Magyarországi Metodista Egyház A Magyarországi Metodista Egyház hivatalos oldala.
2026. március végén egy rendkívüli püspöki látogatásra került sor Ukrajnában, de ezúttal mindhárom európai metodista (UMC) püspök részvételével. Vágytak találkozni az ukrán metodista testvérekkel és személyesen tájékozódni a jelenlegi nehéz helyzetről. A delegáció tagjai voltak: Knut Refsdal püspök: Skandinávia, Baltikum és Ukrajna; Philipp Werner püspök: Németország; Stefan Zürcher püspök: Magyarország + 12 ország.
Már az utazás megszervezése sem volt egyszerű, hisz Ukrajnában a háború kezdete óta repülési tilalom van, ezért Budapest volt a legpraktikusabb találkozó pont. A delegáció Oleg Starodubets ukrán szuperintendenssel 26-án, csütörtökön érkezett Ungvárra, ahol általános tájékoztatást kaptak az egyház vezetőitől. Másnap, pénteken a 250 km-re, a lengyel határnál lévő Lembergbe (Lviv) utazott a delegáció. A háború alatt a menekültek révén 1,2 millióra duzzadt a város lakossága. A látogatás fő célja a megelevenedett ifjúsági munka volt, hiszen Kelet-Ukrajnából és persze Kijevből is rengeteg fiatal érkezett, akik szíve nyitott az új kapcsolatokra. Tökéletesen megáll Isten igéje, hogy: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés, kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.” (LK 10,2) És valójában erről volt is szó, hogyan lehet püspöki összefogással segíteni a munkásokat.
Szombaton a program Ungváron folytatódott, ahol már én is csatlakoztam a testvérekhez. Délután az ungvári és a háború elől a városba menekült fiatalokkal találkoztunk, mivel a helyi Lighthouse, mint ifjúsági központ 6 hónapos lett. Megdöbbentő tény, hogy a 120 ezres város lakossága megháromszorozódott. A városban hatalmas építkezések folynak, ugyanakkor az ország keleti részében emberek halnak meg. Hadd idézzek egy ismert éneket: „Uram, Tehozzád futok, élő vízre szomjazom…
Azt tapasztaltam, hogy ezek a fiatalok valóban szomjasak: szomjasak a figyelemre, a szeretetre, a békességre és az ukrán testvéreink megmutatják, hol lehet inni. Persze nem rohanják le az érdeklődőket az evangéliummal. Először közösséget formálnak és lassan csepegtetik az „élő víz”-et. Több fiatallal is beszéltem, akik először voltak abban a közösségben, mert valaki meghívta őket. Feléjük pedig huszonéves, hívő fiatalok szolgálnak. Hetente többször is találkozhatnak különféle vetélkedők, közösségi programok, étkezések, sport kapcsán. Az érdeklődők tanulhatnak olasz, angol és koreai nyelvet. Magam is megtapasztaltam, hogy a jelen levő 45-50 fiatalt vonzotta valami, vagy éppen Valaki. Az Úr Jézus maga mondta: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket” (Mk 10,14) Ezek a fiatalok már vonzásban vannak, csak még nem tudnak róla. De hiszem, hogy meg fogják tapasztalni, hogy nem kell szeretni a világot, mert nincs meg benne az Atya szeretete!
Vasárnap pedig már két részre oszlott a delegáció. Refsdal püspök a fiatalok felé szolgált a német kollégájával, én pedig Ókemencére (Kamianyitsia) kísértem el Stefan püspököt. Élő közösség, idősekkel és fiatalokkal, ahol Vasylii Vuksta és Alla Vuksta egész családjával szolgál. Püspökünk Péter történetén keresztül tárta a gyülekezet elé azt a biztonságos kezet, amely kinyúlt Péterért és ma minden Hozzá kiáltóért, aki megretten a világ hatalmas hullámzása közepette.
Délután a két menekült szállás (Shelter) közül az ungvárit kerestük fel, ahol 40 főt tudtak elszállásolni nagyon egyszerű, de szeretetteljes környezetben. A kölcsönös bemutatkozás után kötetlen beszélgetésre is lehetőségünk nyílt. Bizony szívszorító történeteket hallottunk az elmenekülés körülményeiről, a háborús övezetben maradottak élethelyzetéről, a veszteségekről. Mégis egy dolog különösen feltűnt: nem panaszkodtak, sokkal inkább a hála öröme látszott a főleg asszonyokból álló közösség arcán. Hiszen van hol létezniük, van mit enniük, honfitársaik gondoskodnak róluk és Jézus Krisztuson keresztül szeretik őket. A püspökök látogatása azt erősítette meg bennük, hogy minden veszteségükkel együtt fontosak az egyháznak, fontosak az Istennek. Elköszönésünk előtt az egyik hölgy azt kérte, hogy imádkozzunk értük. Örömmel meg is tettük.
Vacsora után még hosszasan beszélgettünk a megtapasztalt élményekről és láttam püspökeink arcán a teljes elköteleződést, hogy a közös teher viselésébe még aktívabban szeretnének bekapcsolódni.
Hétfőn délelőtt, amikor megérkeztünk Ferihegyre az fogalmazódott meg bennem, hogy aki idejét áldozza fel a másikért, olyan, mintha életének egy szeletkéjével ajándékozná meg. Hiszem, hogy ez is történt, de kölcsönösen. És meg vagyok győződve, hogy ennek a missziós útnak lesz még folytatása.
Stefan püspök pedig széles mosollyal csak ennyit mondott nekem: „Találkozunk Szolnokon!”
Pásztor István
Nyíregyháza, 2026. április 2.
