2019. évi jeligénk
„Az ajtó előtt állok, és zörgetek!”
(Jelenések 3,20)

Hitvallásunk

Tanításunk alapjai és teológiai megbízatásunk

Tartalom:

1. Teológiai örökségünk
2. Tanításunk története
3. Hitcikkelyek és az Általános Szabályok
4. Teológiai megbízatásunk

1. TEOLÓGIAI ÖRÖKSÉGÜNK

A Metodista Egyház (UMC) vallást tesz az Istenbe vetett történelmi keresztyén hit mellett. Vallja, hogy Isten Jézus Krisztusban emberré lett a megváltásunkért, és a Szentlélek által nem szűnik meg munkálkodni az emberiség történelmében. A kegyelem szövetségében élve Jézus Krisztus uralma alatt részesülünk Isten eljövendő országának első gyümölcseiben, és reménységgel imádkozunk azért, hogy ez mind a földön, mind a mennyben, teljes mértékben megvalósuljon.

Teológiai örökségünk és jelen teológiai feladatunk arra irányul, hogy az ember életének állandóan jelenlévő krízisei között újra és újra megragadja Isten hatalmát és Jézus Krisztusban való szeretetét.

Hitbeli elődeink tanúságot tettek az apostoli bizonyságtételben található ősi keresztyén üzenet mellett azáltal, hogy azt saját körülményeik között alkalmazták. Prédikálásuk és tanításuk a Szentíráson alapult, ahogyan az a keresztyén üzenet mellett azáltal, hogy azt saját körülményeik között alkalmazták.

Prédikálásuk és tanításuk a Szentíráson alapult, ahogyan az a keresztyén hagyományokban kiformálódott, a keresztyén tapasztalat által megelevenedett és az értelem vizsgálódás által letisztult.

Munkálkodásuk arra ösztönöz és bíztat bennünket, hogy adjuk tovább az üdvözítő evangéliumot a szükségben lévő és vágyakozó világ számára.

Egyetemes keresztyén örökségünk

A metodisták magukénak vallják minden kor és minden nemzet közös keresztyén örökségét. Ez az örökség a Jézus Krisztusról, mint Megváltóról és Úrról szóló apostoli bizonyságtételen alapul, ami minden hiteles keresztyén tanítás forrása és mértéke.

Az apostoli üzenet különböző értelmezéseivel szembesülve a korai egyház vezető teológusai azt keresték, hogyan lehetne meghatározni pontosabban a keresztyén hit lényegét, és ezáltal biztosítani a keresztyén tanítás megbízhatóságát és a tévtanítások elleni védelmét.

Ebben a sokoldalúan összehangolt folyamatban a Szentírás kánonjának meghatározása és az ökumenikus hitvallások, úgymint a niceai és chalcedoni2 formulák elfogadása alapv-tő jelentőségű volt. Ezek a hitvallások segítettek megőrizni az egyház bizonyságtételének sérthetetlenségét, határokat szabtak az elfogadható keresztyén hittételeknek, és a maradandó keresztyén üzenet alapvető kijelentéseit hirdették. Ezek a hitbeli kinyilatkoztatások az Apostoli Hitvallással kiegészülve ökumenikus örökségünk legjelentősebb vonásait tartalmazzák.

A 16. és 17. század protestáns reformátorai olyan új hitvallásokat hagytak ránk, amelyek az eredeti keresztyén tanításokat újították fel, visszatérve a hiteles bibliai bizonyságtételhez. Ezek a dokumentumok a Szentírás elsődlegességét hangsúlyozták, világos tanításbeli normákat fogalmaztak meg, amik olyan lényeges hittételekre vonatkoztak, mint az üdvösség útja, a keresztyén élet és az egyház lényege.
Sok, jellemzően protestáns tanítást vett át a metodista gondolkodás olyan hitvallásokból, mint az Anglikán Egyház Hitcikkelyei3, valamint a Református Heidelbergi Káté4.
Az egyes egyházak a különböző hitvallásokban és hitcikkelyekben megformált tanításokat a keresztyén tanítás hivatalos alapnormáiként fogadták el. Fontosságuk ellenére ezek a hivatalos teológiai normák semmiképpen sem tartalmazták a teljes keresztyén tanítást.

Maguk a normák eredetileg a keresztyén gondolkodásnak és gyakorlatnak egy sokkal szélesebb összefüggéséből eredtek, és csak az egyház tanítói fejtették ki ezek teljes jelentőségét. Ezek közül néhány írásuk egy-egy tájékozódási pontnak bizonyult az egyház érettebbé válásának folyamatában. Sőt egyes prédikációk, tanulmányok, liturgiák és énekek jelentős tekintélyre tettek szert az egyház életében és gondolkodásában, és széles körben és hosszú időn át, mint a keresztyén tanítás hiteles magyarázatait fogadták el azokat. Mégis, a teológiai normák hitelességének alapmércéje – akár formálisan rögzítették, akár az évek során váltak azzá – az apostoli hittel szembeni hűség volt, amely a Szentíráson alapult és az évszázadok során az egyház életében igaznak bizonyult.

Alapvető keresztyén hitelvek
Más egyházak keresztyéneivel együtt megvalljuk hitünket a Szentháromság Istenben, az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben. Ez a hitvallás magába foglalja Isten teremtő cselekedetéről és a történelemben való kegyelmi munkájáról szóló bibliai bizonyságtételt, és előre vetíti az Ő uralmának beteljesedését.
Azért hozta létre Isten a teremtett világot, hogy az valamennyi teremtménye javát szolgálja, és a vele való szövetségben az ember lakóhelye legyen. Azonban, mint bűnbe esett teremtmények megszegtük ezt a szövetséget, elidegenedtünk Istentől, ezzel kárt okoztunk önmagunknak és egymásnak, és ez az egész természeti rend pusztulásához vezetett. Ezért megváltásra van szükségünk.

Minden keresztyénnel együtt szilárdan hiszünk a megváltás titkában, ami csak Jézus Krisztusban és Jézus Krisztus által lehetséges. A megváltásról szóló evangélium központi üzenete az, hogy Isten a názáreti Jézusban emberré lett. A szentírás Istennek erről a megváltó szeretetéről tesz bizonyságot, amely Jézus életében és tanításában, engesztelő halálában, feltámadásában, a történelemben való korlátlan jelenlétében, a gonosz hatalma és a halál feletti győzelmében és az Ő megígért visszajövetelében nyilvánul meg. Mert Isten a szándékos bűnbánatra hív és megbocsát, Jézus Krisztus kegyelme által elfogad és az örök élet reménységét adja.

Hiszünk Isten megváltó szeretetében, ami a Szentlélek munkája által valósul meg a hívő emberek személyes tapasztalatában és közösségi életében. Ez a közösség az egyház, amit a Szentlélek hívott létre az emberiség üdvössége érdekében. A Jézus Krisztusban való hit által bűneink bocsánatában részesültünk, Isten megbékélt velünk és az Újszövetség népévé formál bennünket.

A Szentlélekben való élet magába foglalja a kegyelmi eszközök szorgalmas gyakorlását, az imádságot, a böjtölést, a szentségek elfogadását és az Isten előtti csendben végzett belső önvizsgálatot. Ugyancsak tartalmazza az egyház közösségi életében, az istentiszteleteken, a misszióban és a szolgálatban, valamint a szociális munkában való részvételt.

Magunkat Krisztus egyetemes egyháza részének tekintjük, amelyben az imádság, az igehirdetés és a szolgálat által Krisztushoz hasonlóvá válunk.A hitnek ebbe a közösségébe fogad be és tagol be minket Krisztus a keresztség és az egyháztagságba való felvétel által, az újjáteremtő és átformáló Szentlélek ígéretének elfogadása által. Az úrvacsora rendszeres ünneplése által a feltámadott Jézus Krisztus jelenlétében részesülünk és így erősödünk meg abban, hogy az Ő hűséges tanítványai legyünk.

Imádkozunk és munkálkodunk Isten országának és uralmának e világba való eljöveteléért és örvendezünk az örök élet ígéretében, amely legyőzi a halált és a gonosz erőit.

Más keresztyénekkel együtt elismerjük, hogy az Isten országa jelenlévő és eljövendő valóság. Az egyház hivatása, hogy az a hely legyen, ahol Isten evilági uralmának első jeleit felismerik és elismerik. Ahol emberek Jézus Krisztus által új teremtménnyé válnak, ahol az evangéliumnak a megismerése és annak erőforrása a mindennapi élet számára feltárul, ott Isten országa már most, mint üdvözítő és megújító erő hathatósan munkálkodik.

Figyelünk az idők végére is, amikor Isten munkája teljességre jut. Ez az előre tekintés reménységet ad nekünk mindennapi tetteink között mind egyéni életünk, mind egyházunk számára. Ez a várakozás megőriz a csüggedéstől, és állandó bizonyságtételre és szolgálatra ösztönöz.

Sok keresztyén egyházzal együtt elismerjük a Biblia legfőbb tekintélyét a hitbeli kérdéseket illetően. Hisszük, hogy mi, mint bűnös emberek, hogy az egyháznak folyamatos reformációra és megújulásra van szüksége.

Valljuk a hívők egyetemes papságát, akik osztoznak az egyház építésének és a világ felé való missziós szolgálatának felelősségében.

Más keresztyénekkel együtt valljuk, hogy Krisztus Jézusban alapvetően egyetlen egyház létezik. Közös keresztyén hitünknek ez a gazdag öröksége énekeinkben és istentiszteleti rendünkben fejeződik ki. Egységünket erősítik a történelmi hitcikkelyek és hitvallások, amelyekben vallást teszünk az egyetlen, szent, egyetemes és keresztyén egyházról. Ezt éljük át az ökumenikus együttmunkálkodás különböző formáiban és a közös szolgálatban is. A közös keresztyén örökség gyökereiből merítve, Krisztus egyházának ágai különféle tradíciókat alakítottak ki, amelyek közös értelmezéseink gazdagságát öregbítik. Metodista Egyházunk ünnepélyesen megerősített ökumenikus elkötelezettsége, hogy tanításunk súlypontjait a nagyobb keresztyén egységben megjelenítsük, hogy ezáltal ezek ott a gazdagabb egészben nagyobb jelentősége nyerjenek.

Ha legjobb ajándékainkat szeretnénk felajánlani a közös keresztyén kincstárba, mint egyháznak meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt, hogy kritikai önértékelésre törekedjünk. Mint keresztyének csak egy ökumenikus közösségbe kapcsolódva tudjuk sajátos örökségünket megérteni és megvizsgálni.

Sajátos metodista örökségünk

Wesley sajátos teológiai örökségének mozgató ereje a gyakorlati életszentség hangsúlyozásában, a hívők életének őszinte keresztyén életgyakorlata megvalósításában gyökeredzik.

Habár voltak teológiai nézetkülönbségek, a metodizmus mégsem egy kimondottan hitelvi vita eredményeként jött létre. Hiszen a korai metodisták az Anglikán Egyház biblikus tanításának prédikálását követelték, amint az az Anglikán Egyház Hitcikkelyeiben, a Homiliáiban5 és az Egyetemes Imádságos Könyvében6 található.

Feladatuk nem a tanítások újrafogalmazása volt, hanem, hogy meghívják az embereket Isten megigazító és megszentelő kegyelmének megtapasztalására és bátorítsák őket arra, hogy a keresztyén élet személyes és közösségi gyakorlása által növekedjenek az Isten megismerésében és szeretetében.

A Wesley-féle Metodista Egyház és az Egyesült Testvérközösség, valamint az Evangéliumi Közösség is arra törekedett, hogy „megformálja a nemzetet, különösen az egyházat, és biblikus szentséget terjesszen az országban” .
Wesley gyakorlatiasságra való törekvése nyilvánvalóvá válik abban, hogy figyelmét „az üdvösség Szentírás szerinti útjára”7 irányítja. Ugyanis a tanításbeli kérdéseket mindenekelőtt a keresztyén tanítványság jelentőségének szempontjából vizsgálta.

A keresztyén élet, azaz a gyakorlatba átültetett hit és szeretet Wesley-féle hangsúlyozása fémjelzi azokat a tradíciókat, amelyeket a Metodista Egyház magáévá tett. Wesley teológiai örökségének jellegzetességét ismerhetjük meg lényeges tanításaiban, amelyek Isten teremtő, megváltó és megszentelő cselekedetét tárják fel.

Sajátos Wesley-féle tanítások

Habár Wesley sok más keresztyénnel együtt hitt a kegyelemben, a megigazulásban, az üdvbizonyosságban és a megszentelődésben, mégis olyan különös módon kapcsolta őket össze, hogy ezzel világosan kiemelte a teljes értékű keresztén élet fontosságát. Hasonlóan megkülönböztető jelentőséget tulajdonít ennek az Egyesült Testvérközösség hagyománya, mindenekelőtt ahogy azt a református háttérből jövő Philipp Wilhelm Otterbein kifejezi.

A kegyelem hangsúlyozása hatja át a keresztyén hitről és életről alkotott értelmezésünket.

Meggyőződésünk, hogy Isten kegyelme az egész teremtettségben még annak ellenére is nyilvánvaló, hogy a szenvedés, az erőszak és a gonoszság mindenütt jelen van. A „jó teremtmény” azon emberek életében válik valósággá, akiket Isten szövetségre hívott el. Isten méltósággal és szabadsággal ruházott fel bennünket, és saját életünk és a világ iránti felelősségre hívott el.
Isten önkinyilatkoztatásában, Jézus Krisztusban láthatjuk igaz emberlétünk nagyszerűségét. Még a bőn, az egész teremtésre kiható pusztító következményeivel együtt sem változtathatja meg Istennek velünk kapcsolatos szándékát, ami az élet szentsége és a szív boldogsága. Ugyanez az életvitelünkkel kapcsolatos felelősségünket sem csökkenti.
Bukott voltunk ellenére is az igazságos és irgalmas Isten teremtményei maradunk. Ahhoz, hogy Isten képmása helyreálljon az életünkben, az isteni kegyelemre van szükségünk, amely megújítja bukott természetünket.

A megelőző kegyelem
Hiszünk Isten megelőző kegyelmében, abban az isteni szeretetben, ami az egész emberiséget körülöleli, és minden tudatos szándékunkat és elhatározásunkat megelőzi. Ez a kegyelem ébreszti fel bennünk az első vágyat, hogy Istennek tetszését keressük, és Ő adja az első gondolatot, hogy megértsük Isten akaratát, és a bűntudat első röpke felvillanását, hogy vétkeztünk Isten ellen.

Isten kegyelme komoly vágyakozást is ébreszt bennünk a bűntől és a haláltól való szabadulás iránt, és a bűnbánatra valamint a hitre serkent minket.

A megigazulás és az üdvbizonyosság

Hisszük, hogy Isten megigazító kegyelemmel, elfogadó és megbocsátó szeretettel fordul a megtérni és hinni kész bűnöshöz. A Wesley-teológia hangsúlyozza, hogy a kegyelem buzdítása és a Szentlélek vezetése által döntő változás történhet és történik az ember szívében.

