntés után a gazda munkához lát azonnal. Lemetszi az életedet a vad tőkéről, és az ő Fiával való élő, szerves sorsközösségbe helyezi át.
Jézus több alkalommal, sokféle példával beszél tanítványainak erről a vele kialakítható közösségről „Ha énbennem maradtok, és az én beszédeim bennetek maradnak… Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben… Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk.”
Pál apostol a Rómaiakhoz írott levelében, a nyolcadik fejezet harminckettedik versében az Isten irántunk tanúsított szeretetéről azt mondja, hogy Jézust értünk adta áldozatul az Atya halálra, és csak vele együtt, Jézussal ajándékoz mindent minékünk: Aki saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? Tehát Istenünk, az Úr, a Jézussal való kapcsolatunk által mindent képes megadni nekünk. Ilyen velejárója ennek a kapcsolatnak a Szentlékek jelenléte. A Szentlélek bennünk való munkája által Isten fiaivá lehetünk, mert akikben az Isten Lelke lakik, azok Isten fiai. Az Istenfiúság boldog bizonyossággal jár együtt. Napról- napra erősebben megtapasztaljuk és átéljük annak igazságát, hogy semmi sem szakaszthat el minket a Krisztus szerelmétől!
Azzal kezdtem a tanúságtételemet, hogy van egy jó hírem! Ismerek egy biztos helyet, ahol minden lélek nyugalmat és békességet találhat a háborgó, örömtelen életében. Boldogan hirdetem, hogy Jézus Krisztusban van ez a védelem!
Kedves testvérem, kedves hallgató, volt-e már az életednek olyan állomása, amikor átélted, hogy a szeretet Istene átölelt?
Ha még nem, akkor hidd el, hogy átélhető, és ma is megvalósuló csodálatos lehetőség, hogy az Örökkévaló Isten, Fiában, az Úr jézus Krisztusban szeretetével átöleljen, és életedet megváltoztassa, szívedet, lelkedet megújítsa.
Ha pedig van már átélésed róla, akkor akard megtapasztalni újra és újra ezt a szeretetet! Döntsd el szívedben, és mondj igent az ő hívó szavára!
Jézus hívása ma is, minden emberre nézve érvényes, aki ezt mondja: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én nyugalmat adok néktek; és nyugalmat találtok a ti lelketeknek.”
Éld át ennek az isteni szerelemnek a védelmét életedben! Akkor ez a meggyőződés a te tanúságtételed lesz arról, hogy, „semmi sem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely megjelent a mi Urunkban, Jézus Krisztusban.”
Ámen.

(Megjelent: Metodista, 2005.1.)

2005.05.06.

275 éves a herrnhuti Útmutató

275 éve, Nicolaus Ludwig von Zinzendorf gróf birtokán, a herrnhuti közösségben kezdték használni azt a bibliaolvasó kalauzt, amely ma a világ legismertebb ilyen jellegű kiadványa.

A herrnhuti Útmutató világszerte a legismertebb útikalauz a Biblia olvasásához. Minden napra tartalmaz egy ószövetségi szakaszt, melyet mintegy 1800 bibliaversből �sorsolnak ki� az egyes napokra, egy ahhoz illeszkedő igét az Újszövetségből, és felváltva vagy egy énekverset, egy rövid imádságot, vagy egy vallomásszerű szöveget. A Bibliaolvasók Ökumenikus Munkaközössége által jóváhagyott szövegeket egyebek mellett a folytatólagos bibliaolvasáshoz nyomtatják ki. Négy év alatt keresztülvezetik az olvasót a teljes Újszövetségen, és hét év alatt az Ószövetség legfontosabb könyvein.

Az Útmutató 50 nyelven jelenik meg szerte a világon, az afrikaans nyelvtől a zuluig. Különféle felekezethez tartozó keresztények választják kísérőül. Politikusok, üzletemberek, utazók tartják a kis könyvecskét maguknál, hogy egy nyugalmas pillanatban feltöltődjenek. Sok számítógép-használó már régóta úgy állítja be gépét, hogy bekapcsoláskor a napi ige üdvözölje őt. Néhányan sms-ként küldetik el maguknak.

Az Útmutató �alapítója� nem kevésbé jelentős személyiség, mint Nikolaus Ludwig Zinzendorf (1700-1760) volt. Először 1728. május 3-án adott herrnhuti gyülekezetének � amely egy lakó- és életközösség volt �, egy rövid igét az elkövetkező napra, amikor a közösségi teremben énekórára készülődtek. Ettől kezdve szokássá vált esténként egy bibliai igét vagy egy éneksort magyarázni. Ezt az igét reggelente egy testvér házról házra vitte Herrnhut szerte. Ezen a bibliai igén keresztül kellett a nap során keletkező feszültségeket legyőzni. Az isteni igének a mindennapok konkrét problémáiban kellett megmutatnia teremtő erejét. Nem csoda, hogy például az 1744-es Útmutatót így nevezték: �Isten üdvözítő jelszava velünk van� (Gottes Heils-Parole mit uns). A minden napra konkrétan megadott ige a lelkigondozás alapjává vált azáltal, hogy napról napra beszélgettek róla. A bibliai ige ilyen módon élt a testvérek között, s a közösségi élet alapja lett.

Az Útmutató máig nem veszítette el formáló, segítő erejét. Aki például a Testvér Közösség 1945-ös évben szerzett drámai tapasztalatairól olvas, amikor a háború utolsó óráiban a közösségi központnak számító gyülekezeti terem is a háborús lángok martalékává vált, érezni fogja, ahogy a keserű tapasztalatokra az év elején húzott útmutatóbeli igéken keresztül találtak értelmezést, felismerve és elfogadva az ítéletet és a kegyelmet is.

Az ökumenikus közösségen belül sem maradt hatástalan az Útmutató. A metodizmus alapítója, az anglikán lelkész John Wesley (1703-1791) például az igehúzást � akárcsak több más kegyességi gyakorlatot � a herrnhutiaktól vette át. Ma katolikus hetilapok címoldalán is megtalálható a Herrnhutban kihúzott ige. Az ember egy elmúlt évekbeli reklámszöveget idézve szeretné mondani: A Biblia üzenete �megy és megy és megy�� az Útmutató közvetítésével. Aligha mehetne jobban.

Ha valaki többet szeretne megtudni az Útmutatóról, az Interneten is utána tud nézni. Ott elolvasható például a havi és az évi jelige, amely viszont nem a Herrnhuti Testvéri Közösségtől származik, hanem a Bibliaolvasók Ökumenikus Munkaközösségétől.

2004. április 21-én szerdán Herrnhutban kihúzták a 2007-es év igéit. Mint mindig, a húzás néhány testvér részvételével zajlott, egy egyszerű ceremónia keretében a Testvér Közösség egyház-vezetőségi ülésén. Ezt megelőzően áhítatot tartottak, amelyben Isten áldását kérték az Útmutatóra. A 365 bibliai ige kihúzása minden évben csak a felütést jelenti számos további munkafázishoz. Ezek a munkák majdnem két évet vesznek igénybe. Egyelőre csak az ószövetségi ige, a szűkebb értelemben vett �Útmutató� (Losung) van meg. Meg kell még találni a mindenkori második szöveget, egy megfelelő igét az Újtestamentumból (Lehrtext), illetve a harmadik szöveget (egy énekeskönyvből vett verset, meditációt vagy imádságot).
Az Útmutató majd 50 különböző nyelven megjelenő kiadásának mindegyikében egyforma az ószövetségi és az újszövetségi ige. Egyébként van néhány helyi eltérés. Az utóbbi években a német nyelvű kiadás � tartós növekedést fölmutatva � mindig több mint egy millió példányban jelent meg.

Lothar Pöll, Karl-Heinz Voigt (A Methodist 2004.6. számában megjelent cikk fordítása)

Megjelent: Metodista, 2005.1.

2005.05.06.

Gondolkodjunk együtt, beszéljünk róla! VI.

Egyetlen hozzászólónk volt a harmadik alkalommal felvetett témánkhoz. Ezúttal is kérem, legyen az akár egy élmény, gondolat, vélemény, vegyük a fáradságot, és osszuk meg egymással azt, mindannyiunk áldására. Ezt az írást a pécsi „jixnahus” jeligét használó testvérünk tollából szeretném most itt közölni.

