2019. évi jeligénk
„Az ajtó előtt állok, és zörgetek!”
(Jelenések 3,20)

KÖZÉPPONTBAN AZ IDENTITÁS

Az identitás témájával foglalkozik a Metodista lap következő száma. A szeptember-októberi szám szerzői: Szuhánszki János, Szabó Andor, Ingeborg Putzke, Khaled A. László, Patrick Streiff, Vigh Bence, Lakatos Judit és Szuhánszky T. Gábor. Lakatos Judit: A metodistáknak nevezett emberekről című írását – teljes terjedelemben – itt adjuk közre.

&A metodistáknak nevezett emberekről&

Az identitás, önazonosság, valamivel való azonosulás szót hallva elsősorban személyes identitásunkra gondolunk. Kik vagyunk? Hogyan alakul ki az önképünk? Mi alakítja, befolyásolja? Annak látnak-e mások, aminek magunkat gondoljuk? Identitásunknak nagyon sok eleme van, a nemünk, amellyel születtünk, szerepeink, amelyeket életünk során betöltünk, együtt adják azt a megismételhetetlen valakit, akik vagyunk. Van azonban identitásunknak számos olyan eleme is, amelyet a társadalomban, közösségben betöltött helyünk határoz meg, nemzetiségünk, vallásunk, hivatásunk. Most identitásunknak egy olyan eleméről szeretnék szólni, ami talán néhányunknak fontos, másoknak nem, vagy nem is tudnak mit kezdeni vele. Metodisták is vagyunk, és ennek is helye van az életünkben.

Montesquieu, a francia felvilágosodás egyik jeles képviselője a nemzeti érdekek kapcsán egyszer azt mondta: &elsősorban ember vagyok s azután francia: szükségszerűen vagyok ember s véletlenül francia&. Elsősorban keresztény vagyok, s azután metodista & mondhatnánk. Mert szükségszerűen vagyok bűnös, Istenre utalt ember, s véletlenül találtam meg a kegyelmet egy metodista gyülekezetben. És mégis, úgy érzem, nem lényegtelen, hogy mi metodista keresztények vagyunk, bennünket itt szólított meg Isten, itt adott feladatot, szolgálatot. Mert nehéz kereszténynek lenne csak úgy, általában, mert a kereszténység &közösségi vallás&.

De máris a metodistáknál vagyunk, hiszen ezt John Wesley fogalmazta meg, a metodista mozgalom alapítója. Kell egy közösség, ahol megélhetjük a hitünket, és minden közösség szükségszerűen különbözni fog a többitől, mert máshol, más időben jött létre, mások a tagjai, mások a hangsúlyok, még ha a lényegben megegyeznek is. Különböznek a metodista gyülekezetek is, de van valami lényegi, amiben hasonlítanak, legyen bár Angliában, Németországban vagy Magyarországon, a 18. vagy a 20. században, és reméljük igaz ez a 21. századra is.

Miben rejlik a metodista identitás? A szociológusok egy csoporttal való azonosulásnak több elemét különböztetik meg. Van benne érzelmi elem, ami roppant fontos, szeretni a helyet, ahová tartozunk, szívesen tölteni az időt másokkal. Van egy kognitív, ismereti oldala. Tudni kell legalább fő vonalakban, hogy hová tartozunk, mi különböztet meg bennünket másoktól. Ez talán a csoport múltjának, eredetének ismerete révén a legkönnyebb. És szükséges a csoport értékeivel való azonosulás, hogy ne csak részt vegyünk, de életünk összhangba kerüljön azzal, amit ott vallunk.

Önmagában egyik sem elegendő. Ha most a metodistákra gondolunk, kevés ismerni a metodista tanítást, múltat, mert ettől a kapcsolatunk még lehet hűvös, távolságtartó tiszteletnyilvánítás. Az értékekkel lehet azonosulni a nélkül is, hogy betennénk a lábunkat egy istentiszteletre. De nem épülhet egy közösség csak érzelmekre sem, mert az emberek és a körülmények, amelyek ma még olyan nagy vonzerővel bírnak, megváltozhatnak, s tudjuk, milyen könnyen vezet egy gyülekezet széthullásához, ha egy népszerű, kedvelt lelkész elköltözik.

Mindannyian feltehetjük magunknak a kérdést, mi tart bennünket a metodista gyülekezetben, egyházban? A megszokás, az hogy szüleink, nagyszüleink is idejártak? A meleg, baráti befogadó közösség? Vagy lelki otthonunk is ott van, ahol növekedhetünk ismeretben és szeretetben? Minden egyes embernek, minden gyülekezetnek választ kell találni ezekre a kérdésekre, ha nem akar arctalanul eltűnni a számos keresztény gyülekezet között.