A megigazulásban Isten hit által megbocsátja bűneinket, és így újra kedvesek vagyunk előtte. Kapcsolatunknak ez a Krisztus által való helyreállítása teremti meg bennünk a hitet és a bizalmat, és átéljük az újjászületést, amely által Krisztusban új teremtményekké válunk.

A megigazulásnak és az újjászületésnek ezt a folyamatát gyakran megtérésnek nevezzük. Ez a változás történhet hirtelen és drámai módon, vagy fokozatosan, fejlődés által. A megtérés egy új kezdetet jelent, ugyanakkor egy továbbvezető folyamat része is. A személyes átformálódás keresztyén megtapasztalása mindig „a szeretet által munkálkodó hit” -ként jelenik meg.
Wesley-féle teológiánk magáévá teszi azt a bibliai ígéretet is, hogy már a jelenben üdvbizonyosságot nyerhetünk megváltásunk felől, ahogyan „Isten Lelke bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk” . (Róm 8,16)

A megszentelődés és a keresztyén tökéletesség

Hangsúlyozzuk, hogy Isten kegyelmének megváltó munkája nem fejeződik be azzal, hogy elfogad és megbocsát, hanem tovább munkálja lelki növekedésünket. A Szentlélek ereje által növekedhetünk Isten megismerésében, szeretetében és a felebaráti szeretetben.

Az újjászületés a megszentelődés folyamatának első lépése. A megszentelő kegyelem vezet bennünket a keresztyén tökéletesség ajándéka felé, amely Wesley szerint nem más, mint „az Isten szeretetével és felebaráti szeretettel megtelt szív” , amely „Krisztus szerint gondolkodik, és úgy jár, ahogyan Ő járt” .”

Isten erejének és szeretetének ezt a kegyelmi ajándékát – a hívők reménységét és üdvösségét – nem nyerhetjük el erőfeszítéseink által, de gyengeségeinkkel sem korlátozhatjuk.

A hit és a jócselekedetek

Látjuk, hogy Isten kegyelme és az ember cselekedete a hit és a jócselekedetek összefüggésében együtt munkálkodik. Isten kegyelme munkálja az ember hitben történő válaszadását és a Krisztus követés előfeltételeit.

A hit az egyetlen válasz, ami az üdvösségünk számára fontos. De az Általános Szabályok emlékeztetnek arra, hogy a megváltást a jócselekedetek igazolják. Wesley szerint még a bűnbánatot is követnie kell a „bűnbánat gyakorlati gyümölcsinek” , vagy a kegyesség és az irgalmasság cselekedeteinek.

Mindkettő, a hit és a jócselekedetek is, egy mindent átfogó kegyelmi tanítás része, ugyanis mindkettő Isten kegyelmes szeretetében gyökeredzik, „ami kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által” . (Róm 5,5)

Misszió és szolgálat

Meggyőződésünk, hogy a személyes megváltás mindig magába foglalja a keresztyén missziót és a világ felé való szolgálatot. Így valósul meg „a szó és a tett” összhangja, ami által állítjuk, hogy a személyes hit, az evangéliumi bizonyságtétel és a keresztyén szociális munka kölcsönösen feltételezi és erősíti egymást.
A biblikus szentség többet jelent a személyes kegyességnél. Az Isten iránti szeretet mindig együtt jár a felebaráti szeretettel és az igazságosság iránti, valamit a világ megújítására törekvő szenvedélyes vággyal.

A keresztyén életvitel és gondolkodás belső összefüggésének egyik hagyományos kifejezése az Általános Szabályok, ahogyan azt a Wesley-féle teológia alapján értjük. A teológia az életszentség szolgálatára rendeltetett, amely magába foglalja szociális felelősségérzetünket, és széleskörű erőkifejtésre ösztönöz, de mindig az Isten országának teljhatalmú összefüggésében.

Az Egyház növekedése és missziója

Végül hangsúlyozzuk, hogy az egyházban a keresztyén közösségnek életformáló és szolgáló feladata is van. Az istentiszteleti közösség táplálja a személyes hittapasztalatunkat.

Wesley számára nincs más vallás, mint a „közösségi vallás” , nincs más szentség, mint a „közösségben megvalósuló szentség” . A Wesley-tradícióban a hit közösségi formái nemcsak személyes növekedést eredményeznek, hanem a világban végzendő misszióra és szolgálatra is felkészítenek és bíztatnak bennünket.

Az egyház gyarapodása a Szentlélek munkájából ered. Mint metodisták a Szentlélek ezen munkáját egy sajátos szövetségi kapcsolatban éljük meg, ami az egymás felé érzett kölcsönös elkötelezettségen és felelősségvállaláson alapul. Ez a szövetség köt össze egymással a hitbe és a világszerte megvalósuló bizonyságtételünkben, és tesz képessé a „szeretet által munkálkodó hitre” , valamint erősíti a békére és az igazságosságra való vágyunkat.

A keresztyén életről szóló tanítás és a keresztyén élet rendje
A metodista hagyományban egyetlen alapgondolat sem szerepel olyan rendszeresen, mint a keresztyén tanítás és életgyakorlat közötti kapcsolat. A metodisták számára mindig fontos volt a hit és a jócselekedetek közötti egység megtartása a kegyelmi eszközök által, ahogy azt John Wesley „Az egyesült közösségek természete, formája és általános szabályai” (1743) című munkájában ismerteti. A hit és a szeretet összekapcsolódása jellemzi a Wesley-féle lelkisége és a keresztyén tanítványságot.

Az Általános Szabályok eredetileg a metodista közösségek tagjainak szóltak, akik egyébként az Anglikán Egyház sakramentumaival éltek. Ezekben a közösségekben a tagság feltétele egyszerű volt: „az eljövendő harag elől való menekülés és a bűntől való megváltás” vágya. Wesley mégis ragaszkodott ahhoz, hogy az evangéliumi hit az evangéliumi életgyakorlatban is kirajzolódjon. Ezt az elvárást az Általános Szabályok hármas beosztásában fogalmazta meg: „Ezért elvárjuk mindazoktól, akik a közösség tagjai akarnak lenni és maradni, hogy az üdvösség utáni vágyakozásukat bizonyítsák azzal, hogy

először: semmi rosszat nem cselekszenek, hanem kerülik a gonoszságnak minden formáját” másodszor: jót cselekszenek, anyagi helyzetükhöz mérten minden tekintetben irgalmasnak bizonyulnak, minden lehetőséget felhasználnak, hogy erejükhöz mérten jó tegyenek minden emberrel” harmadszor: az Isten által rendelt kegyelmi eszközökkel élnek” „

A háromféle szabályhoz kapcsolódó szemléletes példák mutatják, hogy a keresztyén lelkiismeret hogyan vezethet el az általános felismerésektől a konkrét cselekedetekig. Ez a határozott összefonódás világosan feltárja az erkölcsös cselekedetek lelki forrását.

Wesley visszautasította ezeknek a szabályoknak a helytelen számonkérését. Számára az Egyházrend nem egyházi törvény volt, hanem úgy értelmezte, mint a tanítványság számára adott útbaigazítást. Wesley kitartott amellett, hogy az igaz hit nem más, mint „Isten megismerése Jézus Krisztusban” , egy olyan élet, amely „Krisztussal el van rejtve Istenben” , és egy olyan igazság, amelyet az igaz hívő „éhezik és szomjazik.

Általános Szabályok és Szociális Alapelvek

Ilyen evangéliumi alapokból kiindulva a metodisták minden korban megpróbáltak felelősségtudattal figyelni a társadalom erkölcsi és lelki állapotára. A tanítás és az erkölcs kapcsolatának hangsúlyozásával az Általános Szabályok a metodista közösségekben már igen korán a szociális érzékenység kifejlődését segítették elő.

A szociális Alapelvek ismertetik a közösségről szóló meggyőződésünknek legfrissebb hivatalos összefoglalását, amely annak módját keresi, hogyan lehet alkalmazni az igazságosság keresztyén értelmezését szociális, gazdasági és politikai kérdésekben. Mivel Isten haragja elítéli az emberi jogtalanságot és pazarlást, határozottan szembefordultunk a gonosz olyan formáival, mint a csempészet, az embertelen büntetés-végrehajtás, a rabszolgaság, az alkoholizmus és a gyermekek foglalkoztatása.

Isten szeretetre, irgalmasságra és igazságra hívott el bennünket, ezért az Isten országának reménységében küzdünk az emberi méltóságért és a társadalmi reformokért. Nem személyes evangéliumot hirdetünk, ami nem képes a fontos szociális törekvések megvalósítására, és nem hirdetünk olyan szociális evangéliumot, amely ne foglalná magába a bűnös ember személyes megújulását.

Meggyőződésünk, hogy az Isten országáról szóló jó hír a bűnös társadalmi rendszert megítéli, megváltja és megreformálja.

Az Egyházrend és az Általános Szabályok azt az elvárást közvetítik, amely az egyéni tapasztalatban és az egyházi életben a tanítványságot gyakorlatiassá teszi. Egy ilyen rend feltételezi azt, hogy a közösség tagjai, akik kívánják a közösség lelki támogatását, elfogadják a közösség felelősségre vonó szerepét is.

A felelősségre vonás nélküli támogatás erkölcsi gyengeséget eredményez, a támogatás nélküli felelősségre vonás pedig az embertelenség egyik formája. Az az egyház, amely csak tagjainak fegyelmezésére hajlamos, nem nyitott Isten irgalma felé, de az olyan egyház, melynek nincs bátorsága arra, hogy határozottan fellépjen társadalmi és személyes kérdésekben, elveszíti erkölcsi tekintélyét. Az egyház úgy gyakorolja rendjét, mint olyan közösség, amely által Isten munkája folytatódik, – „ minthogy Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot” . (2Kor 5,19)

Összefoglalás
A metodisták a fent említett sajátos tanításaikban látják a „gyakorlati kegyesség” , azaz Jézus Krisztus evangéliuma megvalósulásának alapját a keresztyének életében és tapasztalatában. Ezek a tanítások nem elsősorban a formális kijelentések által maradtak fenn, hanem inkább a hit és a gyakorlat eleven mozgalma által, amint az a megtért emberek életében és a Krisztus akarata által formálódott egyház életében is látható.

A metodisták számára kevésbé volt fontos, hogy tantételeket fogalmazzanak meg, mint hogy embereket hitre vezessenek, és őket Isten ismeretében és szeretetében támogassák. Wesley tanításának ez az alapgondolata, amely múltunkat formálta, közös keresztyén örökségünkhöz tartozik, és a folyamatos teológiai feladatunk fő alkotó része.

2. TANÍTÁSUNK TÖRTÉNETE

Azon hagyományok megalapítói, melyek később a Metodista Egyházban egyesültek, a keresztyén életgyakorlat és tanítás központi áramlatához tartozónak és az eredeti keresztyén hagyomány hűséges örököseinek tartották magukat, ők képviselték John Wesley szavaival élve: „a régi vallást, a Biblia vallását,” az egyetemes egyház vallását abból az időből, amikor az a legtisztább volt”8. Tanításuk az Isten önmagát odaajándékozó szeretetének bibliai üzenetében gyökerezett, ahogyan a Jézus Krisztusban nyilvánvalóvá lett.

A lelki vándorút leírása, amelyet Wesley a Szentírás alapján az üdvösség útjának nevez, modellként szolgált a gyakorlati keresztyénség számára. Ezek a lelki elődök feltételezték az alapvető keresztyén igazságok sérthetetlenségét és ragaszkodtak azokhoz, nyomatékosan hangsúlyozták azok gyakorlati alkalmazását a hívők életében.

Ez a látásmód tükröződik Wesley-nek az „Ökumenikus gondolkodásról”9 vallott értelmezésében. Jóllehet igaz az, hogy a metodisták bizonyos keresztyén alapigazságokat önmagukra nézve kötelezőnek ismernek el úgy, ahogy azok az evangéliumban megtalálhatók és a tapasztalataik alapján igazolást nyernek, ugyanakkor elismerik más keresztyének jogát arra, hogy az istentisztelet, az egyházi struktúra, a keresztség formája, vagy a teológiai kutatás kérdéseiben más véleményen legyenek. Hiszik, hogy az ilyen különbözőségek a közösség kötelékét – amely a keresztyéneket Jézus Krisztusban összeköti – nem szakítják szét. Wesley ismert mondása erről így hangzik: „Minden olyan kérdésben, mely nem a keresztyénség alapját érinti, ahhoz a szabályhoz tartjuk magunkat, hogy: „Gondolkozzunk és hagyjunk másokat is gondolkodni”10.

Miközben a metodisták ragaszkodtak a vallási tolerancia alapelveihez és a teológiai sokszínűséghez, arról is ugyanilyen mértékben meg voltak győződve, hogy van a keresztyén igazságnak olyan „magva” , amelyet pontosan meg lehet határozni, és amelyet meg kell őrizni. Ezt az élő „magot” – hitük szerint – a Biblia kijelenti, a hagyomány megvilágosítja, a személyes és közösségi tapasztalat életre kelti és az értelem igazolja. Természetesen nagyon jól tudták, hogy Isten örökkévaló Igéjét sohasem lehetett és nem is lehet egyetlen nyelvi formában tökéletesen kifejezni.

Magától értetődően készek voltak megerősíteni a korai egyház hitelveit és hitvallásait, mint a keresztyén igazság érvényes összefoglalását. Mégis gondosan ügyeltek arra, hogy ezeket ne tekintsék a teológiai igazság vagy tévelygés megdönthetetlen mércéjének.

Az élő hit ezen lényeges pontjain túlmenően a metodisták tis:teletben tartják a lelkiismeretes hívő emberek véleményének sokszínűségét. Wesley e kérdésben a már kipróbált utat követte: „A lényeges kérdésekben egység, a lényegtelenekben szabadság, és minden dologban szeretet” .

A szeretet lelkülete figyelembe veszi az emberi értelem korlátait: „Az a tény, hogy sok mindenről nem tudunk és némely dologban tévedünk, szükségszerűen hozzátartozik az emberi léthez.” – jegyezte meg Wesley. A keresztyén élet leglényegesebb vonása az Istenhez és a felebaráthoz való szeretet kifejezése, melyhez az erőt a Szentlélek megváltó és megszentelő munkája adja.

John Wesley tanításának alapjai Nagy-Britanniában
Ebből a lelkületből következik, hogy a brit metodisták Wesley idejében soha sem foglalták össze hitvallási formába teológiájukat, melyet tanításuk helyességének mércéjeként lehetett volna használni. A metodizmus az Anglikán Egyházon belüli mozgalom volt, és Wesley mindig ragaszkodott ahhoz, hogy az Anglikán Egyház biblikus tanításait képviselje, ahogyan azok egyházának 39 Hitcikkelyében, a Homiliáiban é s az Általános Imádságoskönyvében megtalálhatók. Természetesen minden tanításbeli kérdésben a Biblia volt számára végső tekintély.