A keresztyén emberi közösség áldásai vizsgálatánál a mai kor emberének a viszonyulását néztük meg eddig a különböző közösségekben.
Ezek a próbálkozások, véleményem szerint eléggé negatív eredménnyel jártak. A posztmodern ember elmagányosodott. Nem akar hinni semmiben. Miért? Ha felnőtt (társadalmi-politikai okokból is) kénytelen-kelletlen váltogatja munkahelyeit. Egyre inkább csak a pénzszerzés, és azon keresztül a vagyon-felhalmozás lebeg a szeme előtt. E közben sokszor felbomlanak a házasságok, sokan szenvedélybetegek, hajléktalanok lesznek, és túl korán meghalnak. A családok másik fele csonka család lesz, egyedül neveli fel a házastárs a gyermekeket. És milyenek lesznek ezek a gyerekek? Minden szabadidejét a számítógép előtt töltő, jobb esetben intellektuális, rosszabb esetben gyilkos robotjátékkal időt múlató emberpalánták. Ha tovább folytatjuk keleten ezt az életmódot, elérjük a nyugati szintet: bűnözés az iskolában, az oktatás ellehetetlenülése. Társadalmi szinten is bűnözőket nevelünk, eluralkodnak a maffiák és a bűnközösségek.
Mielőtt teljesen elsötétül a kép és mindent feketén látnánk, vegyünk górcső alá néhány természetből vett közösség-példát.
A hangyaboly védelmét annak kijáratainál felállított őrök biztosítják. A dolgozók �hangyaszorgalommal� végzett �emberfeletti� munkáját katonák biztosítják.
A méhlakások védelmét is katonák látják el (az életük árán is). Ők őrködnek a szaporodást végző királynő és a szaporító egyedek fölött. Eközben a dolgozók gyűjtik az élelmet a család számára.
Beszélhetnénk még az együttvadászó majom-, róka-, kutyafélékről is, amelyek ösztönösen �tudják�, hogy a közösségben nagyobb eredmény érhető el, mint egyénileg. Külön tudomány foglalkozik az állatok csoportos viselkedésével. A látszólag összevissza álló madárraj egy másodperc után miért repül rendezetten egy irányba? Talán azért, mert az Alkotó a közösségben élni tudást írta teremtményei génjeibe?
Ez a gondolat vezethet minket is � különböző közösségben élő embereket � a megoldáshoz, a pusztulástól való megmeneküléshez. E sorok írója önmaga is elbizonytalanodott (múlt élete miatt), hogy hozzászóljon-e ehhez a témához� Az a kegyelem azonban, amit az Úr Isten nyújt a legsötétebb magánéleti gondokból való szabadulásra is, lehetetlenné teszi, hogy ne beszéljünk róla. Átéltük munkahelyen a kollégák hűvösségét, ellenségeskedését, társaságunk szervezhetetlenségét. Azt mondjuk, a magára zárt XXI. század eleji ember számára egy irány maradt az elmozdulásra: fölfelé. Ha az ember nem fogja tekintetét Istenre irányítani, a világegyetem egyetlen energiahordozójára, aki számára feltárja az élet titkát: a Szeretetet, és ezután nem fordul az embertárs felé az Élet Reneszánszában, menthetetlenül elpusztul.
De vannak jelek az Isten-keresésre és emberi közösség-keresésre is. Ahol már ketten egy akaraton vannak, ő maga is ott van, és áldást nyernek � jó emlékezni Jézus szavaira.� Eddig az idézet.
Különös közösségi tapasztalatban volt részem a fent említett téma kapcsán, melyet most szeretnék megosztani az olvasóval.
A legutóbbi vasárnap a felsőerdő-sori koreai �Kegyelem� metodista gyülekezetben jártam és szolgáltam. Sin lelkipásztor testvérem nagy szeretettel már az ajtóban várta a maga egyszerű módján azokat az embereket, akik ebben a gyülekezetben keresnek és találtak megnyugvást, lelki békét és gyógyulást maguknak az életük sebeire nézve. Igen, mert ez az újonnan szervezett gyülekezet érezhető és látható módon olyan emberekből áll, akiket az élet megterhelt, megtört.
Öt muzsikus halk zenéje, mely már félórával az istentisztelet előtt elkezdődött, dicséreteket játszva hangolt rá bennünket az ígéretes közösségi élményre. Szépen felöltözött lelkész, értő, nem hivalkodó és elismerést nem váró, szolgáló zenészek segítettek az elmélyülésben. Mint később megtudtam, háttérben (a kisteremben) imádkozó emberek készítették elő ezt az istentiszteletet is.
Ugyanakkor a közösség tagjai nagyon érdekes és felemás módon érkeztek és vettek részt a közösségben. Voltak magyarok és koreaiak, akik nagyon konszolidált módon felöltözve, a keresztyén gyülekezetben szokásos társasági jártassággal élték meg az estét. Volt, aki látható módon talán az utcán eltöltött éjszaka és nap után érkezett a közösségbe. Az ápoltság hiánya, a rosszul öltözöttség azonban nem riasztott senkit. Örömmel üdvözölték egymást.
A kezdés előtt egy fekete szemüveges vak ember érkezett. Láthatóan nehezen tájékozódott a teremben. Az ajtónál álló szolgáló kicsit várt, s aztán vállára-hátára téve kezét szeretettel szóba elegyedett vele, hosszan elbeszélgettek. A szeretet és elfogadás jeleként a testvér végig a vak vállán tartotta a kezét.
Egy hajléktalan mögé ültem. Érződött a fürdőszoba hiányának terhes levegője. Télikabátban vett részt a jól fűtött teremben az istentiszteleten. Talán fel akart töltődni fizikai értelemben is melegséggel. Mellette még egy télikabát feküdt az üres helyen, melyet az énekek közben � melyeket gyakorlott kézzel keresett ki � többször gondosan megigazított. Valószínű, az utcai téli éjszaka idején használt takarója volt ez.
Ekkor úgy éreztem, most és itt mindenki otthon van, megéltük a közösséget. A több ezer kilométerről ideérkezett lelkész, a konszolidált, évtizedes gyülekezetet látogató, a fogyatékkal élő, a társadalom peremére szorult mind testvérei egymásnak. Elém tolult a jézusi prófécia: �És jőnek napkeletről és napnyugatról, és északról és délről, és az Isten országában letelepednek. És ímé vannak utolsók, akik elsők lesznek és vannak elsők, akik utolsók lesznek.� (Lk 13,29-30)
Jézus asztala mellett csak együtt telepedhetünk le. Szeretném megtanulni a leckét, és mindenki számára tovább is adni ennek élményét. Csak akkor lehetünk felszabadultak, krisztusi szeretetet megélők és áldásaiban részesülők, ha hálás szívvel el tudjuk fogadni egymást a közösségben. Mert a közösségnek áldásai vannak. Az a szeretet, a befogadásnak és elfogadásnak ez az öröme nem lehet a miénk, ha otthon maradunk a négy fal között. A mai ember a legnagyobb áldozathozatalt nem az anyagi javak másoknak való átengedésében látja, nem a segélyszervezetek támogatásában van a legnagyobb hiány, hanem időnk, energiánk nincs a másik ember számára. � Adjunk hálát minden emberi közösségért!

Szuhánszky T. Gábor

(Megjelent: Metodista 2005.1.)

2005.05.06.

Gondolkodjunk együtt, beszéljünk róla! V.

A keresztyén ember közösségre született

Nagy örömünkre szolgál, hogy e gondolatok a Szociális hitvallásunkkal kapcsolatban megjelenhetnek. Szerettünk volna többeket akár közösségekben is megszólítani, elgondolkodtatni. Örömmel vesszük tehát, ha akár egy házikör, egy bibliaórai közösség gondolatait az adódó témákkal kapcsolatban valaki írásba foglalja, és elküldi lapunkhoz. Minden gondolat előbbre visz bennünket a mind teljesebb igazság felismeréséhez, megértéséhez. Talán éppen az a megközelítés, ahogyan mi tapasztaltuk, ahogyan eddig még más nem gondolt erre, segít valakinek abban, hogy az életről, kapcsolatokról, viszonyokról „új módon” biblikusan, lelki módon, keresztyén módon kezdjen el gondolkodni és cselekedni. Gyakorlati indításokat szeretnénk tehát egymásnak adni, miközben a Szociális Alapelveinkről beszélgetünk.
A legutóbbi számunkban egy új témát igyekeztünk bevezetni, amely mint látszik is, a Szociális Hitvallás szövegrészletében így foglalható össze: „Az emberi közösség áldásait hálásan elfogadjuk.” A sokféle emberi közösség sokféle áldásából mindannyian részesülünk, legtöbbször természetesnek tartjuk azokat. Valószínűleg kevesebbszer fogalmazódik meg bennünk ezekért a hála, kevesebbszer beszélünk arról, ami nyilvánvaló, köznapi, magától értetődő. Pedig jó lenne néha, főleg így karácsony előtt és az ünnepek alatt, ha lenne időnk végiggondolni, hogy kiknek, miért lehetnénk hálásak, mennyit ér az emberi közösség a számunkra.
Egy olyan társadalomban élünk, ahol egyre többen hiányolják az emberi közösségek hathatós jelenlétét. A házasság, a család, a rokonság, a lakóközösség, a szomszédság, az azonos érdeklődésűek társasága, a szabadidős csoportok és a nagyobb társadalmi közösségek érdekeltségi alapon szerveződnek, sokszor rövid életűek és formálisak.
Házas hétvégénken dr. Bauer Margit pszichiáter mondta el, hogy abban a kisvárosban, ahol él, a helyi házasság-válás statisztika lehangoló. Az elmúlt évben száz házasságkötésre hatvanhárom válás jutott.
Egy házikör beszélgetése közben állapította meg valaki a mai gyermekekkel kapcsolatban, hogy senki sem készíti fel őket a családi életre. A szülők a saját hivatásbeli életüket élik, karrierjüket egyengetik, a megélhetésért dolgoznak, és egyre kevesebb időt szánnak egymásra, gyermekeikre, közös elfoglaltságra.
A zalai falvak elnéptelenednek, a fiatalabbak a megélhetés biztosítását és a társasági életet is csak a városokban tudják elképzelni. A hagyományos falusi és vallási közösségek nemcsak Zalában, máshol is elsorvadnak.
Az emberi közösségek individualizálódott társadalmunkban sokféle átalakuláson mentek át. Ezt a folyamatot emberi erővel, szervezéssel megállítani nem lehet. A keresztyén ember közösségre született ember. Ahogy erről az előző számunkban is szóltunk, a keresztyén életvitelben való fejlődést, a megszentelődés folyamatát mi metodisták egyre inkább közösségi viszonylatokban látjuk megélhetőnek. Melyek ezek? Beszéljük meg!
Néhány eddig beérkezett hozzászólást szeretnénk ismertetni a továbbiakban, mely írások talán másokat is bátorítanak majd arra, hogy véleményüket, látásukat elmondják, közreadják.
Dávid Renáta gondolatai Budapestről. Írásának első részében az ember teremtéstörténetének gondolataiból kiindulva az istenképű emberről megállapítja, hogy az Isten jó tetszése nyugszik meg rajta. Az Isten teremtő szeretete veszi körül az embert, „a szeretetben élő ember Istenben él – nincs is ennél tökéletesebb. … Benne él az emberben Isten igaz képe. … Fogékony Isten iránt, amire más élőlény nem képes. Isten az Ő erkölcsi képére is teremtette az embert… Az ember közösségre teremtetett, embertársaival és Istennel is. Az Istennel való közösség számunkra Jézus Krisztusban vált teljessé, csak vele élhet újból értelmes életet a bukott ember.”
Jó tudni, hogy az ember nem önmagában való, és nem önmagáért való lény, hogy nem hagyatott magára elveszett, lázadó, Istentől elpártolt állapotában. Krisztus által újra a régi küldetés hordozója lehet a teremtett világban, embertársai számára különösen is.
Győri László Sopronból a következőket írja: „A gyermekek természetesnek tartják a szülői gondoskodást, de amikor elérik azt a kort, amikor a család életében hasznosan részt vállalhatnak, nehezen tudják elfogadni a kötelességeket, melyek rájuk hárulnának. Mi, felnőttek sem vagyunk különbek, Isten megbocsátását, kegyelmét elfogadjuk, sőt hivatkozunk is arra. A közösség segítő szeretetét, segítőkészségét elvárjuk, de amikor ugyanezt tőlünk várja el valamelyik testvérünk, vonakodunk teljesíteni. … Milyen sokszor elfelejtjük az Úr szavait, és inkább a saját érdekeink kerülnek előtérbe. Úgy gondolom, ennek oka az, hogy hiányzik belőlünk az alázat, ahogy Jézus is mondja: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenki szolgája.” (Mk 9,35) … Nagyon hamar feledésbe merülnek kötelességeink a közösséggel szemben, és sokkal gyakrabban gondolunk és hivatkozunk a jogainkra. Ez nem szolgálja a közösség fejlődését.
… Fel kell hívnunk felebarátaink és testvéreink figyelmét azokra az emberekre, akik a környezetükben hiányt szenvednek szeretetben, anyagiakban, Istenben.”
Bölcs szeretettel és alázattal lehet az egyes ember a közösség áldására, melynek áldásait olyan magától értetődőnek gondolja és elfogadja. Bár az elfogadás és a továbbadás is sokszor bizony ugyanolyan alázatot kíván tőlünk a nagykorú, senkire rá nem szoruló embertől. Ebben az oda-vissza ható áldásfolyamatban fel szabad ismerni, hogy Isten ajándékainak mi csak haszonélvezői és továbbadói vagyunk, ill. kellene lennünk. (1Móz12,1-3)
Varga Sándor a következőket írja az emberi közösségekkel kapcsolatban: „Isten elhatározta, megalkotta és belehelyezte az embert a már létrehívott környezetbe, hogy a teremtett világon uralkodjon és őrizze azt. Az ember különbözik minden más teremtménytől. Ebben a feladatban társat is adott mellé, akit segítőtársként rendelt. Igazi társ, akivel közösséget tud kiépíteni, s együtt gondolkodhatnak az élet minden területéről. … Az ember olyan képességeket kapott, amelyek alkalmassá teszik kapcsolatok kiépítésére. Legszorosabb kapcsolata ideális esetben a feleségével és szűk családjával van, majd a rokonsággal. A nemzet legkisebb egysége a család.” Majd az ószövetségi családokról, nemzetségekről és törzsekről szól, mely emberi közösségeket isteni rendben állítja egymás mellé és fölé. Az ember rendeltetése és feladata ebben a közösségben való részvétel, és az isteni küldetésnek megfelelő feladat elvégzése. Végül W. Wolff „Az Ószövetség antropológiája” című munkájára hivatkozik, ahol az ember teremtettségének célját a következőkben jelöli meg az író: a teremtett világban való élet, az embertársak szeretete, a teremtés feletti uralkodás és az Isten dicsérete. – „Nem kell tudósnak lennie ahhoz senkinek, hogy belássa: erre az ember nem képes sem önmaga, sem közössége szintjén. A Teremtő újbóli beavatkozására volt szükség …”
A társas viszonyok, a kisebb-nagyobb emberi közösségek Isten által elénk adott rendjének felismerése és megélése az isteni áldások kiáradásának feltételei. A teremtettség Istentől adott rendjébe való beilleszkedésünk, tőle kapott feladataink elvégzése is célja a Krisztusban való új teremtésnek. A közösség megáldása és a közösségen keresztül nyert áldás elfogadása is célja a keresztyén hívő életnek. „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13,34) – tanít bennünket Jézus a közösség áldásainak elfogadására és továbbadására.