A metodista gyülekezetek persze mások voltak kezdetben, a 18. századi Angliában és mások Amerikában, mások Magyarországon a 20-as évek ébredése idején, és mások a második világháború után. Más egy városi és más egy falusi gyülekezet élete. Minden gyülekezetnek újra kell fogalmaznia, hogy viszonyul a metodista örökséghez, s hogyan tudja azt megőrizni, továbbadni. Ehhez azonban jó tudni, kik voltak eredetileg a metodisták, mit hittek, hogyan éltek, mert ez nagyon sok tanulságul szolgálhat a mai gyülekezeteinknek is.

Kezdjük talán azzal, hogy az első metodisták nem jószántukból lettek metodisták. Nem a feltűnési vágy, a másoktól való elkülönülés vágya vezette őket, hanem a körülmények hozták így, hogy kívül találták magukat anyaegyházuk, az anglikán egyház falain kívül. A mások alkotta gúnynév aztán rajtuk ragadt, és a környezetükkel való vitában körvonalazódott, kik ők. John Wesley, a mozgalom elindítója több levélben, vitairatban írta le, kik is a &metodistáknak nevezett emberek&.

Visszatérő eleme ezeknek az írásoknak, hogy a metodisták nem különböznek egyetlen igaz kereszténytől sem, bármely felekezetben legyenek is. Itt persze máris egy nagyon érzékeny kérdéshez érkeztünk. Wesley számára & a Szentírás alapján & az igaz keresztény nemcsak nevében, hanem szívében és életében is az. &Kívül és belül alkalmazkodik Isten akaratához, ami a Szentírásban meg van írva. A Jézus Krisztus kinyilatkoztatásában lefektetett módon gondolkodik, beszél és él. Lelke megújult Isten hasonlatosságára, igazságban és szentségben. Elméje megújult Krisztusban, ezért úgy jár, mint Krisztus.& (Egy metodista jelleme című írása, Character of a Methodist).

A kereszténység megújult szív, értelem és akarat, amely egy Istennek tetsző, Szentlélek által vezérelt életben folytatódik. Mivel az általános keresztény tanítást vallják, nem különböznek valamilyen különleges tanításban, elméletben, semmilyen különleges kifejezésmódban, sem valamilyen kötelezően elvárt cselekedetben, viselkedésben, öltözetben. Nem hangsúlyoznak egyetlen hitigazságot sem, amely a többi fölött állna, sorolja ugyanebben az írásában. És hozzátehetjük, nincs egy olyan tanítójuk, vezetőjük, akinek különleges helye lenne közöttük, amit a kívülállók is észrevehettek, mert sosem nevezték őket wesleyánusoknak, Wesley követőinek, hanem életmódjuk, szigorú életvitelük miatt kezdték őket módszereskedőknek, metodistáknak nevezni.

Wesley négy dolgot sorolt fel, amit kezdettől hirdetett, s amit aztán sokan &különösnek tartottak&. A vallás legfontosabb része nem a helyes vélekedés, hanem az Isten képére való átformálódás, a megigazulás megtapasztalása, amit belső békesség és a Szentlélekben való öröm követ; egyetlen út ehhez az evangéliumban való hit és engedelmesség; a megigazulás kegyelemből lehet a miénk; ezek következménye pedig a mennyország előjele életünkben, szentség és boldogság. (Őszinte beszámoló a metodistáknak nevezett emberekről, A Plain Account of the People Called Methodists)

Egészen egyszerűen úgy fogalmazhatnánk, hogy legfontosabb a megtérés, Isten szabadító munkájának megtapasztalása, amit hit által kapunk meg, kegyelemből. Majd az, hogy életünk tükrözze azt a változást, ami bennünk végbement. A Krisztus követésében fejlődnünk kell életünk végéig, viselkedésünknek, beszédünknek, tetteinknek tükrözniük kell azt, hogy más emberek lettünk. Ehhez viszont kevés az istentiszteleten való részvétel, az úrvacsora vétele, az adakozás, ahogy a korabeli keresztények éltek. Ez a látszólag egyszerű, evangéliumi igazság igazi vihart kavart Anglia kegyes köreiben, mert ítélet volt a kor felszínes vallásossága felett. S ezt valósággá váltani talán a legnagyobb kihívás a mai metodisták számára is.

Wesley-nek volt egy nagyon egyszerű tanácsa, hogyan valósítható meg a gyakorlati életszentség az állandó támadások közepette: &Erősítsétek egymást! Beszélgessetek egymással, amilyen gyakran csak tudtok! Imádkozzatok komolyan egymással és egymásért, hogy kitartsatok a legvégsőkig és megmeneküljetek!& (Őszinte beszámoló) Így alakultak ki azok a kis társaságok, amelyekben aztán a megtértek hét közben is együtt olvasták a Szentírást, imádkoztak, figyeltek egymásra, segítették és bátorították egymást hitbeli és hétköznapi dolgokban egyaránt. Idővel másfajta köröket is szervezett Wesley, külön összejöveteleket házas és egyedülálló nők, házas és egyedülálló férfiak számára, hogy közös gondjaikat jobban meg tudják beszélni.