Amint a mozgalom növekedett, Wesley nyomtatott prédikációkról és bibliai kommentárról gondoskodott követő számára a tanításban való eligazodáshoz. A „Különböző alkalmakra írt prédikációi”11 azokat a tanításokat tartalmazzák, melyeket, ahogyan mondta, „az igaz hit lényegének tartok és hirdetek” . 1755-ben adta ki a metodista bibliamagyarázat és tanítás vezérfonalát, a „Magyarázó megjegyzések az Újszövetséghez”12 című munkáját.

Az időnként fellángoló viták nyilvánvalóvá tették, hogy szükség van a metodista igehirdetés teológiai alapjainak megalkotására. 1763-ban Wesley kiadta az „Irányelveket” , melyben előírta, hogy minden kápolna13 gondnoka felelős azért, hogy a prédikátorok a szószéken „ne hirdessenek más tanítást, mint amely Wesleynek a Magyarázó megjegyzések az Újszövetséghez és Prédikációinak négy kötetében található” .

Ezek az írások ezáltal a metodista tanítás alapjai lettek, Wesley pedig igény tartott arra a tekintélyre, hogy ő legyen a metodisták első tanítója. Ma ezek az írások a metodista tradíció szerinti helyes prédikálás mintájául és mértékéül szolgálnak. Wesley írásaiban a legfőbb norma a Biblia volt, melyet a ránk hagyományozott tanítás és az élő hit világosít meg. Mivel az Anglikán Egyház hitcikkelyei már rendelkezésre álltak, az angol metodisták számára Wesley nem adott ki külön összefoglalót a bibliai kinyilatkoztatásról.

A Wesley-fivérek, John és Charles gazdag tartalmú énekeket is szereztek, amelyek a tanításról és a megtapasztalásokról szóltak. Ezek az énekek, különösen Charles éneki nemcsak a metodisták által legkedveltebbek közé tartoznak, hanem a tanítás jelentős forrásai is.

Ezenkívül John Wesley különböző szabályokat és utasításokat állított össze, – mint például az „Általános Szabályok” -, hogy mind az egyéni, mind a közösségi életben ösztönözze azt a gyakorlati kegyességet, amely hirdetett. Ezen írások mellett a metodista prédikátorok tanítása és felügyelete céljából Wesley létrehozta a konferenciarendszert. A metodista mozgalom tanításához és szabályaihoz való hűségük biztosítására kiadta a „Konferenciai Jegyzőkönyveket” . Mindezek a kiadványok és a szervezeti formák adják az egyház és a keresztyén élet Wesley-féle értelmezésének belső tartalmát.

A tanítás alapjai az amerikai metodizmusban
Ameddig az amerikai kolóniák túlnyomórész még angol ellenőrzés alatt álltak, a metodisták az Anglikán Egyház lelki közösségéhez tartoztak. A brit prédikátorok vezetésével lezajlott első konferenciák hangsúlyozták hűségüket a tanítás és a szervezeti felépítés Wesley-féle alapelveihez. Rögzítették, hogy a brit és az amerikai konferenciák jegyzőkönyvei Wesley „Prédikációi” -val és a „Magyarázó megjegyzések” -kel együtt tanításuk és szervezeti rendjük alapját képezik.

Az amerikai függetlenség hivatalos elismerése (1783) után Wesley számára világossá vált, hogy az amerikai metodistáknak, akik mind az egyház, mind az állam szempontjából kikerültek az angol felügyelet alól, független egyházat kell alkotniuk. Ezért ellátta őket Liturgiával14 és a Tanításról szóló ismertetőivel15. A „Vasárnapi istentisztelet” az „Általános imádságoskönyv”16 Wesley által lerövidített változata, a Hitcikkelyek pedig az Anglikán Egyház 39 hitcikkelyének17 átdolgozása volt.

Az 1784 decemberében Baltimore-ban összegyűlt amerikai metodista prédikátorok a „Vasárnapi istentisztelet” és a Hitcikkelyeket az új Püspöki Metodista Egyáz alapítására irányuló törekvésük részeként fogadták el. Ezen az úgynevezett „Karácsonyi Konferencián” hagytak jóvá egy Wesley által előkészített énekeskönyvet (1784), valamint az „Általános Szabályok” kismértékben átdolgozott változatát is, mint a Metodista Egyház sajátosságainak és rendjének magyarázatát. A Konferencia a legtöbb időt a brit „Nagy Jegyzőkönyv”18 amerikai viszonyokra való átültetésének szentelte. E dokumentum későbbi kiadásai „A Püspöki Metodista Egyház rendje és tanítása” (Egyházrend) néven váltak ismertté.

A „mozgalomból” az „egyházba” való átmenet az amerikai metodizmuson belül megváltoztatta a teológiai alapok rendeltetését. A mozgalombeli prédikációk teológiai hangsúlyainak megfogalmazása helyett ezek a hitcikkelyek csak egy egyházon belüli keresztyén hit alapvető normáit tartalmazták, amellyel így az anglikán hagyományt követték.

A Hitcikkelyek első különkiadásának előszava megállapítja: „Ezek azok a tanítások, melyeket a metodistáknak nevezett emberek között terjesztenek. Az itt szereplő Hitcikkelyekkel ellentmondásban álló tanítást közülük senki sem hajlandó elfogadni” .

Az amerikai metodistáktól nem követelték meg a Hitcikkelyek aláírását úgy, ahogy az az Anglikán Egyházban szokás volt, de kötelezték őket arra (fegyelmi eljárást kilátásba helyezve, hogy az igehirdetésüket a Hitcikkelyben megadott keretek között végezzék. Az új egyházban generációkon keresztül az Egyházrendben csak a Hitcikkelyek voltak azok, amelyek az igaz tanítás megvizsgálásának alapjául szolgáltak. A helytelen tanokat hirdető tagokkal és prédikátorokkal szemben a vádemelés alapja ez volt: „Hitcikkelyeinkkel szembenálló tanok terjesztése” . Ily módon védte az Egyház a tanítás tisztaságát az akkoriban elterjedt tévtanoktól: a szocinianizmus (unitárizmus), arianizmus és pelagianizmus19 tanításaitól.

A Hitcikkelyek természetesen még nem adtak elegendő garanciát az igazán tiszta metodista prédikációhoz, több olyan metodista hangsúly hiányzott belőlük, melyek Wesley írásaiban megtalálhatók, mint például az üdvbizonyosság vagy a keresztyén tökéletesség. Ezért szolgáltak továbbá Wesley Prédikációi és a Magyarázó megjegyzések a metodista tanítás hagyományos hangsúlyainak kifejtésére.

Az 1808. Évi Generálkonferencia, amely a Püspöki Metodista Egyház20 első alkotmányát létrehozta, a Hitcikkelyeket kifejezetten tanítási normaként vezette be. Az Alkotmány első korlátozó előírása megtiltja ezen hitcikkelyek mindenféle pótlását, változtatását és kiegészítését. Írásba foglalta, hogy a „jelenleg fennálló és megállapított tanítási normáknak” ellentmondó új szabályokat vagy tanításokat nem lehet elfogadni.

A metodista hagyományokban, – korábban úgy, mint ma is – , Wesley tanító prédikációi és a „Magyarázó megjegyzések az Újszövetséghez mintaként szolgáltak a teológiai értelmezéshez. Más egyéb dokumentumok is rendelkezésre álltak az amerikai metodisták számára a metodista tanítás és prédikációk élő kifejezésére. A tanítás ajánlott forrásainak különböző listái voltak forgalomban nemzedékről nemzedékre, de egyetemlegesen elismerték az Énekeskönyv, az ökumenikus Hitvallások21 és az Általános Szabályok jelentőségét. A 19. században ezek a listák általában magukba foglalták John Fletcher: Az antinomizmus ellen22 és Richard Watson: Teológiai tanítások23 című írásait. Ezen írások teológiai jelentősége inkább a hagyománynak tulajdonítható, mintsem hogy törvényi szerepet töltöttek volna be. Mégis az amerikai metodista örökség részei lettek, és a későbbi generációk számra is jó szolgálatot tettek.

A nyugati határvidéken történt nagy ébredések idején a 19. Században az európai teológiai hagyományok befolyása csökkent. Az igehirdetés központi mondanivalója a „keresztyén megtapasztalás” volt, melyet főként a „Krisztusba vetett megmentő hit” -ként értelmeztek. A metodisták mindig hangsúlyozták a szabad akaratot, a gyermekkeresztséget és a kötetlen formájú istentiszteletet, amely a presbiteriánusokkal, baptistákkal vagy az anglikánokkal mindig hosszas vitákhoz vezetett.

A metodisták érdeklődése a formális tanítási normák iránt másodlagos maradt, szemben az evangélizációval, a lelki épüléssel és a misszióval. Mindenekelőtt a Wesley-énekkincs szolgált arra, hogy az evangélium tanításának lényegét megőrizzék és továbbadják.

A 19. század végére a metodista teológia Amerikában kimondottan eklektikussá vált. A Wesley-féle forrásoknak már nem szenteltek különösebb figyelmet. A Hitcikkelyek befolyását többször is mérsékelték. Egy időre az alkotmánymódosítás folyamatából az első korlátozó rendelkezést  teljesen kihagyták, és egyáltalán nem törődtek azzal, hogy ezáltal a tanítás alapjait változtatják meg. A Déli Püspöki Metodista Egyház egyháztagságába való felvételkor a Hitcikkelyeket a kötelességek közé sorolták be.

A 20. század elején a tanítási fegyelem elerőtlenedése is Wesley teológiai örökségének csökkenő befolyása, és főként az Egyházrend tanítási alapokra vonatkozó szövegezésének kisebb mértékű, de mégis jelentős változtatásai az amerikai metodisták között oda vezetett, hogy a Hitcikkelyeknek, mint az egyház alkotmányos tanítási alapjának jelentősége fokozatosan csökkent.

Ez idő tájt kezdték a teológusok és az egyház vezetői az evangélium terjesztésének olyan új útjait keresni, melyek a szellemi áramlatok fejlődésével lépést tudtak tartani. Újra átgondolták a Wesley-féle hagyományos érzékenységet is az újonnan létrejött ipari-városi civilizációban élő szociálisan elesettek iránt. Elmélyítették ismereteiket, hogy a gonoszak mindent átható természetét, a sürgető szükséget és az evangélium ígéreteit a „szociális megváltásra” tekintettel is hirdethessék. Ennek következtében a „szociális evangéliumot” támogató teológia termékeny talajra talált a metodista tradícióban.

Ezek az évek a metodizmuson belül a teológiai és etikai viták időszakai voltak, mert az új gondolkodási modellek ütköztek az előző kétszáz év jól megszokott témáival és gondolkodásmódjával.

Az utolsó évtizedekben figyelemre méltóan újraéledt az érdeklődés Wesley és a keresztyén gondolkodás klasszikus hagyományai iránt. Ez az új ébredés a reformátori gondolkodás és cselekvés általános európai és amerikai újjáéledésnek a része, mely által a protestantizmus öröksége a modern világ viszonylatában ismét érvényre jut. Ezt a folyamatot erősítette Észak-Amerikában az ébredési kegyesség újjáéledése.

Az ökumenikus mozgalom az egység, de ugyanakkor a Krisztus egyháza gazdagságának és sokszínűségének felértékelődését is magával hozta. Szerte a világon teológiai irányzatok nőttek ki a feketék felszabadító harcából, a nők egyházi és társadalmi egyenjogúságáért folytatott küzdelmekből és azokból a törekvésekből, amelyek a szabadság és a keresztyén élet önálló formáinak megvalósítását célozták az egyházakban.

A metodisták számára a kihívást az jelentette, hogy a hit ezen élő mozgalmai közül azok az irányzatokat ismerjék fel, melyek az evangélium lényegét és korunk keresztyén missziójának értelmezését világosan és hitelesen fejezik ki.

Az a feladatunk, hogy a Wesley-hagyomány jelentőségét a mai viszonyainkban újra meghatározzuk, sokkal többet jelent annál, mint tanításunk alapjainak formális megerősítése vagy újra szövegezése, jóllehet ezek is hozzátartozhatnak. Feladatunk lényege abban áll, hogy a metodizmus jellemző teológiai örökségét, mely közös keresztyén örökségünk része, a mai egyetemes egyház élete és missziója számára újra elnyerjük és megújítsuk.

A „Krisztusban Egyesült Testvérek” és az „Evangéliumi Közösség” tanítási hagyományai
A tanítási kérdések fejlődése a Jakob Albercht vezette Evangélimi Közösségben és a Philipp Wilhelm Otterbein irányította Egyesült Testvérek Egyházában egészében nézve párhuzamos volt a metodistákéval. A különbözőségek túlnyomórészt a Németországból és Hollandiából magukkal hozott egyházi hagyományokból, valamint a Heidelbergi Katekizmus mérsékeltebb kálvini irányzataiból adódtak.

Amerika német nyelvű gyülekezeteiben Albercht és Otterbein fontosabbnak tartotta az evangélizációt a teológiai fejtegetéseknél. Nem voltak közömbösek a tantételek iránt sem, de hangsúlyozták a megtérést, a „hit általi megigazulást” , melyet az üdvbizonyosság megtapasztalása bizonyít, a gyülekezet épülését, a hívők egyetemes papságát a keresztyén bizonyságtételben és szolgálatban, valamint a teljes megszentelődést, mint a keresztyén élet célját.

Számunkra is, mint Wesley számára a Biblia volt a keresztyén tanítás legfontosabb forrása és normája. Otterbein nyomatékosan figyelmeztette követőit, hogy „gondosan ügyeljenek arra, hogy csak olyan tanítást prédikáljanak, melyet egyértelműen a Bibliából merítenek” . Minden tagtól megkövetelték, hogy „vallja meg: hogy a Bibliát, mint Isten Igéjét elfogadja” . A felszentelt lelkészeknek a Biblia kizárólagos, korlátozás nélküli tekintélyét meg kellett erősíteniük.

Ehhez járult az a meggyőződés, hogy a megtért keresztyének a Szentlélek által képesek arra, hogy a Bibliát különleges keresztyén tudattal olvassák. Ezt az alapelvet a bibliaértelmezés legfontosabb segítségének tartották.

Jakob Albrechtet az 1807. Évi Konferencia bízta meg a hitcikkelyek kidolgozásával, azonban halála megakadályozta e megbízatás teljesítésében.

Ezután Georg Miller folytatta ezt a felelősségteljes munkát. Azt javasolta az 1809. Évi Konferenciának, hogy német fordításban vegyék át a metodista hitcikkelyeket, „az utolsó ítéletről” szóló új hitcikkellyel kiegészítve. Az ajánlást elfogadták. Ez a határozat megerősítette a tudatos döntést a metodista hitcikkelyek, mint tanítási normák mellett. A hozzáfűzött cikkely az „Ágostai Hitvallásból”24 ered, és azt tartalmazza, amit az anglikán hitcikkelyekből kihagytak.