Szuhánszky Gábor

(Megjelent: Metodista, 2004.6.)

2005.05.06.

Gondolkodjunk együtt, beszéljünk róla! IV.

Rovatunk negyedik részében egy olyan témával szeretnénk indítani beszélgetésünket, mely a sokszínűen megélt emberi közösségekre vonatkozik.

„Az emberi közösség áldásait hálásan elfogadjuk.” A Szociális Hitvallásunk egy olyan mondatáról van szó, mely minden magyarázkodás nélkül is alkalmas gondolatébresztésre, illetve, hogy megbeszélésünk tárgya legyen.
I. Melyek ezek a közösségi áldások? Mely közösségekre kell gondolnunk? A szociális alapelvek összefoglalásában (A Magyarországi Metodista Egyház szociális alapelvei), ahol részletesen felsorolva találkozhatunk a közösségi élet sok konkrét problémájával és az azokra adott válaszokkal. Iratunk a társadalmi életközösségek három szintjéről beszél: úgymint az emberi életközösségről, a társadalmi életközösségről és a népek közösségéről. Ezekre a viszonylatokra, még ha oly terheltek is az emberi kísértéssel, bűnnel, mulasztásokkal, szabad úgy gondolkodnunk, mint amelyek áldást hordozhatnak, és természetesen ezzel együtt feladatot és felelősséget is.
Jól érthető számunkra Ábrahám példája, aki Isten hívására engedelmesen elindul az ígéret földje felé hitből. (1Móz 12,1) És a hitben vállalt engedelmességnek következményeképpen az áldások beláthatatlan ígéretét kapja, életét, családját, népét meghaladó mértékben (12,2-3): „…megáldalak téged,…és áldás leszel, ….és megáldatnak tebenned a föld minden nemzetségei.”
Az Újszövetségben a keresztyén közösség, a gyülekezet az a hely, ahol Isten kegyelmes munkája folytatódik. Isten Krisztusban szenteli meg az övéit és áldja meg őket, és rajtuk keresztül a teremtettséget. Az áldás tehát Istentől van, és adja azt kegyelméből (mege-lőző kegyelem) mindenkinek. Érdekes látni, hogy ott, ahol Isten gyermekei élnek, áldása talán fokozottabb és konkrétabb.
Mi, metodisták, amikor megszentelődésről beszélünk sohasem az egyén „szenté válására” gondolunk csupán, hanem azt közösségi viszonylatban gondoljuk. Valter Kleiber német metodista teológus „Ruf und Antwort” című munkájában az egyén megszentelődésével kapcsolatban felteszi a kérdést, mi az elsődleges a megszentelődés folyamatában, a gyülekezet megszentelődése, vagy az egyén megszentelődése? Véleménye szerint az Újszövetségben mindkettő fontos, egymástól elválaszthatatlan, nehéz lenne prioritást megállapítani. Wesley-nél, a történelmi korból és a mozgalmi jellegből adódóan talán a személyes megszentelődés nézőpontja dominál. Ma a legtöbben a megszentelődést a közösség megszentelésében és viszonylataiban látják, amely természetesen visszahat az egyénre. Ilyen értelemben pedig beszélhetünk Isten áldásairól az emberi viszonylatokban, a közösségekben, sőt az emberi társadalom ajándékairól is.
Természetesen szólnunk kell arról is, hogy az a világ, amelyben élünk, nem csupán áldásaival vesz körül bennünket. El kell tudnunk fogadni azt a felelősséget is, amely egyszerűen azért lett a miénk, mert ebben a korban élünk, ennek a ma élő emberiségnek a része vagyunk. Itt kell, J. Wesley szavaival „biblikus szentséget terjesztenünk.”
Hadd álljon itt néhány sor a már említett „A Magyarországi Metodista Egyház szociális alapelvei” című iratból. A hatodik, a népek közösségekről szóló fejezet bevezető gondolatai a következőképp szólnak:
„Isten teremtett világa oszthatatlan. A mai kor technológiai fejlődése olyan egységet kényszerít ránk, amely messze meghaladta erkölcsi és lelki képességünket, hogy egy biztonságos világról gondoskodjunk. Az emberiség kényszerű egysége, amely egyre növekvő mértékben az élet minden területén megmutatkozik, olyan problémákkal szembesíti az egyházat és az egyes embert, melynek megoldása nem tűr halasztást: igazságtalanság, háború, kizsákmányolás, a népesség robbanásszerű növekedése, nemzetközi ökológiai válság.
…Ezért kötelezzük el magunkat, hogy mindezekben a kérdésekben az evangélium válaszait keressük és terjesztjük.”
II. Ebben az értelemben nem akarunk azok közé az emberek, közösségek, társadalmi csoportok közé tartozni, akik az életben adódó kihívásokra és lehetőségekre, alkalmakra és adottságokra csupán a „nekem szabad, nekünk nem szabad” erkölcsi kategóriáiban gondolkodnak.
Pál apostol azt írja: „Mindent szabad nékem, de nem minden használ.” (1Kor 10,23) Ez számára nem egyfajta szabadosság, hanem az evangéliumi szabadság tiszta formája, mely egész életére, munkájára és forgolódására is jellemző. Az apostol minderről nagyon árnyaltan (dialektikusan) gondolkodik. Elfogadja, és mások számára közvetíti a közösség áldásait (Róm 15,25-27), de a saját és a „vele valók” szükségleteiről maga gondoskodik. (ApCsel 20,34)
Nemcsak az anyagi javak szintjén fogalmazódik meg a szabad nem szabad kérdés, hanem keresztyének között, elsősorban a szellemi és lelki szinteken is. Hol van az a pont az életünkben, ahol azt kell mondani egy közösségben, egy társaságban, egy közös cselekvés idején, vagy egyfajta norma kialakulásánál, „Köszönöm, én ebben tovább nem veszek részt!” „Ezekre az áldásokra a továbbiakban nem tartok igényt!” „Ezt a felelősséget nem vállalom fel.”?
Jól ismert igeszakasz: „Ne szeressétek a világot… Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete” (1Jn 2,15) Ebből az igeszakaszból, azt gondolom, tévesen értelmezve, egy olyan következtetést vontak le, amit ezzel a rövid mondattal lehetne jellemezni: „Szakadjunk el a világtól!” A két fogalom tisztázására bizonyára alkalmat ad a fenti félreértés, hogy mit jelent szeretni a világot, (ezt Isten is tette, annyira, hogy Fiát adta érte), és mit jelent a világ örömeihez ragaszkodni inkább, mint Istenhez, vagy mit jelent a világias gondolkodásmód. Ez az elszakadás azt jelenti, hogy magunkat önként zárjuk ki a „világból”, a környezetünkben folyó eseményekből, társadalmi közösségekből és azok áldásaiból. Jól ismert az a tény, s talán ezzel a gondolkodásmóddal is összefügg, hogy míg egy embernek átlagosan hat-nyolc baráti, társadalmi kapcsolata van, miután hívő keresztyénné válik, két éven belül működő kapcsolatainak száma kettő-háromra szűkül. (Wilfried Bolay) Hozzátehetjük, ezek a kapcsolatok is főleg a közösségen belül realizálódnak.
Ezen a területen igen jó örökségünket kellene környezetünkkel és a világgal megosztani. Itt gondolhatunk a kisközösségek létrehozásának gyakorlatára (osztályok), azok bensőséges építésében való jártasságra, vagy azok újrafelosztással való szaporodásának folyamatára.
Az áldás olyan természetű, hogy állandó hatásban és visszahatásban válik láthatóvá.
Pál apostol Ef 1,3-ban az áldást egy oda visszaható folyamatként láttatja. „Áldott legyen az Isten, … aki megáldott minket minden lelki áldással… a Krisztusban.” Az ég és a föld visszhangozza ezt az áldást, mely Krisztusban, mint „fő”-ben, a gyülekezetben, annak tagjaiban és általuk jelen van ebben a világban, felkínálva Isten kegyelmét és annak minden élőre vonatkozó áldásait. Ezek azok a közösségek és keresztyének, akik a világ, a társadalom felé nyitottan isteni szabályokat, normákat és értékeket közvetíthetnek.

Szuhánszky T. Gábor

(Megjelent: Metodista, 2004.5.)

2005.05.06.

Gondolkodjunk együtt, beszéljünk róla! III.

Lapunkban harmadik ízben jelenik meg ez a rovat, még mindig a Szociális Hitvallásunk első gondolatával foglalkozva, mely a természethez való viszonyunkról szól. Ma nagyon aktuális és mindannyinkat érintő kérdés, akár komolyan veszünk, akár háttérbe szorítjuk azt az életünkben és a gondolatainkban.