Nagyon hasonlóak ezek a mai női, férfi, ifjúsági köreinkhez. Volt még egy sajátossága a metodista közösségeknek, a nyitottság, amellyel befogadtak mindenkit, szegényeket, hatalommal, befolyással, magasabb iskolázottsággal nem rendelkezőket, mindenkit, akik semmilyen adottságukkal nem tűntek ki, s ezért a világi társaságok mellőzött tagjai voltak.

A régi metodista iratokat olvasgatva, a metodista történelmet szemlélve több vonás ötlik a szemünkbe, amely közös kincse egyházunknak és minden időben jellemző volt rá. Ha eltértek tőle, válsághoz, szakadáshoz vezetett, lelkileg sínylette meg az egyház. Egyik ilyen vonás a hitbeli dolgokban is a szeretetben való megnyilatkozás. Wesley mindig nagyon röviden foglalta össze, mi az a keresztény tanításban, amihez ragaszkodni kell. Minden másban szabadságot adott másoknak, és baráti kezet nyújtott.

Valahol úgy fogalmazott, &Gondolkodni, és gondolkodni hagyni&, ez a fontos. Nem azért, mert felületes volt vagy sajnálta volna az időt a mélyebb tanulmányokra. Komoly teológiai műveltséggel rendelkezett, és kész volt megfogalmazni a részletekben is saját véleményét, de nem kezdett vitát azért, hogy másokon győzedelmeskedjen. Minden dolgok mércéjévé a Szentírást tette, és persze a józan megfontolást. Ehhez kapcsolódik egy másik szembetűnő jellegzetessége a metodista mozgalomnak, hogy mivel sokan nem tudtak olvasni az első metodisták között, tanításukat énekekbe öntötték. A metodista dicséretek éneklése ezért minden alkalom lényeges része lett, közös imádságként, hitvallásként énekelték azokat.

Krisztus példájának követéséből ered a metodisták készsége, hogy könnyen átlépnek minden emberi határon, elválasztó vonalon, a szeretet jegyében. Ahogy Krisztus tette, ők is minden korban lehajoltak a szegényekhez, befogadták azokat, akik másutt nem voltak kívánatosak. Az evangélium hirdetésében nem ragaszkodtak semmilyen emberi elgondoláshoz, kiléptek a templomok falai közül, mert szabad ég alatt többen hallották őket, laikusokat állítottak munkába, hogy mindig legyen a gyülekezetben elérhető közelségben lelki vezető. Bátrak és kreatívak voltak abban, hogy lehet kézzelfoghatóvá tenni Isten szeretetét az emberek között (gyógyszertárat, könyvtárat alapítottak, orvosi ellátást, vasárnapi iskolát szerveztek a szegényeknek, Magyarországon egy időben alkoholmentes éttermet, jogsegélyszolgálatot tartottak fenn, szegény gyermekek részére napközit szerveztek és hosszan sorolhatnánk).

Bár sokan megvádolták őket, hogy mindenkinél kiválóbbnak, tökéletesnek tartják magukat, a metodisták egyedül a szeretetben való tökéletesedést tűzték ki célul, és nem gondolták, hogy ebben különbek volnának másoknál. Nyitottak voltak más felekezetek felé, s mindenütt az ökumené előmozdítói voltak.

Wesley nem szeretett volna elkülönülni más felekezetektől, ezt többször hangsúlyozta. Sőt komolyan félt attól, és minden eszközzel igyekezett megelőzni, hogy a metodisták bezárkózzanak, lelkileg beszűküljenek, és azt higgyék, Isten egyedül közöttük munkálkodik. Ezért minden hónapban egy este beszámolt arról, hogyan élnek a keresztények más országokban, más felekezetekben.

Számos tiszteletre méltó törekvés, az idő próbáját kiálló tanítás adja a metodista egyház értékét. Ez az örökség csak úgy marad élő, úgy szólíthat meg embereket, ha mi, a gyülekezetek mai tagjai is ebből merítünk, ezt mutatjuk be életünkkel. Mert a metodista örökség nem egy régiség, ereklye, amit csodálni kell, hanem egy ma is érvényes útmutatás az üdvösség útját keresőknek.

Lakatos Judit

Önnek mi a véleménye?

Your email address will not be published. Required fields are marked *

*

x

Check Also

ISTEN DICSŐSÉGE ZENGETT A BUDAI VÁR FELŐL

Az ország egyik legszebb helyszínét, a Budai Vár oldalában lévő Várkert Bazárt választottuk ehhez az ...