1816-ban az eredetileg 26 cikkelyt 21-re csökkentették. Öt polemizáló cikkelyt kihagytak, amelyek a római katolikusok, az „anabaptisták” és a 16. század szektái ellen irányultak. Ez a törlés a megbékélés lelkületének példáját mutatja az ádáz viszályok idején.

1839-ben csekély változtatást eszközöltek az 1816-ban elfogadott szövegen. Rögzítették, hogy „a Hitcikkelyek” alkotmányerejűek és közöttünk megváltoztathatatlanok” .

Az 1870 utáni években a Hitcikkelyek átdolgozására tett indítvány heves vitákat váltott ki, de az 1875-ös konferencia határozottan visszautasította a javaslatot.

Később a 21 cikkelyt néhány cikkely összevonásával 19-re csökkentették anélkül, hogy az addigi tartalomból valamit is kihagytak volna. 1946-ban ezt a 19 cikkelyt vitték magukkal változatlanul az „Evangéliumi Egyesült Testvéregyház” -zá való egyesülésükkor25. A „Krisztusban Egyesült Testvérek” között Christian Newcomer és Christopher Grosch, Otterbein két munkatársa 1813-ban foglalta össze tanításról vallott nézeteit. Ezen dokumentum első három paragrafusa az Apostoli Hitvallás szerkezetét követi, a negyedik és ötödik paragrafus megerősíti a Biblia elsődlegességét és „az emberiség Ádám általi elbukásának és a Jézus Krisztusba való megváltás bibliai tanításának” egyetemes hirdetését. Egyik további szakasza ajánlja „a keresztség bevezetett gyakorlatát és az úrvacsorát” , és mint lehetőséget, helyesli a lábmosást.

A „Krisztusban Egyesült Testvérek” 1815-ös első Generálkonferenciája e korábbi dokumentum kismértékben átdolgozott változatát egyháza hitvallásának fogadta el. Az 1841. évi újabb átdolgozást azzal adták ki, hogy további változtatásokat nem lehet végrehajtani: „Nem lehet olyan szabályt vagy rendelkezést hozni, mely a jelenlegi Hitvallást megváltoztatja, vagy eltörli” . Ennek ellenére később is voltak törekvések a szöveg megváltoztatására.

1885-ben létrehoztak egy egyházi bizottságot, hogy „készítse elő Hitvallásunk olyan megfogalmazását, és az egyházi vezetés olyan javított alapvető rendszabályait, melyek meggyőződésünk szerint legalkalmasabbak az egyház növekedésének és a világevangélizáció hatékonyságának biztosítására” .

Ebből keletkezett a „Krisztusban Egyesült Testvérek” történetében egy új hitvallási dokumentáció, melynek tervezetét 1889-ben terjesztették a Generálkonferencia elé. Mind a tagság, mind a Konferencia nagy többséggel elfogadta a Hitvallást, és az püspöki proklamációval lépett érvénybe. A kisebbség azonban ellen volt, hivatkozva az 1841. Évi korlátozó előírás megsértésére. Az ebből keletkezett egyházszakadás az „Egyesült Testvéregyház (Régi Alkotmány)” megalakításához vezetett.

Az 1889. évi Hitvallás az emberi romlottsággal, a megigazulással, az újjászületéssel, az istenfiúsággal, a megszentelődéssel, a keresztyén vasárnappal és a tökéletességgel foglalkozó cikkelyeivel együtt átfogóbb volt, mint az előző hitvallások. A megszentelődésről szóló cikkely rövidsége ellenére is jelentős volt amiatt, ahogyan a Heidelbergi Káté szentségről szóló tanítására reagált. A „Krisztusban Egyesült Testvérek” az 1889. évi Hitvallást vitte magával az „Evangéliumi Közösség” -gel való 1946. évi egyesüléskor.

Az Evangéliumi Közösség Hitvallása
Az új egyház 1946. évi Egyházrendje tartalmazza mind az Evangéliumi Közösség Hitcikkelyeit, mind az Egyesült Testvérek Hitvallását. Tizenkét évvel később az egyesült egyház Generálkonferenciája felhatalmazta Püspöki Tanácsát arra, hogy egy új hitvallást készítsen elő.

A javaslat 16 cikkelyből állt, és némiképp modernebb formájú volt, mint elődei. 1962-ben terjesztették a Generálkonferencia elé, és változtatás nélkül elfogadták. Az Evangéliumi Közösség „a teljes megszentelődésről és a keresztyén tökéletességről” szóló cikkelye ebben a Hitvallásban különleges hangsúllyal tér újra vissza. A Hitvallás helyettesítette mindkét korábbi hitvallási formulát és változtatás nélkül került a Metodista Egyház (UMC, EMK) Egyházrendjébe 1968-ban.

A Metodista Egyház tanításának alapjai
A Metodista Egyház egyesülési tervében a metodista Hitcikkelyekhez és az Evangéliumi Közösség Hitvallásához fűzött előszó leírja, hogy mindkét hitvallást az Egyház tanításai alapjaiként fogadták el. Később megállapították, hogy jóllehet az „első korlátozó rendelkezés” szövegét sehol sem fogalmazták meg, Wesley „Prédikációi” és a „Magyarázó megjegyzések az Újszövetséghez” egyértelműen a jelenleg fennálló és kötelező érvényű tanításunk alapjaihoz tartoznak. Rögzítették továbbá, hogy a Hitcikkelyek és a Hitvallás és Wesley tanító írásai (a Prédikációk és a Magyarázó megjegyzések), „összhangban vannak, teológiai irányukra nézve azonosnak tekintendők, és semmiképpen sem állnak szemben egymással” . Ezt a megállapítást a Jogi Tanács több egymást követő döntésével megerősítette.26

A Metodista Egyház Alapokmánya korlátozó rendelkezésben védi (16. cikkely) a Hitcikkelyeket és a Hitvallást, mint a tanítás alapjait, melyeket nem lehet visszavonni, megváltoztatni, vagy mással pótolni. Ezáltal az „új teológiai alapok és normák” létrehozásának folyamatát korlátozzák. Újrafogalmazásuk esetén határozatot kell hozni arról, hogy az új megfogalmazás nem áll ellentétben az érvényes tanítással, vagy egy nehéz alkotmánymódosító procedúrán kell keresztülmennie.

A Metodista Egyháznak szüksége van tanításai állandó újjáéledésére az igazi megújulás, a gyümölcsöző evangélizáció és bővülő ökumenikus párbeszéd céljából. Ebből a szempontból lényeges – tanításunk figyelembevételével egyetemes keresztyén, ébredési és reformációs örökségünk újrafelfedezése és feldolgozása.

Ez a feladat megköveteli, hogy hagyományaikat újra magunkévá tegyük, ugyanakkor egyházunkon belül, és az ökumenikus párbeszédben is új teológiai kutatásokat végezzünk. Mindenkit hívunk, vegyen részt ebben a fáradozásunkban, hogy a teológiai ismeret iránti érdeklődés növekedjen, és ezáltal örökségünket hasznosítsuk, és az egyház számára alakítsuk, mely egyház mi magunk akarunk lenni.

3. HITCIKKELYEK ÉS AZ ÁLTALÁNOS SZABÁLYOK

3.1 A Metodista Egyház Hitcikkelyei27

1. cikkely: A Szentháromságról

Csak egy élő és igaz Isten van, örökkévaló, test nélküli, részekre nem osztható, végtelenül hatalmas, bölcs és jóságos, minden látható és láthatatlan valóság teremtője és fenntartója. Ennek az Istenségnek az egységében három azonos lényegű, egyenlő hatalmú és egyaránt örökkévaló személy van: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek.

2. cikkely: Az Isten Igéjéről vagy Fiáról, aki valóságos emberré lett
A Fiú, aki az Atya Igéje, igaz és örökkévaló Isten, egylényegű az Atyával, Szűz Mária méhében emberi természetet vett fel, úgyhogy két teljes és tökéletes természet, az isteni és az emberi, egy személyben szétválaszthatatlanul egyesült: ezért Egy a Krisztus, valóságos Isten és valóságos ember, aki valóban szenvedett, keresztre feszítették, meghalt és eltemették, hogy megbékítse velünk az Atyát, és engesztelő áldozat legyen, nemcsak az eredendő bűnért, hanem az emberek személyes bűneiért is.

3. cikkely: Krisztus feltámadásáról
Krisztus valóban feltámadt a halottak közül, és újból felvette testét mindazzal együtt, ami a tökéletes emberi természethez hozzátartozik, testi alakjában ment fel a mennybe, és ott ül mindaddig, amíg vissza nem jön, hogy ítéletet tartson minden ember felett az utolsó napon.

4. cikkely: A Szentlélekről
A Szentlélek, aki az Atyától és a Fiútól származik, az Atyával és Fiúval egylényegű, velük azonos fenségében és dicsőségében, valóságos és örökkévaló Isten.

5. cikkely: A Szentírás tanítása elég az üdvösséghez
A Szentírás magába foglalja mindazt, mai az üdvösséghez szükséges, ezért senkitől sem kívánható, hogy ami abban nem olvasható, vagy pedig abból anem bizonyítható, azt hittételként higgye, vagy az üdvösséghez nélkülözhetetlennek tekintse. Szentíráson az Ó-és Újszövetségnek azokat a kanonikus könyveit értjük, amelyeknek hitelességében az egyház sohasem kételkedett.

Neveik az Ószövetségben a következők: Mózes öt könyve, Józsué könyve, Bírák könyve, Ruth könyve, Sámuel két könyve, Királyok két könyve, Krónikák két könyve, Ezsdrás könyve, Nehémiás könyve, Eszter könyve, Jób könyve, Zsoltárok, Példabeszédek, Prédikátor könyve, Énekek Éneke, a négy nagy próféta, és a tizenkét kis próféta könyvei.

Az Újszövetség összes könyvét úgy, amint azokat általánosan elfogadták, mi is elfogadjuk és kanonikusnak tartjuk.

6. cikkely: Az Ószövetségről
Az Ószövetség nem ellentétes az Újszövetséggel, mert mind az Ó-, mind az Újszövetség örök életet kínál az emberiségnek Krisztus által, aki Isten és ember lévén egyedüli közbenjáró Isten és az emberek között. Ezért vissza kell utasítani azokat, akik azt állítják, hogy az ószövetségi atyák csak evilági ígéretekben reménykedtek. Jóllehet a Törvény, melyet Isten Mózes által adott, ünnepi szokások és istentiszteleti szertartások tekintetében a keresztyéneket semmire sem kötelezi, és nincs olyan állam, mely köteles lenne a mózesi törvények polgári életre vonatkozó rendelkezéseit magáévá tenni, azokban az ún. erkölcsi parancsolatok iránti engedelmesség alól egyetlen keresztyén ember sincs felmentve.

7. cikkely: Az eredendő bűnről
Az eredendő bűn nem Ádám követelésében rejlik, (amint ezt a pelágiánusok tévesen állítják), hanem az emberi természet romlottságát jelenti, melyben Ádám leszármazottai természetükből adódóan részesülnek, ennek következtében az ember az eredeti igazságosságtól nagyon messze eltávolodott, és természete szerint állandóan a rosszra hajlik.

8. cikkely: A szabad akaratról
Ádám bukása óta az ember olyan helyzetben van, hogy saját erejéből és cselekedetei segítségével nem tud a hitre és Isten imádására eljutni, és erre magát alkalmassá tenni. Emiatt nincs hatalmunk olyan cselekedetek végzésére, amelyek Isten előtt kedvesek lennének és az Ő tetszésére szolgálnának, hacsak Isten kegyelme Krisztusban elénk nem siet, hogy a jó akarására elsegítsen és együttműködjön velünk, amennyiben ez a jóakarat megvan bennünk.

9. cikkely: Az ember megigazulásáról
Nem a mi cselekedeteinkért és érdemeinkért igazulunk meg Isten előtt, hanem csakis a mi Urunk és Üdvözítőnk Jézus Krisztusnak érdeméért, hit által. Ezért nagyon üdvös és vigasztalással teljes az a tanítás, hogy egyedül hit által igazulunk meg.

10. cikkely: A jócselekedetekről
Noha a jócselekedetek bűneinkért engesztelést nem szerezhetnek, sem az isteni ítélet szigorú mértéke szerint meg nem állhatnak, mint a hit gyümölcsei és a megigazulás következményei Krisztusban mégis kedvesek Isten előtt és tetszésére szolgálnak; az igaz és élő hitből olyan szükségszerűen fakadnak, hogy róluk az élő hit éppúgy felismerhető, mint gyümölcseiről a fa.

11. cikkely: Az érdemszerző jócselekedetekről
Úgynevezett érdemszerző, vagyis Isten parancsolatain túlmenő, önkéntes jócselekedetekről nem beszélhetünk istentelen felfuvalkodottság nélkül, mert ezzel az ember azt állítja, hogy nemcsak azt adja meg Istennek, ami kötelessége, hanem azon túl az Ő kedvéért még annál is többet tesz, holott Krisztus világosan mondja: „Ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: haszontalan szolgák vagyunk.”28

12. cikkely: A megigazulás utáni bűnökről
A megigazulás után szándékosan elkövetett bűn nem mind a Szentlélek ellen való, tehát megbocsáthatatlan vétek. Ezért nem vitathatjuk el a megújulásra vezető bűnbánat lehetőségét azoktól, akik a megigazulás után ismét bűnökbe estek. A Szentlélek elnyerése után is megtörténhet, hogy eltántorodunk az elnyert kegyelemtől és ismét vétkezünk, de Isten kegyelme által újra felkelhetünk és életünket megváltoztathatjuk. Ezért visszautasítjuk azokat, akik azt állítják, hogy amíg e földön élnek, többé már nem vétkezhetnek, és azokat is, akik a bűneiket igazán bánóktól megtagadják a bűnbocsánat lehetőségét.

13. cikkely: Az egyházról
Krisztus látható egyháza a hívők olyan közössége, amelyben Isten tiszta Igéjét hirdetik és a Szentségeket a szükségszerűen hozzátartozó dolgokkal együtt Krisztus rendelése szerint helyesen szolgáltatják ki.

14. cikkely: A tisztítótűzről
A tisztítótűzről, a feloldozásról, a képeknek és ereklyéknek tiszteletéről és imádásáról, valamint a szentek segítségül hívásáról szóló római tanítás hiábavaló emberi találmány, mely nem a Szentíráson alapszik, sőt Isten Igéjével ellenkezik.

15. cikkely: A nyilvános istentiszteleten a nép számára érthető nyelv használatáról
Nyilvánvalóan ellenkezik Isten Igéjével, és az ősegyház gyakorlatával is, hogy a nyilvános gyülekezeti imában, vagy a szentségek kiszolgáltatása alkalmával a nép számára érthetetlen nyelvet használjunk

16. cikkely: A szentségekről
A Krisztus által rendelt szentségek nem csupán a keresztyén hitvallás ismertető jelei vagy jellemzői, hanem sokkal inkább Isten kegyelmének és irántunk való jóakaratának egyértelmű, látható jelei, melyek által láthatatlanul munkálkodik bennünk, és a benne való hitünket nemcsak éleszti, hanem megerősíti és megszilárdítja.