Életterünk azzal, hogy az egész kék bolygót belaktuk, egyre jobban beszűkül. A baj nem Földünk túlnépesedése, ez – mint ahogy a fejlettebb országokban látjuk – önmagától megoldódó, magát szabályozó folyamattá válik, hanem természeti környezetünk felelőtlen és át nem gondolt kihasználása, elszennyezése. Nyilván az „örök ember” korábban sem volt sokkal meggondoltabb életének, társadalmi és természeti környezetének el-, ki- és felhasználásával kapcsolatban, azonban korábban mindig talált még új területet céljai megvalósításához. Az újabb „élet-terek” megfogyatkozásával világunk egyre jobban globalizálódik, a problémák mindinkább egyetemessé válnak.
A legutóbbi alkalommal hozzászólóink sok-sok tényt állították elénk a természeti környezettel kapcsolatos felelőtlenségünkről. Beszéltek mulasztásainkról és „bűneinkről”, melyeknek elsősorban az okait kutatták. Az „Isten képére teremtett” ember hogyan juthatott el idáig, hogy tönkreteszi környezetét és egyre lehetetlenebbé teszi a természetes életfolytatást? Többen rámutattak, háttérben az ember ősbűnére, az önfelmagasztalás, az önzés, és következményképpen az Istennel való életközösség megszakadására, és az isteni élettől való elidegenedésre. Ahogy alapvető isteni és lelki törvényszerűségként Ézsaiás próféta is elénk tárja: „Hanem a ti vétkeitek választanak el titeket Istenetektől, és bűneitek fedezték el orcáját ti előttetek.” (Ézs 59,2a,b)
Ehhez a témához szól hozzá a pécsi jelige „jixnahus”: „Az ember minden megnyilvánulása először is abból a gondolkodásmódból ered, amit a szívet és lelket betöltő benső eredményez. Az okozat – a hallható beszéd, a zene, a látható természet kifosztása és nem gondozása – már a fájdalom, a szaglás és ízl(el)és tompulását, zavarását eredményezi. Megnyilvánulása a lelketlen emberi, sátáni tulajdonságok kontroll és határok nélküli érvényre jutása: önzés, gőg, pénzszerzés, birtoklásvágy, a gyengébb elnyomása, eltiprása, rövidlátás, gyors siker hajhászása, fosztogatás, mind kifejeződik a környezetszennyezésben. (Az információ mértéktelen kibocsátást, a multinacionális nagytőke reklámjait, az internetes híreket, egyes könnyűzenéket is ebbe a kategóriába soroljuk.)
Már a mi nemzedékünk is veszélyben van, de utódainknak lehetetlenné teszi a földi életet.”
A keresztyén ember felelősségéről is már többen szóltak, de nagyon fontosnak látszik újra a Szociális Alapelveinkre utalni (ez a Szociális Hitvallásunknál részletesebb irat):
„Istené az egész teremtettség. Felelősek vagyunk abban, hogy hogyan használjuk, vagy esetleg visszaélünk vele…
…Elismerjük, hogy mint egyház és egyháztagok felelősséggel tartozunk azért, hogy életstílusunkat a gazdasági és politikai, valamint a társadalmi és technikai élet területén sürgősen megváltoztassuk.
Környezetvédelmi szempontokat is figyelembe véve az Isten teremtési rendjével kapcsolatban olyan bánásmódot támogatunk, ami magas életminőséget biztosít mindenki számára.” (1.0. fejezet, 1., 4., 5. bekezdés)
A felelősséggel kapcsolatban újra a pécsi „jixnahus” jelige mondja: „A zsidó vallás a Teremtőt, Alkotót tiszteli a teremtett világban. Ezen a talajon állva Jézus esszénus hagyományokkal örökíti a keresztyénségbe a természet szerinti valóságot. A Mester példaként hozza a hitre, a megújulásra, a feltámadásra a természetből vett példákat: rókák, égi madarak, liliom, verebecske, tövisek, búzamag, fügefa… stb. (Nagyon érdekes a városon kívüli szemétlerakóhely, a gyehenna a pokol szinonimája.)” Majd később ugyanő írásában egy személyes élményen keresztül hozza közel a felelősség kérdését:
„Nem hallgathatom el közelmúltbéli kirándulás-élményünket: Istent dicsőítő énekünkkel egy időben odagyűltek a madarak, és hangosabban, mint korábban, velünk együtt énekeltek.
A csoda mellett tudjuk, hogy a madarak utánozzák is a környezetük hangjait. Mit tanulnak tőlünk, emberektől: munkagépzajt, motorhangot, autókürtöt, mobiltelefont, istenkáromló beszédet, környezetre ártalmas zenét?”
Mit tehetnénk tehát mi? Mi a megoldás? Azt gondolom, mindannyiunkat ez izgat ma leginkább.
Nyilván nemcsak a puszta tények, okok, gyökerek felsorolása, meghatározása a dolgunk, hanem annak felismerése, – miután az előbb felsoroltakkal tisztába jöttünk –, hogy mit kell tennünk. Pál apostol damaszkuszi úti élménye kapcsán láthatjuk a megtérés két alappilléreként azokat a kérdéseket, melyeket Saulus tesz fel: „Kicsoda vagy Uram?” És miután erre a kérdésre meggyőző választ kap, felteszi a második kérdést a maga természetességével: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (ApCsel 9,5-6) Mit kellene tehát tennünk ma, hívő keresztyén embereknek a természeti környezetünk érdekében?
Jó szívvel idézem itt Némethné dr. Horváth Ilona, a Pál Apostol Templomépítő Egyesület ügyvezető titkárának hozzánk intézett levelét. Római katolikusként, ahogy írja „szinte valószerűtlenül került hozzᔠa Metodista című újság. A tennivalókkal kapcsolatban a személyes felelősségről a következőket mondja: „Pontosan ennek a személyes felelősségnek a tudatosítását tűzte ki céljául az Aggteleki Nemzeti Park, amikor 1995-ben útjára bocsátotta a Magyarországi Környezetvédelmi Programot. A programban résztvevők vállalták és vállalják, hogy legalább azon az egy területen, ahol személyes döntési joggal rendelkeznek, és ez saját háztartásuk, legalább ott környezetbarát háztartás-vegyipari termékeket használnak.”
Később ugyanő felkér bennünket, metodistákat alapítsuk meg környezetvédő egyesületük ökumenikus hálózatán belül a „Metodista Szekciót”. (Ha valakit érdekel a cím, kérje a rovatvezetőtől.)
Igen fontos és szükséges az együttműködés minden olyan jó szándékú szervezettel, mely ezt az ügyet előre mozdítja. A pécsi „jixnahus” jelige írja: „A posztmodern kor környezetvédői azért híresek, mert szélmalom-harcot folytatnak az ajándékba kapott Föld megmentéséért. Ki nincs ellenünk, velünk van – alapon melléje kell állni a hívő embernek a zöldek, a Greenpeace-mozgalom, a környezetvédelmi minisztérium, a Zengő-aktivisták stb. mellé” Majd végül így ír: „…Higgyünk benne, tegyünk érte, hogy a Biblia ígérete, elődeink hite alapján a Békekor is elkövetkezzék. …Ennek alapján kívánságunk, akaratunk, imánk Istenhez, hogy mi emberek vegyük észre, hogy a bűn veszély. Változzon az ember értékítélete, Isten hajlítsa a szívét a jóra, adjon igényt a megtérésre, megújulásra, és ez által erőt a természet világa paradicsomi állapota rekonstrukciójához.”
Két végletet mutattunk be a feladat meghatározásánál. Minden köztes lépés is hasznos lehet a környezetünk, természeti világunk megóvásának útján.
Ha témánkkal kapcsolatban valaki még szót kérne, megteheti. Igyekszünk továbbra is teret adni minden véleménynek, megszólalásnak. Várjuk leveleiket!

Szuhánszky T. Gábor

(Megjelent: Metodista 2004.3.)

2005.05.06.

Gondolkodjunk együtt, beszéljünk róla! II.

„A természeti világ Isten kezének munkája” témával, mely Szociális Hitvallásunk egyik bekezdésének kezdete, egy olyan területet érintettünk a legutóbbi lapunkban, mely meglepően sokunkat foglalkoztat, sőt még arra is késztetetett nem keveseket, hogy tollat ragadjanak és véleményüket, hozzászólásukat eljuttassák hozzánk.

A téma megközelítése már maga is többrétű. Van, aki a teremtett világunk mai legnagyobb gondjait felsorolva, mintegy az ember bűne következményeinek láttatja azokat, majd a megoldásként Krisztusra mutat, akiben a jó rend helyreáll. (Boda József Miskolc)
Van, aki egyetlen aktuális környezetvédelmi problémán keresztül, nevezetesen a �Zengő�-re telepítendő radarállomás elutasítása közben helyezi szívünkre a Hegyi Beszéd jézusi szavait, melyet az aggodalmaskodás elutasítása kapcsán a természet szépségéről pozitívan szólva mond el a liliomokról, az égi madarakról. (Khaled A. László, Szeged-Pécs)
Van, aki a mai természeti események, katasztrófák, társadalmakat megrázó történek kapcsán vonja le a következtetést: végre ideje lenne felismerni a jézusi jeleket, � �Képmutatók, az ég ábrázatját meg tudjátok ítélni, az idők jeleit pedig nem tudjátok?� (Mt16,1-4) � és azt, hogy �minden mögött Gondviselés van�. (Szabó György, Budapest)
Vannak többen, akik a XXI. század egyik legnagyobb kérdésének ígérkező oldalról közelítenek az űrkérdést firtatva, különösen a Mars expedíciókra gondolva. Egyik szerzőnk felteszi a kérdést: vajon �az egész univerzum az ember sáfársága alatt áll? � Mit adott Isten az ember uralma alá?� A választ az ember Istentől kapott megbízatásából és felelősségéből vezeti aztán le. (Bornai Róbert, Sopron)
Most első hosszabb idézetként álljon itt egy nagyon szubjektív módon induló írás, melynek a megoldás kapcsán a prófétára történő utalásai jó kiindulást adhatnak talán további hozzászólásokra is (Szabados Sándor Budapest):
�Mindig is szerettem a természetfilmeket. Már gyermekként megragadott a teremtett világ szépsége, nagyszerűsége és változatossága. Lehetett-e valaha ennél tökéletesebb? A válasz: igen. A teremtés hajnalán, midőn az ember nevet adott az állatoknak (1Móz 2,19), egészen más volt a helyzet. A természet, ahogy ma ismerjük, csupán fakó árnyképe egykori önmagának. Ennek egy oka van, a bűn, amelynek legalább két vetülete van:
Az első, a legnyilvánvalóbb: Az ember, a teremtés uralkodója és gondozója (1Móz 1,26), nem megfelelően végzi a dolgát. Szinte nincs egyetlen természetfilm sem, ami ne úgy végződne, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy mekkora pusztítást végez az ember, kizsákmányolva, és megnyomorítva az őt hűségesen tápláló természetet. Sokszor már annyira a végletekig menően, hogy állat- és növényfajok tűnnek el egyik napról a másikra a föld színéről.
A második oldal egy sokkal elvontabb, sokkal érdekfeszítőbb kérdés: Vajon ragadozónak teremtette-e az Isten mondjuk az oroszlánt vagy a vérszívó szúnyogot? Ez lehet, hogy egy kicsit gyermetegen hangzik, de mi van, ha azt találjuk, hogy nem. Mi van akkor, ha Isten eredeti szándéka szerint egyik élőlénynek sem kellene a másik húsával táplálkoznia?
Ézsaiás könyvében többször találkozunk Ťutópisztikusť képekkel, amikor a Messiás eljöveteléről és uralkodásáról (Ézs 11,6-9), ill. az Ťúj világť megteremtéséről szól (Ézs 65,25): ŤA farkas a báránnyal együtt legel, az oroszlán szalmát eszik, mint a marha, és a kígyónak por lesz a kenyere.ť Egyszer vége szakad a pusztításnak, és az Úr ismerete betölti az egész földet. Igen ám, de ez csak egy kép a jövőről. Így volt-e kezdetben is, a világ teremtésének hajnalán? � � teszi fel végül a nagyon elgondolkoztató kérdést a szerző.
A világ gondjainak, melynek okozója az önfelmagasztaló ember, legszélesebb körű összefoglalását adja a következő szerző:
�A teremtett világban ma is tapasztalhatók az Isten ellen lázadó ember pökhendi, öntelt kizsákmányoló magatartásának következményei. Az Isten által teremtett és jónak mondott természet csodálatosan, különös gonddal egymásra épülő láncszemek sorozata. ŤA természet egész fejlődése olyan fokozatos, hogy az ember és a növények közötti űr sok teremtménnyel van kitöltve, amelyek egymásból nőnek ki úgy, hogy az átmenet egyik fajból a másikba szinte észre sem vehető. A fejlődés ideje is olyan jól be van osztva, hogy szinte nincs olyan fejlődési fok, mely ne volna tökéletes.ť (J. Wesley) Ezt a láncolatot elég csak egy helyen megszakítani, és a következmények � nem túlzás � katasztrofálisak, különösen, ha nem egy ponton avatkozunk be. A föld kincseinek � pl. a szén, kőolaj � gátlástalan kiaknázása a Ťszén egyensúlyť felborulását okozza. Ezen energiahordozók felhasználása erőművekben, gépjárművekben, gépekben a CO kibocsátás által az ózonlyuk kialakulását okozták. A korlátlan erdőkitermelések a természeti katasztrófák, árvizek, földcsuszamlások soha nem tapasztalt mértékben fordulnak elő. Az űr meghódítására való átgondolatlan törekvés az űrszemét mértéktelen növekedését okozza, az újabb utazások, kutatások indítását nehezíti.
Az élet pusztítása folyik, nemcsak közvetve az élettér, a természet rombolásával, hanem közvetlen módon is � egészségtelen, hajszolt életvitellel. Albert Schweitzer életfilozófiájának alapgondolata � az élet tisztelete � mint szükséges etikai alaptétel is megfakult. Pedig Isten mindenre azt mondta: jó. Ezt a csodálatosat, sokszor szavakkal ki nem fejezhető tökéleteset, a megsértett természetben még ma is láthatjuk.� A szerző a megoldást, a következőkben látja:
�Isten azonban nem romlást tervezett, hanem békességet (Jer 9,11), és ez ma is érvényes. Első a teremtő, mindeneket fenntartó Istennel való közösség visszaállítása. A közösség és a teremtési jó rend visszaállítása Jézus Krisztusban lehetséges.� (Boda József)
Ha már az űr-kérdésnél járunk, egyik írás címe kerül elénk: �Az egész univerzum az ember sáfársága alatt áll?� Azonnal két fontos témát érint a szerző egyrészt a sáfárság, másrészt a kozmosz kihasználásának kérdését:
�A teremtés könyvének szentírója geocentrikus világképbe csomagolva önti szavakba a teremtéstörténetet (a nap teremtése később van, mint a földé, s a nap és a hold szinte egyenrangúnak tűnik, stb.). Így tárja elénk Isten által az embernek meghatározott életteret. Ha megvizsgáljuk az égitestek teremtésének történetét, látjuk, hogy egyértelműen le van írva mindegyik feladata, s ez nem más, mint az ember szolgálata a következő dolgokban: 1. a nappal és éjszaka elválasztása; 2. az ünnepek, napok, esztendők jelzése, segítség a tájékozódásban, 3. világítanak a földre.
Mindezen feladatokból láthatjuk, hogy Isten ugyan az ember szolgálatába állította az égitestek sokaságát, de nem azért, hogy leigázza azt, hanem pont azért, hogy a földi életet tegye élhetővé a teremtménye számára. A Zsolt 115,16-ban ezt olvassuk: ŤAz egek az Úr egei de a földet az embernek adta.ť Furcsa kettősség van mindezekben, hiszen az ember, Isten áldása nyomán az Ő megbízottjaként uralkodhat az Ő teremtményein, de ez felelősséget is ad a megbízóval, és mindazokkal szemben, akik és amik rá lettek bízva. Pont ez az a felelősség, ami alól a mai kor embere szeretne kibújni, amikor nem veszi figyelembe a Teremtő eredeti szándékát.
Az ember sáfárként kapta a megbízását, s a jó sáfár nem más, mint szolga, beosztott, aki nem szegül szembe Ura akaratával. A sáfárság másik ismertetőjele, hogy a fölött gazdálkodik, ami rá lett bízva, harmadszor pedig nemcsak megőrzi azt, hanem gyarapítja is. Az ember az Istenbe vetett feltétlen bizalmának megszűnésével, önmagának a Teremtő fölé való emelésével azt gondolja, hogy maga irányíthatja és alakíthatja környezetét, jövőjét, de csak az utóbbi száz évre visszatekintve is látható, hogy mit tett az ember a környezetével, ami rá lett bízva, s most ugyanarra készül azzal, ami rá sem bízatott.� (Bornai Róbert)
A �minden mögött Gondviselés van� című cikk szerzője egy világosan felismerhető analógiát lát az embervilág, a társadalom gonoszsága és a természeti világ tönkremenetele között. A kettő egymásra való hatását a következőképpen fogalmazza meg:
�Az ember sok jót, kevésbé jót, és igen sok rosszat akar és tesz is. Majd ez a végtelen sok vegyes érzés, tett és gondolat, mind átsugárzik a természetbe, és onnan Ťvisszaköszönť rá. Viszonossági alapon. Minden csípős megjegyzés egy-egy tüske vagy szúnyog, és minden mosoly nyomán egy kis virág fakad. A tömegek indulatából pedig viharok, földrengések lesznek. Bár a dolog nem ennyire direkt.�
Egy másik helyen így ír erről az analógiáról egy idézettel Hamvas Bélától kezdve, aki maga is egy görög bölcsre utal: �ŤA templom csarnokán látszik, hogy méltó vagy méltatlan király uralkodik.ť Az örökérvényű, isteni rendre nekünk kell ügyelnünk mindenekelőtt, akik tudjuk, hogy: ŤHa az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradoznak!ť (Zsolt 127,1)
Titokzatos összjáték van lélek, természet és a dolgaink alakulása között. A Mennyei Atya a Nagy Rendező; a Fiú és a Szentlélek pedig a szárnysegédei. De az ő féltő szeretetüknek tárgyai mi vagyunk.
Korántsem Ťvéletlenť az életünkben bekövetkező sokféle szerencse, kudarc, bekövetkezett vagy megúszott baleset, sors döntő találkozás� Hajszálnyira kiszámított események. Problémáink megoldását nem mások okolásával vagy megváltoztatásával kell elérni, hanem önmagunkon.
ŤA természeti jelenségek titkos leiratokat (hieroglifákat) hordoznak, és mint transzcendens jelentések hordozói megfejtést sürgetnek. Így lesz a költészet abszolút valósággá, az élet költészetté, és oldódik fel a valóság minden elidegenedettsége benne.ť � írja Novalis.�
(Szabó György)
S végül egy egészen gyakorlati megközelítése a témánknak:
�ŤMetodistaságnakť tartom, hogy aktuális kérdésekkel foglalkozunk. Ebben a világban élünk. John Wesley politikusokkal levelezett � akár a miniszterelnöknek is hajlandó volt írni �, hogy egy-egy súlyosabb szociális kérdésben kifejtse határozott ellenvéleményét. Bizonyos értelemben, amiként Garth Lean is fogalmaz, Wesley forradalmár volt, kora erkölcsének forradalmárja.� Amikor azonban az önmagukat egymáshoz és fákhoz, kerítésekhez láncoló környezetvédőkről szól a szerző, ezt írja: �Mindazonáltal nem vagyok benne egészen biztos, hogy a Ťláncosť környezetvédő aktivisták mozgalmával a metodizmus Ťősatyjať közösséget vállalt volna� A láncról minden bizonnyal egészen más asszociációi voltak: lásd pl. a rabszolgaság intézménye ellen folytatott Ťkampányátť. Ugyanakkor mégis komoly kérdés előttem, hogy ma 2004 legelején, amikor az emberek láncolják magukat fához Ťa virágértť, metodistaként pontosan mennyit kell megtennünk a bánáti bazsarózsáért? Mert aktuálisan ez a tét.�
Több bekezdéssel később így fejezi be a gondolatait: �A mi szociális hitvallásunk azonban feljogosít, sőt talán kötelez is a megmozdulókkal való együttműködésre. Jézus a bánáti bazsarózsában is gyönyörködik � ha szabad így fogalmaznom. Védjük, mert kaptuk. Pécsiként, a Zengő megmászójaként, és metodistaként mondom ezt. Ugyanakkor azt hiszem, a legtöbbet mégsem Ťvékonykať hangunk hallatásával tesszük. A legtöbbet akkor nem felejtjük el megtenni, amikor környezetünk védelmét az emberek lelkénél kezdjük el.� (Khaled A. László)
Nagyon sok gondolat maradt még ki mindebből a témafelvezetésből, melyet kedves dolgozat íróink papírra vetettek. Szeretnénk még az elmaradtakra és az esetleg most ébredő gondolatokra visszatérni. A téma nagysága és a vélemények sokasága miatt lehetőségeink szerint szeretnénk még folytatni beszélgetésünket ebben a témában is.
Köszönjük a bátorításokat, melyeket kaptunk, és várjuk írásaikat.

Szuhánszky T. Gábor

(Megjelent: Metodista 2004.2.)

2005.05.06.