Krisztus, a mi Urunk, két szentséget rendelt az evangéliumban: a keresztséget és az úrvacsorát.

A további öt úgynevezett szentség: a bérmálás, a bűnbánat, a papszentelés, a házasság és az utolsó kenet nem tekinthető evangéliumi szentségnek, mert ezek részint az apostoli egyház elkorcsosulásából származtak, részint pedig olyan életviszonyokat tükröznek, melyeket a Szentírás helyesel ugyan, de mégis teljesen  más jellegűek, mint a keresztség és az úrvacsora, mert Isten számukra semmilyen látható jelent vagy ünnepélyes szertartást nem rendelt. A szentségeket Krisztus nem azért rendelte, hogy azokat megbámulják vagy körülhordozzák, hanem hogy méltó módon éljenek velük. Csak azoknál van üdvös hatásuk, akik méltóképpen veszik azokat. Akik méltatlanul fogadják, azok, mint Pál apostol az 1Kor 11,29-ben mondja, ítéletet vonnak magukra.

17. cikkely: A keresztségről
A keresztség nemcsak a hitvallás jele és nemcsak az az ismertetőjel, amellyel a keresztyének különböznek azoktól, akik nincsenek megkeresztelkedve, hanem jelképe az újjászületésnek is. A gyermekkeresztséget az egyházban fenn kell tartani.

18. cikkely: Az úrvacsoráról
Az úrvacsora nem csupán a keresztyének egymás iránti kölcsönös testvéri szeretetének a jele, hanem sokkal inkább Krisztus halála által való váltságunk szentsége. Ezért azok számára, akik szabályszerűen, méltóképpen és hittel veszik: a kenyér, amelyet megtörünk, a Krisztus testével való közösség, és a pohár, amelyet megáldunk, a Krisztus vérével való közösség.29

Az átlényegülés tana (transsubstantiatio), más szóval a kenyérnek és a bornak a szent úrvacsorában történő lényegi átváltozása nem bizonyítható a Szentírásból, hanem ellenkezik annak egyértelmű szavaival, a szentséget kiforgatja természetéből és többféle babonára adott alkalmat.

Krisztus teste az úrvacsorában csak mennyei és lelki módon adatik számunkra, és csak így vesszük és esszük azt. Az eszköz pedig, amellyel az úrvacsorában Krisztus testét vesszük és esszük: a hit.

Ellenkezik Krisztus rendelésével az, hogy az úrvacsora szentségét megőrzik, körülhordozzák, felemelik vagy imádják.

19. cikkely: Az úrvacsora mindkét szín alatti vételéről
Az Úr poharát nem szabad megvonni a laikusoktól, mert Krisztus rendelése és parancsolata szerint az úrvacsora mindkét részét egyformán ki kell szolgáltatni minden keresztyénnek.

20. cikkely: Krisztusnak a keresztfán véghezvitt egyedüli áldozatáról
Krisztus egyszer hozott áldozata tökéletes váltság, kiengesztelés és elégtétel az egész világ összes bűnéért, mind az eredendő, mind a valóságos bűnökért, nincs is más elégtétel a bűnért. Ezért a miseáldozat is, melyben – ahogy mondják – , a pap az élők és a holtak büntetésének vagy vétkének elengedése érdekében Krisztust feláldozza, istenkáromló koholmány és veszedelmes csalás.

21. cikkely: A lelkészek házasságáról
Nincs olyan isteni rendelkezés, mely Krisztus szolgáitól azt kívánná, hogy nőtlenséget fogadjanak, vagy a házasságtól tartózkodjanak. Ezért számukra is éppúgy, mind minden más keresztyén számára helyes és megengedett dolog, hogy személyes döntésük alapján házasságot kössenek, ha ezt az istenfélő életre nézve hasznosnak ítélik.

22. cikkely: Az egyház istentiszteleti szokásairól és szertartásairól
Nem szükséges, hogy az istentiszteleti szokások és szertartások mindenütt azonosak legyenek, vagy ugyanazon módon gyakorolják azokat, mert ezek mindenkor különbözőek voltak, s országok, korok és szokások különbözősége szerint meg is változhatnak, amennyiben nem ellentétes Isten Igéjével az, ami bevezetésre kerül. Aki pedig saját elhatározásából önkényesen, szándékosan és nyilvánosan megsérti egyházának istentiszteleti szokásait és szertartásait, amennyiben ezek Isten Igéjével nem ellenkeznek, és amelyeket az egyház törvényes elöljárósága is elrendelt és általában elfogadott, azt a személyt azért, hogy mások ugyanilyen cselekedetektől visszariadjanak, nyilvánosan meg kell inteni, mint olyan valakit, aki megsértette az egyház általános rendjét és megsebezte az erőtlen testvérek lelkiismeretét.

Minden egyes egyháznak jogában áll istentiszteleti szokások vagy szertartások bevezetésére, megváltoztatására vagy eltörlésére, de oly módon, hogy „mindenek épülésére legyenek” .30

23. cikkely: A felsőbbségről
Mivel nincs hatalmasság, hanem csak Istentől, minden keresztyén kötelessége, hogy lelkiismeretéért illő tisztelet és engedelmességet tanúsítson annak az országnak hatósága és törvényei iránt, amelyben él, és békeszerető polgárnak bizonyuljon.

24. cikkely: A keresztyének földi javairól
A keresztyén ember vagyona és múlandó javai jogigényt és birtokviszonyt tekintve nem köztulajdon, ahogyan ezt némelyek tévesen állítják. Ettől függetlenül mindenki, abból, amije van, tehetsége szerint bőkezűen adakozzon a rászorultaknak.

25. cikkely: A keresztyén ember esküjéről
Elismerjük, egyrészt, hogy a felszínes és elhamarkodott esküdözést a mi Urunk Jézus Krisztus és apostola, Jakab is tiltja, másrészt mégis azt tartjuk, hogy a keresztyén vallás senkinek nem tiltja meg az esküvést, ha a felsőbbség az igazság és a felebaráti szeretet érdekében esküt követel, amennyiben az a próféta intése szerint „a törvénynek és igazságnak megfelelően” történik.31

 

3.2 Az Evangéliumi Közösség hitvallása

 

1. cikkely: Isten
Hiszünk az egy, igaz, szent és élő Istenben, örökkévaló Lélekben minden látható és láthatatlan Teremtőjében, Urában és Fenntartójában. Aki hatalmában, bölcsességében, igazságosságában, jóságában és szeretetében végtelen, és kegyelmes gondoskodással az ember javát és üdvösségét munkálja az ő nevének dicsőségére.

Hisszük, hogy az egy Isten a Szentháromságban jelentette ki magát: Atya, Fiú és Szentlélek, megkülönböztethető, mégis elválaszthatatlan, örökkévaló, azonos lényegű és hatalmú Isten.

2. cikkely: Jézus Krisztus
Hiszünk Jézus Krisztusban, aki valóságos Isten és valóságos ember, akiben az isteni és az emberi természet tökéletesen és szétválaszthatatlanul egyesült. Ő az örökkévaló, testet öltött Ige, az Atya egyszülött Fia, Szűz Máriától született a Szentlélek ereje által. Szolgaként élt, szenvedett és halt meg a kereszten. Eltemették, feltámadt a halottak közül, felment a mennyekbe, hogy az Atyánál legyen, ahonnan majd visszajön. Örökkévaló Megtartó és Közbenjáró, aki közbenjár érettünk, és aki által egykor minden ember megítéltetik.

3. cikkely: A Szentlélek
Hiszünk a Szentlélekben, aki az Atyától és a Fiútól származik és velük egylényegű. Meggyőzi a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében. Az egyház közösségébe vezeti az embereket az evangélium hittel való elfogadása által. Vigasztalja, erősíti. és hatalommal ruházza fel a hívőket, és elvezeti őket minden igazságra.

4. cikkely: A Szentírás
Hisszük, hogy a Szentírás, az Ó- és Újszövetség, Isten Igéjét tartalmazza úgy, ahogy az üdvösségünkhöz szükséges. A Szentlélek segítségével hitünk és életünk szabályaiként és zsinórmértékeként kell elfogadnunk. Ami a Szentírásban nincs kinyilatkoztatva, vagy általa nem nyer megerősítést, abból nem lehet hitcikkelyt formálni és nem tanítható a megváltás alapjaként.

5. cikkely: Az Egyház
Hisszük, hogy a keresztyén egyház minden igaz hívőnek közössége Krisztus uralma alatt. Hisszük, hogy egy, szent, apostoli és egyetemes egyház van, ez a közösség, amelyben Isten Igéjét Istentől elhívott emberek hirdetik és ahol a szentségeket Krisztus útmutatása szerint helyesen szolgáltatják ki. A Szentlélek munkája által az egyház Isten imádását, a hívők épülését és a világ megváltatását szolgálja.

6. cikkely: A szentségek
Hisszük, hogy a Krisztus által elrendelt szentségek a keresztyén hitvallás és Isten irántunk való szeretetének jelei és zálogai. Kegyelmi eszközök, melyek által Isten láthatatlanul munkálkodik bennünk, benne vetett hitünket megeleveníti, erősíti és bizonyosságot ad. Krisztus, a mi Urunk két szentséget rendelt: a keresztséget és az úrvacsorát.

Hisszük, hogy a keresztség a hit világába való belépést jelenti, a bánbánat és a bűntől való belső megtisztulás jelképe, a Jézus Krisztusban való újjászületés kifejeződése és a keresztyén tanítványság ismertetőjele.
Hisszük, hogy a gyermekek Krisztus engesztelő áldozatának részesei, és mint Isten országának örökösei vehetik a keresztséget. A hívő szülők gyermekei a keresztség által az egyház különös felelőssége alá kerülnek. Úgy kell nevelni és tanítani őket, hogy Krisztust személyesen elfogadják, és keresztségüket hitük megvallása által megerősítsék.

Hisszük, hogy az úrvacsora megváltásunknak kiábrázolása, Krisztus szenvedésére és halálára való emlékezés, és a keresztyének Krisztussal és egymással való szövetségének és szeretetének a jele. Azok, akik helyesen, méltó módon és hitben veszik magukhoz a megtört kenyeret és isszák a megáldott kelyhet, lelki módon részesülnek Krisztus testében és vérében, amíg eljön.

7. cikkely: Bűn és szabad akarat
Hisszük, hogy az ember elveszítette igazságosságát, és a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme nélkül szentség nélkül való, és hajlamos a gonoszra. Ha az ember nem születik újjá, nem láthatja meg Isten országát. Saját erőfeszítéséből, isteni kegyelem nélkül nem tud az ember olyan jócselekedeteket végezni, melyek Istennek kedvesek és elfogadhatóak. Mégis úgy hisszük, hogy a Szentlélek által vezérelt és felhatalmazott ember felelős azért, hogy szabad akaratából jót cselekedjen.

8. cikkely: Krisztus engesztelő áldozata
Hisszük, hogy Jézus Krisztusban Isten megbékéltette a világot magával. Krisztus kereszten hozott önkéntes áldozata tökéletes és elégséges áldozat az egész világ bűnéért, mely az embert minden bűnétől megszabadítja, tehát semmi más engesztelésre nincs szüksége.

9. cikkely: Megigazulás és újjászületés
Hisszük, hogy jócselekedeteink és érdemeink soha nem tesznek minket igazzá Isten előtt, hanem a bűnbánó bűnös csak a Mi Urunk Jézus Krisztusba vetett hit által igazulhat meg és tekinthető igaznak Isten előtt.

Hisszük, hogy az újjászületés, az ember igazságában való megújulása Jézus Krisztus és a Szentlélek ereje által történik, így leszünk az isteni természet részeseivé és tapasztaljuk meg az élet megújulását. Ilyen újjászületés által a hívő megbékél Istennel és képessé válik arra, hogy Őt teljes akaratával és teljes szívből szolgálja.

Hisszük, hogy a megtapasztalt újjászületés ellenére lehetséges, hogy elszakadjunk a kegyelemtől és bűnbe essünk, de még akkor is megújulhatunk az igazságban az Isten kegyelme által.

10. cikkely: A jócselekedetek
Hisszük, hogy a jócselekedetek a hit szükséges gyümölcsei, és az újjászületés következményei, de nem törölhetik el bűneinket, vagy nem akadályozhatják meg az isteni ítéletet.

Hisszük, hogy a jócselekedetek, melyek Istennek Krisztusban tetszőek és kedvesek, az igaz és élő hitből fakadnak, mert általuk lesz a hit láthatóvá.

11. cikkely: Megszentelődés és keresztyén tökéletesség
Hisszük, hogy a megszentelődés Isten kegyelmének a munkája az Ige és a Lélek által, amelyek által azok, akik újjászülettek, gondolataikban, szavaikban és tetteikben a bűntől megtisztulnak, és erőt nyernek ahhoz, hogy Isten akarata szerint éljenek és törekedjenek a szentségre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat.

A teljes megszentelődés a tökéletes szeretet, igazságosság és igaz szentség állapota, melyre minden újjászületett hívő eljuthat a bűn hatalmából megszabadulva azáltal, hogy az Istent teljes szívéből, teljes lelkéből és minden erejéből szereti és embertársát is úgy, mint saját magát. A Jézus Krisztusban való hit által ez a kegyelmi ajándék ebben az életben elnyerhető, fokozatosan vagy hirtelen, és ezt az ajándékot Isten minden gyermekének komolyan keresnie kell. Hisszük, hogy ez a megtapasztalás az emberre általában jellemző gyengeségektől, tudatlanságtól és hibáktól, és az újbóli vétkezés lehetőségétől sem őriz meg bennünket. A keresztyénnek mindig óvakodnia kell a lelki gőgtől, és győzelemre kell törekednie a bűnre irányuló minden kísértés felett. Teljesen az Isten akaratára kell hagyatkoznia, hogy a bűn elveszítse hatalmát felette, és a világ, a test kívánságai és a Sátán is lábai alá vettessenek. Így uralkodik éberen ezeken az ellenségeken a Szentlélek ereje által.

12. cikkely: Az ítélet és az örökélet
Hisszük, hogy minden ember, mind most, mind az utolsó napon Jézus Krisztus igaz ítélete alatt áll.

Hiszünk a halottak feltámadásában, abban, hogy az igazak örök életre, a gonoszok pedig örök kárhozatra támadnak fel.

13. cikkely: Nyilvános istentisztelet
Hisszük, hogy az istentisztelet azoknak az embereknek kötelessége és kiváltsága, akik imádattal, alázattal és odaszánással hajolnak meg Isten előtt.