Gondolkodjunk együtt, beszéljünk róla! I.

Lapunkban egy olyan elgondolkoztató rovatot szeretnénk elindítani, mely alkalmas lehetne a mindennapi életünk kérdéseinek megbeszélésére írásban. Miközben beszélgetünk és keressük a Biblia, pontosabban Isten Igéjének útmutatását ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban, valószínűnek látszik, hogy sok érdekes és újszerű gondolatot tudnánk megosztani egymással. Írjuk közösen ezeket a sorokat, egymást emlékeztetve, tanítva jussunk közös felfedezésekre!

Szociális Hitvallás

Hiszünk Istenben, a világ Teremtőjében, és Jézus Krisztusban, minden teremtmény Megváltójában, és a Szentlélekben, aki által Isten ajándékait felismerjük.
Megvalljuk, hogy gyakran visszaéltünk ezekkel az ajándékokkal, és megbánjuk bűnünket.
Elismerjük, hogy a természeti világ Isten kezének munkája, amelyet védeni és felelősségünk teljes tudatában használni akarunk.
Az emberi közösség áldásait hálásan elfogadjuk.
Elkötelezzük magunkat amellett, hogy minden embernek joga van a társadalomban való bölcs kibontakozáshoz.
Elismerjük, hogy minden embernek joga és kötelessége, hogy hozzájáruljon az egyén és a társadalom jólétéhez.
Küzdünk az igazságtalanság és a szükség megszüntetéséért.
Síkraszállunk a világbékéért és minden nép szabadságáért, valamint kiállunk a nemzetek közötti igazságosságért és törvényességért.
Készek vagyunk javainkat a rászorulókkal megosztani.
Mindezt az Isten szeretetére adott válaszként tesszük.
Az emberi élet minden területén Isten Igéjét mértékkel fogadjuk el a jelenre és a jövőre nézve egyaránt.
Hiszünk isten jelenlegi és végső győzelmében.
Elfogadjuk az ő megbízását, hogy az evangélium szerint éljünk ebben a világban.

Témaként elsőként, véleményünk szerint, a teológia egyes kérdéseinek népszerű megbeszélése számíthatott volna sokak érdeklődésére ezeken az oldalakon. Később az élet nagy kérdései megbeszélésére gondoltunk, majd a korunkban jelentkező súlyos etikai kérdések tematikájára vetődött a tekintetünk. Végül, mint egyházunk egyik fontos, de mégis csak nagyon kevesek által ismert időszerű iratára, a „Szociális Alapelvekre esett a választásunk.
Egyházrendünk ismer egy rövid összefoglalást ebben a témában, mely iratot „Szociális Hitvallás”-ként ismerünk. Ez irattal kapcsolatos püspöki ajánlásunk az, hogy legalább egyszer egy évben hangozzék el gyülekezeteink istentiszteletein ez a hitvallás. Ennek az iratnak hivatása, hogy konkrét formában rögzítse, miben is látja egyházunk szociális küldetését, és megerősítse az alapelvet, hogy „a keresztyén szeretetnek tettekben kell megnyilvánulnia”. Az egyházrend arra is felhívja a figyelmünket, hogy a hit és annak gyümölcsei nem tévesztendők össze. Hitünk gyökere maradjon Isten megváltani kész és képes szeretete, és erre a végtelen kegyelemre válaszképpen hálaadással odaadott élet legyen minden hitbeli és erkölcsi buzgalmunk alapja. Különben „öntelt, örömtelen erkölcsiséghez”, vagy az „önigazultság gyakorlatának valamelyik formájához” vezet igyekezetünk.
A másik részletesebb irat ebben a témában a „Szociális Alapelvek”, melynek magyarra fordított lapjai néhány éve közöttünk vannak, és néhány fórumon már foglalkoztunk vele. (Pl. presbiteri napok, Piliscsaba.) A „Szociális Hitvallás” megszületése, 1908 óta, általában négyévente újragondolják, és az adott korban, az evangélium hirdetése közben felmerülő fizikai-materiális, szociális, intellektuális kihívásokra igyekeznek válaszokat találni, és azokat megfogalmazni. A „Szociális Alapelvek” 1994-es Zürichben megjelent kiadásának bevezetőjében azt olvashatjuk: az irat „a Szentlélek által ihletett prófécia igényével – felvilágosítani és meggyőzni szeretne. Egyházunk minden egyes tagját felszólítja arra, hogy közös imádság és beszélgetés gyakorlása által törekedjen a hitének megfelelő cselekedetekre.” Ezekkel az írásbeli beszélgetéseinkkel mi is ennek a folyamatnak válhatnánk részévé, hozzájárulhatnánk a közös szempontok „élőbb, lelkibb, biblikusabb” kialakításához.
A Szociális Alapelvek hat nagy témakörben foglalják össze az életünkkel kapcsolatos kérdéseket. Természetesen ezek további sok, égetően fontos témát rejtenek magukban. Azokkal akarunk elsősorban foglalkozni, melyek nagy érdeklődésre tarthatnak számot.
Fő pontok:
1. A természet világa: a teremtett világgal foglalkozik az „emberkérdést” kivéve, bár természetesen őt is a teremtett világ részének tekinti.
2. Az életet megtartó közösség: a család, a házasság, a szexualitás korunkban felvetődő kérdéseivel foglalkozik.
3. A szociális közösség: az emberi társadalomban és társasságban felmerülő etikai, jogi és egyéb szempontú kérdéseivel foglalkozik.
4. A gazdasági közösség: a munka, a tulajdon, a szegénység, a fogyasztás kérdéseit taglalja.
5. A politikai közösség: a politikai felelősség, a hatalom, az igazságosság és több e témával összefüggő kérdésre keresi a választ.
6. A népek közössége: államok, kultúrák, szövetségek felelősségét, a béke kérdést is érintve keres biblikus szempontokat.
Néhány bevezető gondolat az első fejezethez, melynek címe „A természet világa”.
Ahogyan ezt a bibliai híradásból jól ismerjük, az egész teremtettség Isten kezének műve (1Móz 1), és ezt a világot (univerzumot?) Isten az emberre bízta, hogy sokasodjon, hajtsa birodalma alá és uralkodjon (1Móz 1,28-30),
„művelje és őrizze azt” (1Móz 2,15). Tudjuk, a bűn által megromlott ember néha milyen végletesen, és sokszor úgy látjuk, végzetesen is félre értelmezi hivatását.
Ezt az önző magatartást Jézus az evangéliumbeli gonosz szőlőmunkásokról szóló példázatában (Lk 20,9-19) leleplezi, de a Fiú élete árán újra kizárólagos tulajdonába kerülő kert – teremtettség – reménységet és felelősséget is ébreszt bennünk. Lelki értelemben vett hivatásunk van tehát, nemcsak lelkeket menteni az Isten országa számára, hanem felelősségünk van mint jó sáfároknak a teremtett világ értékeit megőrizni, és azzal Istennek tetsző módon gazdálkodni (Mt 25,14-30).
Ilyen bibliai alapon állva természetesnek tűnik, hogy „a víz, a levegő az ásványok, az energiahordozók, a nyersanyagok, a növények, az állatok és a világűr értéke elsősorban abban van, hogy ezek mind Isten teremtményei, és nem abban, hogy ezek az ember számára hasznosak.” (Szociális Alapelvek 1. fejezet)
Keresnünk kell tehát azokat a megnyilvánulási lehetőségeket, melyekkel ezt kifejezve döntéseknél, véleménynyilvánításnál és véleményformálásoknál, szövetségek és egyezmények kialakításával mi magunk is közreműködhetünk. Korunk legégetőbb kérdései ebben a tekintetben, melyek mindnyájunkat nemcsak közvetve érintenek: a környezetszennyezés, a felmelegedés, az elsivatagosodás problémája, ahol jó lenne megvizsgálni személyes felelősségünket a Teremtő előtt. A környezetkímélő energiaforrások hasznosítása és az energia tudatos és takarékos felhasználása szintén fontos kérdése korunknak, és felelősségteljes keresztyén gondolkodást igényelne.
Az állatokkal kapcsolatos törvények napirenden vannak hazánkban, de a kihalófélben levő állatok megóvása is keresztyén hivatásunkhoz tartozik. (Pl. madárvédelem. „A cserkész jó a növényekhez és szereti az állatokat.”)
A világűr is Isten alkotása. Nagyon fontosnak látszik annak, a világűrkutatás által való helyes, békés, kímélő használata.
Végül a Magyarországi Metodista Egyház által is 2002-ben aláírt Ökumenikus Charta „A teremtett világ megőrzéséért” című fejezetének (9. fejezet) ajánlását vegyük szemügyre, mely így hangzik: „Továbbfejlesztjük azt az életstílust, mellyel – szemben a gazdaság és a fogyasztás kényszerítő nyomásával – megőrizhetjük a felelős és tartós életminőség értékét;
Támogatjuk az egyházi keretben működő környezetvédelmi szervezeteket és ökumenikus hálózatokat, melyeknek a teremtett világ megőrzéséhez szükséges felelősség fenntartása a céljuk.”
Szertettel várunk minden megnyilatkozást az említett témáinkkal kapcsolatban, és szeretnénk az álláspontokat, cikkeket, gondolatokat ismertetni, együtt gyarapodva lélekben, ismeretben, tapasztalatban.

Szuhánszky T. Gábor

(Megjelent: Metodista 2004.1.)

2005.05.06.

Schauermann Henrik: A közösségért érzett felelősség

(Elhangzott a 2002. évi piliscsabai presbiteri konferencián) Ismert közhely, azonban megkerülhetetlen igazságot takar: az ember közösségi lény. Olyan teremtmény, amely születése után közösségi gondoskodás nélkül biztosan elpusztul. Az ember egész életében tagja különböző szintű és méretű közösségeknek. Némelyikbe akaratától függetlenül kerül, egyeseket pedig többé-kevésbé szabadon választhat meg.

A keresztyén közösség – mivel emberek közössége – sok tekintetben alá van vetve az emberi közösségeket jellemző hatásoknak, törvényszerűségeknek. Ezek leírásával, vizsgálatával az elmúlt század óta nagyon sokoldalúan és intenzíven foglalkoznak. Az e téren megfogalmazott tudományos eredmények esetenként jól használhatóak az egyház és a gyülekezetek szervezése, vezetése, élete terén is.

Hadd vegyem kölcsön Dietrich Bonhoeffer gondolatait, amelyeket a „Szentek közössége” című könyvében fogalmaz meg: „A keresztyén közösség olyan közösség, amely Jézus Krisztus által és Jézus Krisztusban áll fenn. Se több, se kevesebb nem lehet ennél. Csakis Krisztus által, csakis Krisztusban tartozunk egymáshoz. Ez azt jelenti, hogy Jézus Krisztus által és Jézus Krisztusban áll fenn. Se több, se kevesebb nem lehet ennél. Csakis Krisztus által, csakis Krisztusban tartozunk egymáshoz. Ez azt jelenti, Jézus Krisztus által találunk egymásra. Én magam az által vagyok felebarátom testvére, amit Jézus Krisztus elvégzett érte és benne. Csakis Krisztus által tartozunk egymáshoz, ám Krisztus által csakugyan egymáshoz tartozunk mindenestől és mindörökre. A keresztyén testvériséget fenyegető legnagyobb veszély, hogy a keresztyén testvériséget összetévesztjük a vágyaink festette jámbor közösséggel. A keresztyén testvériség nem eszménykép, hanem isteni valóság, nem pszichikus, hanem pneumatikus valóság, amely Istentől Krisztusban adatott, és amelyben nekünk is részünk lehet. Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek – olvashatjuk a 133. Zsoltár első versében. Az egyetértésben szót helyesen értelmezve azt jelenti: ha a testvérek Krisztus által együtt élnek, hiszen csak Krisztusban van egyetértésünk. Egymáshoz eljutni, egymásnak örülni, közösségben lenni, csak általa tudunk.” Eddig az idézet.

A keresztyén közösségben olyan minőségű kapcsolatok valósulhatnak meg, amelyekre egyéb közösségekben sokkal kisebb az esély. A Szentlélek olyan erőforrást jelent, amely lehetővé teszi egymás fenntartás nélküli elfogadását, elhordozását, a megbocsátást és az újrakezdést.

Az egyéni keresztyén élethez hasonlóan azonban a közösség is evilági körülmények között, emberi munkálkodás által áll fenn. Szükséges, hogy a közösség tagjai is elvégezzék a rájuk bízott feladatokat, adott esetben meghozzák a szükséges áldozatokat is.

A közösség talán a családhoz hasonlítható leginkább. A családba sem saját akaratunkból születünk, a közösségbe is az Úr kegyelme és vezetése által kerülünk. A családban sok mindent kapunk, sok mindent adunk, felelősek vagyunk egymásért, kötelességeink vannak. A család az a hely, amelyben örömet, békességet, védettséget találhatunk. Ugyanúgy, ahogy a jó családban különböző szerepek, feladatok vannak, a gyülekezetben is sokrétű a szolgálat.

Mit jelent felelősséget vállalni egy közösség irányában? Magaménak érzem a közösséget, azonosulok életvitelével, célkitűzéseivel, erőmhöz mérten elősegítem fennmaradását, működését és fejlődését. Vállalom a tagsági elkötelezettséget. Osztozom tagjainak örömében, bánatában, sikereit és kudarcait magaménak érzem. Az Úr előtt imában hordozom közösségem ügyét, összességében és egyenként. Hűséges vagyok a közösséghez akkor is, ha talán problémás, vagy „száraz” időszakban vagyunk éppen.

A szolgálat igen sokféle lehet a közösségen belül. Vannak látványos, és vannak háttérben zajló, de annál fontosabb szolgálatok, amelyek a látható eredményeket előkészítik, vagy egyáltalán lehetővé teszik. Ezeket sokszor észre sem vesszük, nem méltányoljuk.

Nagyon fontos, hogy a szolgálat – bármilyen legyen is a keresztyén közösségben – tiszta indítékú legyen. Megint Bonhoeffert idézném: „A Lk 9,46-ban olvashatjuk: Azután vita támadt közöttük arról, hogy közülük ki a nagyobb. Jól tudjuk, ki hinti el ezt a gondolatot a keresztyén közösségben. Viszont könnyen elfelejtjük, hogy keresztyének soha sehol nem gyűltek közösségbe anélkül, hogy ez a gondolat – a viszály csírája – tüstént közéjük ne furakodna. Alighogy egy közösség egybegyűlik, már el is kezdődött egymás méricskélése, megítélése, beskatulyázása. Ezért olyan életbevágóan fontos, hogy a keresztyén közösség az első perctől fogva szemmel tartsa és irtsa ezt a veszedelmes ellenséget.”

Lehetőleg mindenki találja meg a neki megfelelő szolgálati helyet. „Az egész közösség sínyli meg, ha vannak olyan tagok, akik tétlenül maradnak. A keresztyén közösségnek mindenképpen tudnia kell, hogy nem csak a gyengéknek van szükségük az erősekre, az erősek sem lehetnek meg a gyengék nélkül. A gyengék félreállítása a közösség halála. Aki szolgálni akar, annak legelőször azt kell megtanulnia, hogy önmagát ne becsülje sokra.” Ahhoz, hogy élő, teherbíró tagja lehessek a közösségnek, saját életemet kell rendbe hozni Istennel, és a napi imádság és bibliaolvasás révén ápolnom az élő Istennel való kapcsolatot.

A keresztyén közösség tagja lenni, emberi síkon túlmutató viszony. Ezt a tagságot Isten számon tartja, élteti és meg akarja áldani. A mi feladatunk, hogy szintén komolyan vegyük, ismerjük fel és felelősséggel vállaljuk el azt a szolgálatot, amit az Úr ránk akar bízni. Az ügy az Úré, ő adja a feladatokhoz a képességet és erőt, ezért nem kell szorongani és aggódni. Tőlünk csupán az engedelmességet, és ha kell, a szükséges alázatot várja el. Ugyanúgy, ahogy egyéni üdvösségünket sem kezelhetjük könnyelműen, a gyülekezetünk, a közösségünk iránti felelősségünket is komolyan kell vennünk. Az Úr biztosan ott fog munkálkodni, ahol terve szerint szükségesnek látja azt. Legfeljebb más, használhatóbb munkatársra bízza majd az emberi erővel elvégzendő feladatokat, ha mi alkalmatlannak bizonyulunk erre. Adja az Úr, hogy mindnyájan felismerjük szolgálatunkat, és azt hűséggel, felelősséggel el tudjuk végezni Isten dicsőségére.

Schauermann Henrik

(Megjelent: Metodista 2002.2.)

2004.11.16.

Pásztor Zoltán: Családi istentisztelet. Vannak még rossz gyerekek?

Ha gyermekek is vannak az istentiszteleten – különleges élmény. Együtt dicsőíteni az Urat azokkal, akik a legdrágább kincseink a földön – senki sem tudna szebb lelki élményt kitalálni.

A családi istentisztelet nem új ötlet. Lényege, hogy a hagyományos liturgia formákat kicsit felszínesítve olyan evangélizációs alkalmat teremtsünk, ahol kicsik és nagyok egyaránt jól érzik magukat. Hiszen régóta tudjuk azt is: a szülők lelkéhez sokszor a gyerekeken át vezet az út.

Június 23-ára, a budapesti gyülekezet Kiscelli utcai imatermébe hívta meg a gyülekezet missziós családi alkalmainak, a baba-mama klubnak és a Játszóháznak a résztvevőit a gyülekezet idősebb és fiatalabb tagjaival együtt az ifjú házasok köre, hogy a tanév végének együtt örvendezve lássanak-halljanak az örömhírről. A kezdeményezésről Pásztor Zoltán így vélekedett lapunknak:

– Régi vágya Házaskörünknek, hogy a gyülekezet életében mélyebben, jobban szolgálva tettekkel is részt vegyünk. Erre tűnt jó ötletnek a gyülekezet vezetői részéről a Családi Istentisztelet megszervezésére szóló felkérés, hiszen itt a házaspárok különböző adottságaikat kellőképpen kamatoztathatták, és a gyerekeket is be tudtuk vonni mind az előkészületekbe, mind az istentisz-telet kivi-telezésébe. Nagyon fontos és kedves dolog a számunkra a közös szolgálat, mert ebben közösségünk is jobban összekovácsolódik.

Az istentisztelet Halász Judit számával kezdődött, melyben a gyerekek kedvence arról énekelt, hogy bizony, vannak még rossz gyerekek, akik a rosszaságot a felnőttektől tanulják, akik önzők, irigyek, verekedősek és kevés bennük a szeretet.

De vajon tudunk-e jók lenni? – tették fel a kérdést a jelen lévő apróságoknak, akik bölcsen egyetértettek abban: nincs olyan gyerek, aki mindig jó lenne.

Ezt követően énektanulás, majd egy mesejáték következett, amelyből kiderült: a gyermeki bölcsessége sokszor a szülők döntéseire is pozitív befolyással lehet.

Az istentisztelet magja egy rövid prédikáció volt, Fekete Zoltán testvérünk előadásában. Az alapige Pál apostol rómabeliekhez írott levelének 7. részében található. (Lásd keretben). Ebből kiderült: az ige világosan fogalmaz arról, hogy önmagunktól jók nem lehetünk, de megoldást is ad Jézus Krisztus személyében.

Az istentisztelet záróakkordjaként a családok a régi hagyomány felelevenítéseképpen együtt, egymásért kéz a kézben, felállva közösen mondták el az ároni áldást.

Az istentiszteletet követően kötetlen beszélgetés volt, az ilyenkor elmaradhatatlan sütemény-halmok és tea mellett.

Pásztor Zoltán

(Megjelent: Metodista 2002.2.)

2004.11.16.

Szuhánszky T. Gábor: Diakónia a XX. században

Egyházunk intézményes szeretetszolgálata 80 éves. Az évi konferencián ebből az alkalomból hangzott el egy ünnepi előadás, melynek főbb gondolatait idézzük.

A magyarországi diakóniai munka kialakulása

A metodista gyülekezetekkel szinte egy időben jelentek meg a missziós és diakóniai ihletettségű egyesületek, csoportosulások: gyermek-, ifjúsági, női egylet, a kék kereszt egylet. Ahol a metodizmus megjelent, éppen a megszentelt élet hirdetéséből fakadóan egyik „leglátványosabb” társadalmi szolgálatáról lett ismertté, amikor felvette a küzdelmet a személyiséget, családot, társadalmat megbontó erővel, szenvedéllyel, betegséggel, az alkohollal. Funk Márton budapesti lelkész a Magyarországon ekkor már működő Kék Kereszt Egyesülettel szoros kapcsolatot ápolt. Az egyházunk ilyen irányú tevékenységét megbecsülve 1914-ben a Temes megyei Homokoson tartott konferencián mint meghívott előadó szerepelt.

Ezzel egy időben a szociál-diakóniai munka intézményes alapokat is kapott. 1913-ban az évi konferencia már a Budapesten megvalósult fiatal férfiak otthonáról beszélt. Komoly szükséghelyzetről volt itt szó. Az egyre növekvő budapesti népesség többek között lakáshiánnyal is küzdött. Olcsó lakhatási lehetőség nem volt csak tömegszállásokon, ahol a vidékről megélhetési gondjaik miatt fővárosba került fiatalok kiszolgáltatott és megalázó helyzetbe kényszerültek. Nem sokkal később 1914-ben a fiatal lányok otthona is kialakításra került.