Hisszük, hogy az istentisztelet az egyház életére nézve jelentős, és Isten népének az istentiszteleten való együttléte a keresztyének közössége és a lelki növekedés szempontjából szükséges.

Hisszük, hogy az istentiszteleti rend nem szükséges, hogy mindenütt ugyanolyan legyen, hanem azt az egyház az emberek körülményeinek és szükségleteinek megfelelően módosíthatja. Fontos, hogy az istentiszteletet mindenki számára érthető nyelven és formában tartsák, a Szentírás értelmében mindenkinek épülésére, és hogy az egyházrenddel összhangban legyen.

14. cikkely: Az Úr napja
Hisszük, hogy az Úr napját Isten rendelte el a személyes és a nyilvános istentisztelet céljára, a nem feltétlenül szükséges munkától való tartózkodásra. Ezt az időt a lelki növekedés, a keresztyén közösség szolgálatára kell szentelni. Ez a nap emlékeztet minket egyrészt Urunk feltámadására, másrészt az örök nyugalom előképe. Lényeges a keresztyén egyház növekedése és fennmaradása szempontjából, fontos a társadalmi közjó számára.

15. cikkely: A keresztyén és a tulajdon
Hisszük, hogy minden az Istené, és a személyi tulajdon törvényes, szent és Istentől ránk bízott érték. Arra kell használni, hogy a keresztyén szeretet és az adakozást gyakoroljuk, és az egyház misszióját e világban támogassuk. Minden tulajdont, legyen az személyi, közösségi vagy köztulajdon, ránk bízott értéknek kell tekintenünk és felelős módon az Isten uralma alatt az emberiség javára kell használnunk.

16. cikkely: A felsőbbség
Hisszük, hogy a felsőbbség törvények szerinti hatalmát Istentől, a dicsőséges Úrtól kapta. Keresztyén emberként elismerjük a felsőbbséget, melynek védelme alatt élünk, és hisszük, hogy a felsőbbségnek az emberi jogok elismerésén kell nyugodnia, és ezért Isten előtt felelősséggel tartozik.

Hisszük, hogy a háború és a vérontás ellentétben áll az evangéliummal, és Krisztus Lelkének ellenére van. Hisszük, hogy a keresztyén polgárok kötelessége, hogy a mindenkori kormányzat számára becsületes és istenfélő életük által erkölcsi támaszt és lelkiismeretet nyújtsanak.

3.3 A Metodista Egyház Általános Szabályai32

Az Általános Szabályok, melyek a metodista ébredési mozgalomban keletkeztek, érzékeltetik azt a komolyságot, amellyel a metodisták a keresztyénséget az életükben törekszenek megvalósítani. Nem tekinthetők azonban a metodista etika összefoglalásának, inkább különös tekintettel az akkoriban elterjedt, és a hivatalos egyház által eléggé el nem ítélt bűnökre. Mindét alapokmány, mind a Hitvallás, mind az Általános Szabályok magukon viselik keletkezési idejük nyelvezetének és gondolkodásmódjának bélyegét, és ebben az összefüggésben kell értenünk azokat. (Ha az Általános Szabályokban és esetenként más helyen is a „közösség” szó szerepel, amely számunkra a „gyülekezet” és az „egyház” szavakkal azonos jelentésű, ez az egyházunk történelmi fejlődésre való emlékezésképpen történik.)

Közösségünk eredete, célja és az Általános Szabályok
John Wesley-t az 1739 vége felé Londonban nyolcan vagy tízen felkeresték, akik mélyen meg voltak győződve bűnösségükről és komolyan vágyódtak a megváltás után. Ők és a következő napokban hozzájuk csatlakozó két- vagy három társuk kérték őt, hogy töltsön egy rövid időt imádságban és adjon eligazítást arról, hogy miként menekülhetnénk meg Isten eljövendő haragjától, mely, úgy gondolták, állandóan fejük fölött lebeg. Wesley, hogy több időt fordíthasson erre, meghatározott számukra egy napot, hogy azon mindannyian együtt legyenek, amit ettől kezdve minden csütörtökön este meg is tettek. Wesley időről-időre szükség szerint tanáccsal és oktatással látta el őket és mindazokat, akik a csoporthoz csatlakoztak (számuk naponként növekedett). Az összejöveteleket minden alkalommal az egybegyűltek különböző szükségleteihez igazodó imádsággal fejezték be.

Ez az eredete közösségünknek, amely Európában jött létre és később Amerikában is elterjedt. Az ilyen közösség nem más, mint olyan emberek csoportja, akik istenfélelemben élnek és igyekeznek annak erejében részesülni és azért egyesültek, hogy közösen imádkozzanak, egymást intésék, egymásra szeretetben vigyázzanak és ezáltal lelkük üdvösségének munkálásában egymás segítségére legyenek.

A jobb áttekinthetőség kedvéért, hogy az egyes tagok valóban komolyan óhajtják-e lelkük üdvösségét munkálni, minden közösség a tagok lakóhelye szerint úgynevezett osztályokra tagozódik. Egy osztály kb. 12 személyből áll, akik közül az egyik az osztályvezető. Az osztályvezető kötelességei a következők:

Hetente legalább egyszer látnia kell osztályának minden tagját, hogy először is megállapítsa, miképpen fejlődnek a hitéletben; másodszor, hogy tanácsot és eligazítást adjon, vigasztaljon, vagy intsen aszerint, amint éppen szükséges; harmadszor, hogy átvegye az adományt, amit a tagok a prédikátor ellátására, a gyülekezet fenntartására és a szegények támogatására készségesek adni.

Hetente egyszer találkozzon a prédikátorral és a gyülekezet gondnokaival, először is, hogy beszámoljon a prédikátornak a betegekről, és azokról, akik helytelen életmódot folytatnak, és nem akarják az intést elfogadni, másodszor, hogy átadja a gondnokoknak osztálya tagjaitól az elmúlt héten átvett önkéntes adományokat.

Azokkal szemben, akik a közösséghez csatlakozni kívánnak, először csupán azt várjuk el, hogy kívánják az eljövendő harag elől való menekülést és a bűntől való megváltást. Ahol ez a vágy valóban a szívből fakad, ott látható lesz annak gyümölcse.

Ezért elvárjuk mindazoktól, akik a közösség tagjai akarnak lenni és maradni, hogy az üdvösség utáni vágyakozásukat bizonyítsák azzal, hogy:

Először: nem cselekszenek semmi rosszat, hanem a gonoszságnak minden formáját kerülik, különösen a következő leggyakrabban előforduló bűnöket:

  • Isten nevének hiábavaló említése;
  • az Úr napjának megszentségtelenítése olyan munkavégzés vagy adás-vétel által, mely hétköznapon is elvégezhető lenne;
  • részegség, szeszesitalok vétele- és eladása vagy fogyasztása, a végső szükség esetét kivéve;
  • rabszolgatartás, rabszolgák vétele és eladása;
  • verekedés, veszekedés, civakodás, testvérrel való pereskedés, a gonoszságnak gonoszsággal, a gyalázkodásnak gyalázkodással való viszonzása, bőbeszédűség az adás-vételkor;
  • olyan áruk vétele és eladása, amelyekért nem fizették meg a vámot;
  • uzsorára, vagyis meg nem engedett kamatra kölcsönzés vagy hitelezés;
  • szeretetlen vagy haszontalan fecsegés, különösen a felsőbbség vagy a prédikátorok rosszindulatú megszólása;
  • olyan bánásmód gyakorlása másokkal szemben, amit önmagunknak nem kívánnánk;
  • olyan cselekedet, melyről tudjuk, hogy nem Isten dicsőségét szolgálja, mint pl. az arany és a drága ruhák viselése;
  • olyan szórakozásokat megengedni magunknak, amelyek nem élhetünk az Úr Jézus nevében;
  • olyan énekek éneklése és könyvek olvasása, amelyek nem az Isten megismerését és szeretetét munkálják;
  • elpuhulás és szükségtelen kímélet önmagunkkal szemben;
  • földi kincsek gyűjtése;
  • pénz kölcsönzése, vagy áruk vásárlása hitelben, abban az esetben, ha nem áll fenn a visszafizetés valószínűsége.
  • Továbbá mindazoktól, akik közösségünkben kívánnak maradni, elvárjuk hogy bizonyítsák azáltal, hogy üdvösség utáni vágyakozásukat bizonyítsák.

Másodszor: mindazoktól, akik közösségünkben kívánnak maradni elvárjuk, hogy bizonyítsák azáltal, hogy jót cselekszenek, anyagi helyzetükhöz mérten minden tekintetben irgalmasnak bizonyulnak, minden alkalmat felhasználnak, hogy erejükhöz mérten t tegyenek minden emberrel:

  • testi vonatkozásban azzal, hogy Istentől kapott anyagi javaik szerint táplálják az éhezőket, ruházzák a mezíteleneket, meglátogatják és segítik a betegeket és a foglyokat;
  • lelki vonatkozásban azzal, hogy mindenkit, akivel kapcsolatba kerülnek, tanítanak, intenek, buzdítanak, miközben lábbal tiporják azt a rajongó tanítást, amely szerint „csak akkor szabad jót cselekednünk, ha szívünkben indíttatást érzünk” .

Továbbá bebizonyíthatják üdvösség utáni vágyakozásukat:

  • azáltal, hogy jó cselekszenek, legfőképpen hitbeli testvéreikkel, vagy azokkal, akik vágyakoznak arra, hogy azzá legyenek oly módon, hogy az üzletkötésben előnyben részesítik őket egymástól vásárolnak, a gazdasági ügyekben kisegítik egymást, annál is inkább, mert a világ is szereti az övéit, csakis őket szereti;
  • azáltal, hogy mindenben szorgalmasak és takarékosak, hogy az evangélium meg ne csúfoltassék;
  • azáltal, hogy kitartással futják meg az előttük levő küzdőteret, miközben megtagadják önmagukat, naponként felveszik a keresztet, és készek a Krisztus gyalázatát hordozni, a világ szemetjévé és söpredékévé lenni, nem várva mást, minthogy az emberek alaptalanul mindenféle gonoszt mondjanak róluk, az Úrért.
  • Harmadszor: mindazoktól, akik közösségünkben maradni kívánnak, elvárjuk, hogy az üdvösség utáni vágyakozásukat mutassák meg azáltal, hogy élnek az Isten által rendelt kegyelmi eszközökkel, azaz:
  • részt vesznek a nyilvános istentiszteleten;
  • hallják az Isten Igéjét, akár olvassák, akár magyarázzák azt;
  • élnek az úrvacsorával;
  • imádkoznak a családban, és gyakorolják a egyéni imádságot;
  • kutatják a Szentírást;
  • gyakorolják a böjtöt és az önmegtartóztatást.

Ezek közösségeink Általános Szabályai, melyek megtartására Isten maga tanít bennünket Igéjében, amely hitünknek és életünknek egyedüli és elégséges zsinórmértéke. Meggyőződésünk, hogy ezeket a szabályokat Isten Szentlelke minden valóban felébredt ember szívébe beírja. Ha pedig valaki figyelmen kívül hagyja, vagy rendszeresen megszegi ezeket a szabályokat, tudassuk ezt azokkal, akik a lelki fejlődését figyelemmel kísérik és felelősséget vállaltak érte. Hívjuk fel figyelmét tévelygéseire. Egy ideig hordozzuk türelemmel. Amennyiben nem változik meg, nem maradhat közöttünk. Ami rajtunk múlott, megtettük.

4. TEOLÓGIAI MEGBÍZATÁSUNK

A teológia nem más, mint az a törekvésünk, hogy Istennek az életünkben végbevitt kegyelmi cselekedeteiről elgondolkozzunk. Krisztus szeretetére válaszolva mélyebb kapcsolatra vágyunk hitünk „elkezdőjével és bevégezőjével” . Teológiai kutatásainkban arra törekszünk, hogy Isten e világban való jelenlétének, békéjének, erejének és szeretetének titokzatos valóságát ki tudjuk fejezni. Miközben ezt tesszük, megpróbáljuk érthetőbben megfogalmazni az Isten és ember találkozásáról vallott felfogásunkat, és ezáltal még jobban felkészülünk arra, hogy résztvegyünk Istennek e világban végzett munkájában.

Jóllehet a teológiai megbízatás az egyház tanításaira vonatkozik, mégis egy különleges célt szolgál. Tanításaink segítenek abban, hogy az állandóan változó viszonyok között felismerjük a keresztyén igazságot. Teológiai megbízatásunk magába foglalja teológiai nézeteink felülvizsgálatát, megújítását, kidolgozását és alkalmazását, hogy be tudjuk tölteni elhivatásunkat, „a Biblia szerinti megszentelődés hirdetését szerte a világon” .

Miközben az egyház tanításait identitása lényeges részének tekinti, és a hivatalos változtatásokat alkotmányjogilag korlátozza, a teológia egész területén mégis egy komoly, felelős gondolkodásra bátorít.

Mint metodisták arra hivattunk, hogy mind az egyén, mind a társadalom szükségeit felismerjük, és a keresztyén hit forrásaiból merítve világos, meggyőző és hatásos módon bánjunk velük. A teológia az egyházat szolgálja azáltal is, hogy a világ szükségeit és kihívásait feltárja előtte, és azzal is, hogy a világnak az evangéliumot magyarázza.

Teológiai megbízatásunk lényege

Teológiai megbízatásunk kritikai és konstruktív elemeket egyaránt tartalmaz. Kritikus annyiban, hogy a hit különböző megnyilvánulásait felülvizsgáljuk, vajon igazak, helyénvalóak, világosak, következetesek, hitelesek-e azok, és a szereteten alapulnak-e. Olyan tanúbizonyságot tesznek-e az egyház és annak tagjai számára, amely az élő hitünkben visszatükröződő evangéliumnak megfelel, és egyben igaz és meggyőző az emberi tapasztalat és a tudományok jelenkori állásának fényében?

Teológiai megbízatásunk konstruktív, amennyiben minden generációnak a múlt bölcsességét kreatív módon magáévá kell tennie. A közöttünk jelenvaló Istent keresi, hogy ily módon magáévá kell tennie. A közöttünk jelenvaló Istent keresi, hogy íly módon újra elgondolkozzon Istenről, a kijelentésről, a bűnről, a megváltásról, az istentiszteletről, az egyházról, a szabadságról és az igazságosságról, az erkölcsi felelősségről és egyéb fontos teológiai vonatkozású kérdésről. Összefoglalva arról van szó, hogy zaklatott és bizonytalan korunkban az evangélium ígéreteit újra megértsük és elfogadjuk.

Teológiai megbízatásunk egyaránt vonatkozik az egyénre és a közösségre. Meghatározza az egyes keresztyének szolgálatát, és megkívánja, hogy ebből mindenki, aki az egyházhoz tartozik, – mind a laikusok, mind pedig a felszenteltek – kivegye részét, hiszen az egyház küldetését mindenkinek be kell töltenie, aki tanítványságra hivatott. A hit emberei éhezik az igazság megértését, amely Jézus Krisztusban adatott meg számunkra.