Az első világháború nehéz éveiben az intézményes diakónia még egy területe kapott szerepet egyházunk életében. Szenttamáson 1916. október 14-én árvaházat hoztak létre, ahol a nagyszámú hadiárváról igyekeztek gondoskodni szerény lehetőségeiknek megfelelően. Az árvaház a Hamburgból visszatért Gehl Erzsébet vezetőnő irányítása alatt hat árva gyermek gondozásba vételével indul.

1917-ben egyházunk „bécsi segélyakció”-t indított a Bácskában otthon és család nélkül maradt nők és gyermekek részére. Családokba fogadnak be ötven ilyen „családtöredéket”, ellátásukról gondoskodott a segély.

Funk Márton szuperintendens

A világháború, forradalmak, a román megszállás, a háborút lezáró versailles-i békeszerződés újabb és újabb megaláztatást és csalódást okozott az egész nemzetnek. Ezek a megrázó események egyházunk szolgálatára is rányomták bélyegüket, de nem állt meg a munka ezekben a nehéz időkben sem. „A gyülekezet és pásztora között bensőséges viszony alakult ki. A gyülekezetben csendes ébredési hullám indult el. Vigasz és békesség után vágyó lelkek Jézushoz találtak. S közben megtanulták egymás terhét hordozni” – ír erről Funk Márton.

1920 a fordulat éve lett a magyar munkában. Funk Márton volt az egyetlen metodista lelkész, aki az akkori magyarországi területeken szolgált. Összefogta a kis magyar munkát, munkatársakat nyert újra, lelket öntött az emberekbe.

Nagy lépés volt annak a segélyakciónak a megszervezése, mely az egész ország előtt „Huszár akció” néven vált ismerté. Nuelsen püspökkel egy amerikai püspök, egy gyáros és egy újságíró érkezett Magyarországra, hogy a misszió szükségeiről tájékozódjanak. Keresték az alkalmat a miniszterelnökkel való találkozásra is. Huszár Károly saját autójával vitte körbe a főváros nyomornegyedeinek megtekintésére a vendégeket. Az eredmény első lépésben 300 ezer korona adomány, majd 10 millió korona pénzbeli segély, később nagyon sok természetbeni adomány kerül szétosztásra az elszegényedett tömegek és az elcsatolt területekről menekülők között.

Új szolgálati területek is megjelentek a szociális munkában: a Scharpf Mária által kezdeményezett kórház-misszió, varrás- és kézimunka tanítás fiatal lányoknak Kispesten. Jogi tanácsadásra és egyéb hivatalos problémákban való eligazításra állították fel a „Népirodát”. A leány és fiú otthon most az idősebbek számára is megnyílt. 1921-28 között alkoholmentes vendéglőt működtettünk a Dob utcában. A Kék Keresztes munka egyházunknak mindig szívügye. Amellett, hogy csoportokban folyt a munka az alkohol foglyaiért, minden fórumon felvállalták testvéreink az absztinens mozgalmat.

1921-ben Budakeszin egy 1400 négyszögöles kertet, gyümölcsöst vásárolt az egyház egy épülettel. Később még három villát vásároltak meg itt a hozzátartozó telekkel. Ennek a területnek elsődleges célja az „elvesztett” szenttamási árvaház pótlása volt. Az árvaház hivatalosan 1922. január 6-án nyílt meg. Ezt a munkákat öt Bethánia Egyletbeli diakonissza testvér segítette, a hatodikat ekkor küldték kiképzésre Frankfurtba. A terület megvásárlását a közegyház, az amerikai, svájci és skandináv testvérek segítették. (Innen származnak neveik: svéd-, dán-, norvég-, Nuelsen-villa.) A főváros iparnegyedeinek munkásgyermekei jutottak itt egészséges levegőhöz, rendszeres étkezéshez. A területen néhány idős ember is elhelyezést nyert, és itt került kialakításra az egyik villában a diakonissza otthon is.

1931-ben Funk Mártont, a misszió „motorját” Németországba helyezték.

A világválságtól a második világháború végéig

A diakóniai munka, nyilván a gazdasági világválság hatására 1931 után nehézségek közé jutott. Ez különösen igaz az intézményekben végzett szolgálatokra.

Mindennek első jelei már 1927-ben is érezhetők voltak, amikor a gyermeküdültetésre szánt telep egy része
„üdülővé” alakult. A kialakult helyzet tanulmányozására Nuelsen püspök titkárát küldte el 1932-ben. Az 1936-os konferencián a püspök a sokfelé jelentkező dilettantizmus veszélyére hívta fel a figyelmet: „Napjainkban, a technika világában mindent meg kell tervezni, (áramszolgáltatástól a repülő járatokig), hogy helyesen és jól működjenek – úgy az egyházi munka is tervszerűen kell, hogy előrehaladjon.” Ebben az időben az egyházi munkában a hangsúly a szociális munkára esett, mely „hivatott a nyomort enyhíteni, amelyért közületek sokan munkálkodnak”. A diakónia munkáját a gyülekezetek töretlen lelkesedéssel végezték, de a társadalmi bajok növekvő munkanélküliség, szegénység gyülekezeti tagjaink nagy részét is sújtotta. Valószínű ez a feladat is pontosabb mérlegelést és hozzáértést igényelt volna.

A háború terheit nehezen viselték gyülekezeteink. Megviselt bennünket a politikai, etnikai megosztottság. Ennek igazi következményeit a háború után tapasztaltuk meg. Intézményünket 1951-ben, mint más hasonló egyházi intézményeket is államosították. Diakonisszáink nagy része külföldre távozott, segítőik visszatértek polgári foglalkozásukhoz.

Az ötvenes évek

A diakóniai munka tovább folytatódott a gyülekezetekben beteglátogatás, az egymás szükségeiről való gondoskodás őskeresztyéni formái között. Akinek volt valamije, megosztotta azzal, aki szükséget látott.

Áldozatos, főleg külföldi adakozó vesződséggel teli módon tudott csak enyhíteni rászoruló testvéreink szükségén. A segítségnyújtás mindig egyedi kellett, hogy legyen. A hivatalos felfogás szerint az országban mindenkinek megvolt az, ami az életéhez szükséges. Humanitárius segélyszállítmányok a háború utáni három évben, a forradalom alatt, majd a puhuló diktatúra éveiben érkezhetnek hivatalosan. Gyermekek neveléséről, fiatalokkal való foglalkozásról, idősek otthonának létesítéséről csak titokban, kisebb körben, kivételes esetekben lehetett szó.

Belterjessé vált és kicsit gettóba húzódva próbálta átvészelni a szocializmus alapjai lerakásának és építésének időszakát egyházunk. Nem volt ritka a missziós munka miatti felelősségre vonás, beidézés, „rendőrségi elbeszélgetés”, „beszervezési kísérlet”. Ilyen körülmények között az intézményes szeretetszolgálat helyett azokat a sokszor „kockázatos” misszió alkalmakat kereste és találta meg az egyház, amelyet a hatalom nem tiltott, eltűrt, vagy egyszerűen nem vett róla tudomást.

Az eltűrt missziótól a társadalmi problémákhoz kért segítségig

Egyik ilyen terület a cigánymisszió. Miskolcon és Alsózsolcán 1952-től folyamatosan végezték ezt a munkát. Az anyagyülekezetben összegyűjtött használt ruhával, cipővel, sokszor megtakarított filléreken vett élelemmel fejezték ki az egyébként is sok áldozatot hozó misszió munkatársai együttérzésüket. Az 1960-as évek végétől több csoportban Nyíregyháza környékén, Kisvárdán, Tuzséron, Mátészalkán és Budapest több pontján indult el hasonló misszió.

Másik terület: a puhuló diktatúra az 1960-as évek végétől egyre több társadalmi segítséget akart igénybe venni a betegek házi ápolásában. A nyugdíjassá vált Hecker diakonissza nővérek visszatértek Frankfurtból, és letelepednek Kaposszekcsőn. Segítséget jelentettek az egyházban, bárhol kellett beteget ápolni, segíteni akár egy sokgyermekes lelkész családnál, akár a helyi körzeti orvosnál a faluban. Az 1970-es években ezt a házi segítségnyújtást tiszteletdíjas segítők végezhették. Ez a „házi beteggondozás” és segítés a társadalom részéről is támogatott volt, s az egyházi-gyülekezeti szeretetszolgálatot is „legalizálta” a társadalomban.

A hetvenes évek végén, mikor a társadalom betegségeinek sorát elrejteni már nem lehetett, kapott felkérést az egyház a különböző „társadalmi missziók” végzésére, melyek természetesen szociális jellegűek voltak Ilyenek az iszákosmentő misszió, drogkérdés, a börtönmisszió, a társadalmi beilleszkedési zavarokkal küzdők felé végzett szolgálati felhívás. A dr. Szalay Károly által újraindított Iszákosmentő Misszió és „Kék kereszt” partnerre talált a metodista gyülekezetekben. Általában kis, családias gyülekezeteink meleg otthont tudtak biztosítani ezeknek a „társadalomból kivetett”, megbélyegzett embereknek.

Intézményes diakóniáról

Az intézményes diakóniai munka kialakításának újbóli gondolatát, egy idős emberek számára felépítendő néhány szobás otthon kialakításával a hetvenes évek első felében a Kaposszekcsőn élő Hecker-nővérek vetették fel. Hecker Ádám, az akkori szuperintendens, és Zimre Gyula lelkipásztor el is készíttették az erre a célra felajánlott épület átalakításának tervét. Ezekre a tervekre 1976-ig az Állami Egyházügyi Hivatal nem „adta áldását”. Az akkor ez ügyet mozgató testvéreink majd mindegyikének „elköltözése” után, hosszas egyházi megfontolás után kezdhettünk hozzá a kaposszekcsői, első diakóniai épületünk kialakításához 1988-ban. A tízszobás Márta Mária Otthon felszentelésére, melyben tizenhat idős rászoruló ápolására van lehetőség, az 1991-es konferencián került sor.

Budakeszi ingatlanunk visszaadásának gondolata, ill. az egyház részéről annak mérlegelése, hogy szabad-e ilyen terhet vállalnunk, tíz éve, 1992-ben merült fel. A állami határozat 1993-ban született meg arról, hogy a kórház kivonul a területről, s így újra hozzájuthatunk negyven év után, számunkra immár történelmi relikviává lett intézményünkhöz. Mindez új fejezetet nyit egyházunk diakóniai szolgálatának történetében. Nem gondoltuk ekkor, s talán még ma sem tudjuk felmérni, milyen különleges lehetőségeket ajándékozott nekünk Isten ebben az ingatlanban.

Végezetül fontos lenne megvizsgálni, vajon betöltöttük-e, betöltjük-e ma a közöttünk „teljessé lett szeretetet” (1Jn 4,16-17), és vállaljuk-e ennek minden következményét?

Szuhánszky T. Gábor

(Megjelent: Metodista 2002.2.)

2004.11.16.