A teológiai elmélkedés semmiképpen sem egy mellékes vállalkozás. Kitartó fegyelmet követel a tanulmányozásban, a gondolkodásban és az imádságban. Ennek ellenére az „egyszerű igazságot egyszerű embereknek” elv megértésre nem korlátozódik a teológiai szakemberekre. Minden keresztyén elhivatott a teológiai gondolkodásra a tudósok szerepe pedig az, hogy segítsék Isten népét elhivatása betöltésében.

Teológiai megbízatásunk a közösségre is vonatkozik. Ott válik konkréttá, ahol a beszélgetések nyitottak az egyházunkhoz tartozó minden csoportosulás tapasztalatai, meglátásai és tradíciói felé.

Ez a párbeszéd valamennyi gyülekezet életéhez hozzátartozik. Támogatják ezt az egyház laikusai és lelkészei, püspökei, hivatalai, szolgálati helyei és iskolái.

A konferenciák hivatalos döntéseikben a metodista keresztyének érdekében szólnak és cselekednek a megfelelő szinteken. Törvényhozói és képviseleti döntési folyamataink azonban nem mentesítik az egyházunkhoz tartozó személyeket azon felelősségük alól, hogy önmaguk számára világos teológiai véleményt alkossanak.

Teológiai megbízatásunk vonatkozik környezetünkre és testi mivoltunkra is. Ez Isten legnagyobb önkinyilatkoztatását, Jézus Krisztus emberré válásán alapul. Isten örök Igéje, az emberrel teljesen azonosulva, hús és vér alakjában jut el hozzánk egy meghatározott helyen és időben. Ezért teológiai gondolkodásunk erőforrása a testté lett Istennel való találkozásunk, amely által az Egyház és a világ mindennapi életének és ezzel Isten felszabadító és megváltó cselekvésének is részesei vagyunk.

Teológiai megbízatásunk lényegében gyakorlati jellegű. Segít az egyénnek a mindennapi döntéseiben, és az egyházéletének és munkájának egészét szolgálja. Miközben a magas fokú elméleti gondolatmenetek jelentősen hozzájárulhatnak a teológia megértéséhez, igazságtartalmukat végső soron mégis gyakorlati jelentőségükön mérhetjük le. Ez számunkra azt jelenti, hogy az evangélium ígéreteit és elvárásait mindennapi életünk szerves részévé tegyük.

A teológiai kutatás megvilágosíthatja a gondolkodásunkat arra nézve, hogy mit mondjunk és mit tegyünk. Arra késztet bennünket, hogy a körülöttünk lévő világnak figyelmet szenteljünk.

A szörnyű emberi szenvedés valósága, a fenyegetettség, amelynek minden élő ki van téve, továbbá az emberi méltóság megsértése – mindezek újra és újra szembesítenek bennünket olyan alapvető teológiai témákkal, mint Isten lénye és munkája, az emberi szabadság és felelősség kapcsolata, valamint a teremtettséggel való gondos és illő bánásmód.

Teológiai irányvonalak: források és kritériumok

Mint Metodista Egyháznak kötelességünk Jézus Krisztusról, az egyházi élet és az Ige központjában álló élő valóságról hiteles, valósághű hitvallást tenni. Ahhoz, hogy ennek a kötelezettségnek eleget tegyünk, szükséges kritikusan átgondolni bibliai és teológiai örökségünket, hiszen a jelenkornak megfelelően akarunk valósághű bizonyságot tenni.

Ezen igyekezetünkben két meggondolás a döntő: mely forrásokból vezetjük le teológiai kijelentéseinket, és mely kritériumok alapján vizsgáljuk felül, hogy értelmezésünk és bizonyságtételünk megfelelő-e.

Wesley bizonyos volt abban, hogy a keresztyén hit élő magvát a Biblia kijelenti, a tradíció megvilágítja, a személyes megtapasztalás által élővé lesz, és az értelem segítségével megszilárdul.

Elsődleges szerepe a Bibliának van, mivel az Isten Igéjét jelenti ki, „amennyire a mi megmentésünkért szükséges” . Teológiai küldetésünk ezért a maga kritikus és konstruktív vonatkozásaiban mindenek előtt a Biblia gondos tanulmányozására összpontosít.

Bibliatanulmányozáshoz és hitértelmezésének elmélyítéséhez való segítségül Wesley a keresztyén tradícióhoz nyúlt vissza, különösképpen az egyházatyák irataihoz, az ökumenikus hitvallásokhoz, a reformátorok tanításaihoz és a kortárs építő irodalomhoz.

Így jelent a tradíció a hiteles keresztyén bizonyságtétel számára egyszerre forrást és mértéket, jóllehet tekintélye a bibliai üzenethez való hűségtől függ.

A keresztyén bizonyságtétel, legyen az a Biblián alapuló és a tradíció által közvetített, hatástalan marad, ha azt az egyén nem érti és nem teszi magáévá. Ahhoz, hogy ez a mi bizonyságtételünk legyen, gondolkodásunk és megtapasztalásunk bölcs megfogalmazásaiban kell kifejeződnie.

Wesley érvényesnek tartotta azt a gondolatot, hogy a keresztyén hit következetes megjelenítése megköveteli az értelem használatát. Csak így érthetjük meg a Bibliát, és így tudjuk annak üzenetét az ismeret más területeivel is kapcsolatba hozni. A bibliai bizonyság beigazolódásait az emberi megtapasztalásban kereste, különösen az újjászületés és a megszentelődés megtapasztalásában, de épp így az „egészséges emberi értelem” belátásában is, amelyet a hétköznapi élettapasztalatból nyert.

Ezen források és kritériumok együttműködése Wesley sajátos teológiájában ad számunkra irányvonalat a Metodista Egyház teológiai megbízatásának folytatásához. E megbízatás betöltésében a megnevezett teológiai források között a Bibliának, mint hitünk eredeti alapvető bizonyságának van elsődleges tekintélye.

A gyakorlatban a teológiai gondolkodás mind a hagyományban, mind pedig a tapasztalatban, illetve az ésszerű kutatásban találhatja meg kiindulópontját. A lényeg mindenekelőtt az, hogy mind a négy irányvonalnak egy valósághű, komoly teológiai látáshoz kell vezetnie. Azok a felismerések, amelyek a Biblia és a hagyomány komoly tanulmányozásából nőnek ki, gazdagítják mai tapasztalatainkat. Az ötletekben gazdag, alkotó és kritikus gondolkodás képessé tesz bennünket arra, hogy a Bibliát és közös keresztyén történelmünket jobban megértsük.

A Biblia

Más keresztyénekkel osztjuk azt a meggyőződést, hogy a Biblia, mint a keresztyén tanítás forrása és mértéke elsődleges szerepet tölt be. A Biblián keresztül szólít meg bennünket az élő Krisztus a megváltó kegyelem megtapasztalásában. Meggyőződésünk, hogy Jézus Krisztus Isten élő szava köztünk, akiben mind életünkben, mind halálunkban bízunk.

A Szentlélektől megvilágosított bibliai írók igazolják, hogy Krisztusban a világ megbékélt Istennel. A Biblia a maga részéről hitelesen tanúsítja Isten önkinyilatkoztatását Jézus Krisztus életében, halálában és feltámadásában, de éppígy a maga teremtő munkájában, Izrael népének zarándokútjában, az emberi történelemben pedig a Szentlélek továbbmunkálkodásában is.

Ha szívünket és értelmünket megnyitjuk Isten Igéje előtt, amely a Szentlélektől ihletett emberi szavakban jut el hozzánk, akkor hit ébred bennünk, amely növekedni fog, megértésünk mélyebbé válik, és a világ megváltoztatásának lehetőségeit észre fogjuk venni.

A Biblia szent iratokból álló kánon keresztyének számára, amelyet formálisan az óegyház ökumenikus zsinatai ismertek el. Tanításunk alapja a 39 ószövetségi és 27 újszövetségi könyvből álló kánon. A Biblia a forrása mindannak, „ami az üdvösséghez szükséges és elégséges” és a „Szentlélek arra tanít minket, hogy a Biblia hitünk és életünk zsinórmértéke legyen”33.

A hívő gyülekezeten belül a Biblia helyes értelmezését segítik a közösség hagyományai. Az egyes szövegeket az összbibliai kijelentésen belül elfoglalt helyük fényében értelmezzük.

Ebben segítségünkre lehet a Szentlélek vezetése alatt álló teológiai kutatás és személyes meglátásunk. Minden szövegértelmezésnél számba vesszük, hogy mit tudhatunk meg annak eredeti kontextusáról és szándékáról. Ilyen értelemben vesszük elő az elmúlt évek gondosan kidolgozott történeti, nyelvi, valamint szövegvizsgálatait, amelyek elmélyítik a Biblia megértését.

A Biblia ilyenfajta lelkiismeretes olvasása által juthatunk el oda, hogy felismerjük a bibliai üzenet igazságát a maga jelentőségében egyéni életünkre és a világ sorságra vonatkozóan. Így nyújt számunkra segítséget a Biblia, mint hitünk forrása és mint olyan alapvető mérték, amelyen minden hittétel igazsága és megbízhatósága lemérhető.

Jóllehet teológiai gondolkodásunkban a Biblia elsőbbségét valljuk, jelentéstartalmának megértésére irányuló kísérleteinkben mindig tekintetbe vesszük a tradíciót, a tapasztalatot és a józan értelmet. A Bibliához hasonlóan ez utóbbiak is, mint a Szentlélek kreatív eszközei hatékonyak lehetnek az egyházon belül. Megelevenítik hitünket, felnyitják szemünket Isten szeretetének csodája előtt és megvilágosítják értelmünket.

John Wesley öröksége, amely az angol keresztyénség egyetemes reformtori etikájában gyökerezik, arra ösztönöz bennünket, hogy tudatosan használjuk ezt a három forrást, amikor a Bibliát magyarázzuk, és annak bizonyságtételén alapuló hittételeket alkotunk. Ezek a források a Bibliával egyetembe elengedhetetlenül fontosak teológiai megbízatásunk megvalósításához.

A tradíció, a tapasztalat és az értelem szoros összefonódása már magában a Bibliában is feltűnik. Az Írás különböző hagyományok sokrétűségét mutatja, melyek közül a korai zsidó keresztyén örökség magyarázatának némely feszültsége felismerhető. Ezek a hagyományok a bibliában mégis olyannyira egymásba fonódtak, hogy Isten kinyilatkoztatásának alapvető egysége úgy jut kifejezésre, ahogy azt az emberek egyéni életük különbözőségében átvették és megtapasztalták.

Ezért ezeket a fejlődő hitközösségek a kinyilatkoztatás mértékadó bizonyságának tekintették. Amennyiben felismerjük teológiai gondolkodásunk e négy alapvető forrásának kölcsönhatását és szétválaszthatatlanságát, úgy egy olyan alapmintát követünk, amely már magában a bibliai szövegben található.

A tradíció

A teológiai feladat nem kezdőik minden korszakban vagy minden emberrel elölről. A keresztyénség nem lép át az újszövetségi korból a jelenbe úgy, mintha a közbeeső idő tanúinak nagy tömegétől semmit nem lehetne tanulni. Évszázadokon át törekedtek a keresztyének arra, hogy az evangélium igazságát a saját koruk számára magyarázzák. E törekvésben fontos szerepet játszott a tradíció kettős értelemben is: úgy is, mint folyamat, s úgy is, mint tartalom. Az evangéliumnak a különböző területeken és generációkban élő emberek által történő továbbadása és elfogadása a keresztyénség történetének dinamikus elemét alkotja. A korai keresztyén közösségek tapasztalatának hagyománya tükröződik a későbbi megfogalmazásokban és gyakorlatban.

Ezek a tradíciók világszerte sok kultúrában megtalálhatók. A keresztyénség története azonban magába foglalja a tudatlanság, a félrevezetett buzgóság és a bűn elegyét is. A Biblia marad a mérték, mely által valamennyi tradíció bírálat tárgyává lesz.

Az egyháztörténet tükrözi a tradíció alapvető jelentőségét: Isten lelkének emberi életeket átformáló állandó munkálkodását. A tradíció ama kegyelem állandó oltalmának története, amelyben és amely által minden keresztyén él: Isten odaadó szeretete Jézus Krisztusban. Ilyen értelemben a tradíció több, mint egyes hagyományok története.

A tradíció ezen mélyebb jelentése értelmében minden keresztyén egy közös történelem részese. Ezen a történelmen belül a keresztyén tradíció megelőzi a Bibliát, és mégis a Biblia lesz a tradíció központi kifejezője. Mint metodisták teológiai megbízatásunkban nyíltan követjük a keresztyénség formákban és erőben oly gazdag hagyományát.

A tradíciók sokrétűsége gazdag forrásanyagot állít a teológiai megfontolás és megformálás rendelkezésére. Számunkra, metodisták számára a különböző hagyományszálak nagy jelentőséggel bírnak, mivel tanbeli örökségünk és sajátos közösségi életformánk történeti megalapozását tartalmazzák.

Jelenleg a világ minden részéről olyan hagyományok kihívásának vagyunk részesei, amelyek a keresztyénség megértésének azon dimenzióit hangsúlyozzák, amelyek az elnyomottak szenvedéseiből és győzelmeiből erednek. Ezek segítenek nekünk abban, hogy Istennek a szegényekhez, fogyatékosokhoz, foglyokhoz, elnyomottakhoz, kiközösítettekhez való különös odafordulásának bibliai bizonyságát újból felfedezzük. Ilyen emberek által lép elénk az élő Jézus Krisztus.

Ezek a tradíciók hangsúlyozzák minden ember egyenlőségét Jézus Krisztusban. Kiemelik, hogy az evangélium képes bennünket felszabadítani arra, hogy az emberi kultúrák különbözőségét megértsük, és annak értékét megbecsüljük.

Megerősítik a személyes megváltás és a szociális igazságosság szétválaszthatatlanságáról vallott történelmi felfogásunkat. Elmélyítik a világbéke iránti elkötelezettségünket. Ezeknek a tradícióknak a kritikus megbecsülése biztat bennünket arra, hogy Istenről újféleképpen gondolkozzunk, a „shalom” -ról alkotott nézetünket kitágítsuk, és nagyobb bizalmat vessünk Isten gondoskodó szeretetében. A tradíció addig szolgál zsinórmértékül egy közösség hitének érvényességére és helyességére nézve, amíg hitben való azonosságot képvisel. A különféle tradíciók, amelyek napjainkban kihívást jelentenek számunkra, egymásnak ellentmondó elképzeléseket és felfogásokat is tartalmazhatnak az igazságról és az érvényességről. Az effajta ellentmondásokat a Biblia fényében vizsgáljuk meg, és egyházunk teológiai álláspontját illetően kellő kritikával vegyük fontolóra azokat.

Amennyiben teológiai alapelveinket megkülönböztetés céljából alkalmazzuk, és ezzel egyidejűleg nyitottak vagyunk a keresztyén identitás újonnan keletkezett formái felé, úgy arra törekszünk, hogy hűséggel ragaszkodjunk az apostoli hithez.

A széles keresztyén hagyományban egyúttal felismerjük az isteni kegyelem történetét, melyben a keresztyének kölcsönösen elismerhetik és szeretetben elfogadhatják egymást.

A tapasztalat

Teológiai megbízatásunk Wesley gyakorlatát követi abban, hogy személyes és közösségi megtapasztalásainkat felülvizsgáljuk, vajon igazolják-e Isten kegyelmének az Írásban hitelesített valóságát. Megtapasztalásunk kölcsönhatásban áll a Bibliával. Azoknak a feltételeknek és eseményeknek fényében olvassuk a Bibliát, amelyek segítenek bennünket azzá válni, akik vagyunk, és megtapasztalásainkat a bibliai kijelentések segítségével magyarázzuk.

Minden hitbeli megtapasztalás általában befolyásolja az emberi tapasztalatokat, s minden emberi tapasztalat befolyásolja a hitbeli megtapasztalásokról formált gondolkodásunkat.

Személyes vonatkozásban ugyanazt jelenti a megtapasztalás az egyén számára, mint a tradíció az egyház számára: Isten megbocsátó és bátorító kegyelmének személyes elfogadása. A megtapasztalás igazolja életünkben azt az igazságot, amelyet a Biblia kijelent és a tradíció megvilágít. Így válunk képessé arra, hogy a keresztyén bizonyságot sajátunkként vegyük igénybe.

Wesley magyarázata szerint a hitbizonyosság a mi Urunk Jézus Krisztus által Isten kegyelmébe vetett „állandó bizalom és rendíthetetlen bizakodás” , valamint megingathatatlan reménység arra nézve, hogy minden jót Isten kezéből fogadjunk el. Az ilyen bizonyosság Isten kegyelmi ajándéka a Szentlélek által.

Ez a „Krisztusban való új élet” az, amire mi, metodista keresztyének gondolunk, amikor a „keresztyén megtapasztalásról” beszélünk. Ez nyitja fel szemünket arra, hogy felismerjük az élő igazságot a Bibliában. Ez erősíti meg számunkra ma a bibliai üzenetet. Ez világosítja meg Istenről és a teremtésről alkotott képünket, és arra vezérel, hogy erkölcsileg megfelelő ítélőképességgel rendelkezzünk.

Jóllehet a keresztyén megtapasztalás legmélyebben személyes természetű, ezzel együtt mégis közösségi vonatkozású. Teológiai megbízatásunkat is az egyház tapasztalata és az általános emberi megtapasztalás határozzák meg. A bibliai üzenet megértésére irányuló törekvésünkben figyelembe vesszük azt, hogy Isten felszabadító szeretetének ajándéka az egész teremtett világot magába zárja.

Az emberi megtapasztalás néhány vonatkozása kemény próbára teszi teológiai felfogásunkat. Isten népének számtalan tagja terrorban, éhínségben, magányban és megalázottságban él. A születés és halál, a teremtett világban való növekedés és élet mindennapos megtapasztalásait, de éppígy a magasabb szociális összefüggések iránti éberséget is komoly teológiai meggondolások tárgyává kell tennünk.

Amennyiben újra tudatosítjuk magunkban ezeket a megtapasztalásokat, megtanuljuk a Biblia igazságait jobban elsajátítani, és az Isten uralmáról szóló örömhírt nagyobb méltósággal felruházni.

A tapasztalat, mint a teológiai gondoskodás egyik forrása, a hagyományhoz hasonlóan sokféle színben áll előttünk, amely kihívást jelent számunkra arra nézve, hogy az evangélium ígéreteinek teljes gazdagságát újra és újra szavakba foglaljuk. A megtapasztalást a bibliai norma fényében magyarázzuk, pontosan úgy, ahogy tapasztalatunk is befolyásolja a bibliai üzenet olvasását. E tekintetben a Biblia marad a központja azon törekvéseinknek, hogy a keresztyén bizonyságtételünkben hitelesek legyünk.

Az értelem

Belátjuk, hogy Isten kijelentése és Isten kegyelmének megtapasztalásai újra és újra felülmúlják az emberi beszéd és gondolkodás képességét, de azt is valljuk, hogy minden alapos teológiai munka megköveteli az értelem gondos igénybevételét.

Gondolkozva olvassuk és magyarázzuk a Bibliát. Gondolkodva teszünk fel hitbeli kérdéseket és próbáljuk Isten cselekedeteit és akaratát megérteni. Gondolkodva illesztjük össze azokat a meglátásokat, amelyek bizonyságtételünket alkotják, és egységes összefüggésükben tolmácsoljuk őket.

Az értelem segítségével vizsgáljuk meg bizonyságtételünk összeegyeztethetőségét a bibliai üzenettel és azokkal a tradíciókkal, amelyek számunkra ezt a bizonyságot közvetítették.

Értelmünket arra használjuk, hogy bizonyságtételünket az emberi ismeretek, tapasztalatok és szolgálatok teljes skálájára kiterjesszük.

Mivel minden igazság Istentől van, ezért hasznosak a kijelentés és az értelem, a hit és a tudomány, a kegyelem és a természet közötti összefüggések megértésére irányuló törekvéseink, hogy hiteles és közölhető tanítást alkossunk. Nem kevesebbet szeretnénk elérni, mint hogy egy átfogó áttekintést nyerjünk arra a valóságra nézve, amelyet döntően az evangélium ígéretei és kihívásai határoznak meg, jóllehet tudjuk, hogy az effajta próbálkozást folyamatosan gátolják a minden emberi gondolkodásra oly jellemző korlátok és torzítások.

Ennek ellenére – a keresztyén hit ésszerű megértésének elérésére irányuló törekvésünk által – igyekszünk az evangéliumot úgy megérteni, kifejezni és megélni, hogy a gondolkodó emberek számára kívánatos legyen ez a hozzáállás, hogy Isten útjait megismerjék, és igyekezzenek Őt követni.

Teológiánkban – bibliatanulmányozásaink szempontjából – lényegesek a tradíció, a tapasztalat és az értelem eszközei anélkül, hogy megkérdőjeleznék a Biblia elsőrendűségét a hit és az élet számára. Ez a négy forrás, amely megkülönböztethető, de mégis együtt munkálkodik, ez vezérel bennünket, metodistákat, az élő és alkalmas keresztyén bizonyságtételre irányuló törekvéseinkben.

Az egyház teológiai munkájának jelenlegi kihívása

A még mindig megoldásra váró történelmi feszültségekhez és konfliktusokhoz folyamatosan csatlakoznak új témák, amelyek új teológiai kutatásra szólítanak fel bennünket. Naponta szembesülünk olyan problémákkal, amelyek kihívást jelentenek számunkra, amikor Istennek az egész emberi lét felett való hatalmát hirdetjük.

Döntő fontosságúak azok a problémák, amelyek az emberi méltóság, a felszabadulás és az értelmi beteljesülés gondolatköréből nőttek ki, azokból a törekvésekből tehát, amelyek Isten teremtési tervéhez tartoznak. A teológiák hordozzák azokat a célkitűzéseket, amelyek az elnyomottak sikolyát és az együttérzők felháborodását kifejezésre juttatják.

A faji, nemi, osztály- és életkorbeli különbségeken alapuló igazságtalanság, az atomfegyveres megsemmisítés, terrorizmus, háború, éhínség és erőszak veszélyei ma általánosan elterjedtek. A természeti erőforrásokkal való visszaélés és környezetünk labilis egyensúlyának figyelmen kívül hagyása ellentmondanak azon elhívásunknak, hogy Isten teremtését megőrizzük. A szekularizációs folyamat behálózza a „High-Tech-társadalmat” (magas technológiai színvonalú társadalmat), és gátolja az élet lelki dimenzióinak a megragadását. Ezekre a tényezőkre keresünk valódi keresztyén választ úgy, hogy Isten gyógyító és megváltó műve szavainkban és tetteinkben érvényre juthasson. Túl gyakran használták a teológiát is arra, hogy igazságtalan praktikákat támasszanak alá. Olyan válaszokat keresünk, amelyek az evangéliummal összeegyeztethetők és a kritikai viszontkérdések alól nem próbálják kivonni magukat.

Egyházunk gazdaságának egyik alapeleme az egész világra való kiterjedése, amelynek folyamata különösen a múlt évszázadban ment végbe. Mi egy különös teológiai örökséggel bíró egyház vagyunk, de ezt az örökséget egy, az egész világot behálózó közösségben éljük meg. Ennek eredménye egy olyan hitbeli felfogás, amely számos ország metodista egyházainak tapasztalatai és formái által gazdagodik.

Helyeseljük azokat a hozzájárulásokat, amelyekkel a különböző etnikai származású, különböző nyelveket beszélő, különböző kulturális és nemzeti csoportokban élő metodisták egymást és összegyházunkat megajándékozzák. Hálásak vagyunk és örülünk a világos teológiai felfogás és élő missziói kifejezési formák iránti közös elkötelezettségnek.

A metodisták, mint egy változatos összetételű nép, folyamatosan az evangélium egységes értelmezésére törekszenek. Sokrétűségünkben is összetart bennünket a közös örökség, valamint az a közös vágy, hogy Isten teremtő és megváltó cselekedeteiben részesüljünk.

Az a megbízatásunk, hogy a különböző kérdésekről vallott nézetünket oly módon fejezzük ki, hogy ezáltal egy misszionáriusként élő és munkálkodó néppé legyünk.

Jézus Krisztus nevében arra hívattunk el, hogy különbözőségeinken belül tovább munkálkodjunk, és egymással türelmesen és elnézően bánjunk. Az effajta türelem nem az igazság iránti közömbösségből, vagy a tévedés elnéző tűréséből fakad, hanem abból a belátásból, hogy Isten titkait mi mindnyájan csak töredékesen ismerjük fel, és senki azok mélyére nem hatolhat, hacsaknem Isten Lelkének vezetésével. Így munkálkodunk tovább teológiai megbízatásunkon, és bízunk abban, hogy a Lélek bölcsességet ad nekünk ahhoz, hogy Isten népével együtt tovább folytassuk utunkat.

Ökumenikus elkötelezettség

A keresztyén egység alapja az a teológiai felfogás, hogy Krisztus testének tagjaivá való keresztelésünk által össze vagyunk kötve. A keresztyén egység nem a mi tetszésünkre bízatott: ez egy olyan ajándék, amelyet el kell fogadnunk és meg kell élnünk.

Mint metodisták akkor válaszolunk helyesen a keresztyének egységét illető teológiai, bibliai és gyakorlati megbízatásunkra, ha elkötelezzük magunkat a keresztyén egység ügyéért helyi és nemzeti síkon, valamint világviszonylatban egyaránt. Sokféle módon, az egyházak, egyháztagok és hivatalok kölcsönös elismerése által juthatunk az úrvacsora ünneplésében Isten népének minden tagjával közösségre.

Tudván, hogy a felekezeti hűség mindig hozzátartozik a Jézus Krisztus egyházában való életünkhöz, szívből örülünk, hogy az egyház felelős vezetői ez egyházi gyűléseken és tanácskozásokon és az egyházközi dialógusokban, valamint az ökumenikus közeledés minden más formáiban az egyházak és nemzetek épülését munkálják.

Látjuk, hogyan munkálkodik a Szentlélek, amikor a közöttünk meglévő egységet láthatóbbá teszi.

Ugyanakkor komoly kezdeményezések történtek a keresztyének és a világ más vallásai közötti párbeszédre. A Biblia arra szólít fel bennünket, hogy minden ember számára felebarátok és tanúk legyünk. Az ilyen találkozások megkívánják, hogy hitünkről újra elgondolkozzunk, és a más vallású emberek közötti bizonyságtételünk számára vezetést nyerjünk. Akkor újra felfedezzük, hogy az Isten, aki Jézus Krisztusban az egész világ megmentésért cselekedett, egyszersmind minden ember teremtője is, az Egy, aki „mindenek Atya” , Ő van mindenek felett, és mindenek által, és mindenekben” (Ef 4,6). Mint ezen az egy bolygón egymásra utalt emberek, szükségét látjuk annak, hogy saját örökségünkre önkritikusan tekintsünk, és más tradíciókat gondosan megbecsüljünk. Ezeknél a találkozásoknál nem az a célunk, hogy a tanbeli különbségeket a vallási egyetértés legkisebb közös nevezőjére hozzuk, hanem, hogy ezeket a kapcsolatokat az emberi közösség és kölcsönös megértés lehető legmagasabb fokára emeljük.

Isten segítségével együtt törekszünk minden ember megmentésére, egészségére és békéjére. Tiszteletteljes beszélgetésekben és gyakorlati együttműködésben megvalljuk Jézus Krisztusba vetett hitünket, és küzdünk azért, hogy nyilvánvalóvá tegyük, Jézus Krisztus a világ élete és reménysége.

Összefoglalás

Tanítás az egyház életéből fakad – annak hitéből, istentiszteletéből, életrendjéből, harcaiból és annak a világnak kihívásaiból, amelyet szolgálni szeretne. Az evangélizáció, a gyülekezetépítés és a misszió megkívánják, hogy állandóan törekedjünk a valódi megtapasztalásnak, az ésszerű gondolkodásnak és az átgondolt cselekedeteknek teológiai megbízhatósággal való párosítására.

A mi Urunktól és Megváltónkról, Jézus Krisztusról szóló bizonyságtétel megújíthatja hitünket, embereket hitre vezethet, és az egyházat megerősítheti abban, hogy gyógyító és engesztelő módon tevékenykedhessen.

Ez a bizonyságtétel mindenesetre nem tudja átfogóan leírni és megragadni Isten titkait. Jóllehet megtapasztaljuk, hogy Isten csodálatos kegyelmével bennünk és másokban munkálkodik, és bár örülünk Isten országa köztünk jelenvaló jeleinek, mégis minden újabb lépés rádöbben bennünket arra, hogy Isten valósága végül is egy olyan titok, amelyet csak csodálni tudunk, és alázattal állhatunk meg előtte. Bízunk azonban abban, hogy még nagyobb teljességgel felismerhetjük, milyen fontos részünk van Isten megváltó művében ezen a világon, és bizonyosak vagyunk Isten igazságosságának és irgalmának végső oltalmában.

Ebben a szellemben akarjuk felvállalni teológiai megbízatásunkat, és arra törekszünk, hogy jobban megértsük Isten szeretetét, amely Jézus Krisztusban adatott nekünk, és ezt a szeretetet terjesszük mindenfelé. Amennyiben egyre jobban megértjük, kik vagyunk, és mire van szüksége a mai világnak, és amennyiben egyre eredményesebben élünk teológiai örökségünkkel, úgy egyre jobban felkészülünk arra, hogy elhívásunkat Isten népeként betöltsük.

„Isten, aki mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: Övé a hatalom a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké. Ámen” (Ef 3,20-2)