KÜLDETÉSÜNK BETÖLTÉSE – CSENDESNAP A REMÉNYSÉG GYÜLEKEZETBEN

Őszi csendesnapot tartottak október 28-án pénteken a budapesti Reménység Metodista Gyülekezetben. A nap során az egyház éves jeligéjével foglalkoztak, Józsué könyve alapján: „Én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!” (Józsué 24,1-159. A résztvevők a Reménység Gyülekezetből és a Soproni Metodista Misszió tagjaiból kerülte ki, az előadók Szabóné P. Klára és Győri László voltak. A következőkben Szabóné Klára beszámolóját adjuk közre:

Délelőtti programunk Józsué könyvének, illetve a vizsgált fejezet történelmi háttere, és annak mai aktualitása. Kiemeltük az országgyűlés helyszínét, Sikemet, mint olyan helyszínt, ahol jelentős események zajlottak a múltban, és ezek az események meghatározó jelleggel bírtak a zsidóság jövőjére is.

Ezt követően, beszélgetést folytattunk arról, mennyire fontos a múltunkkal tisztában lenni, az ott történt eseményeket rendezni, majd lezárva, a jövő felé  irányítani tekintetünket, ahogyan Pál is tette. A múltat elfelejtve, célegyenest futni, hogy küldetésünket betöltve érkezhessünk a célba.

A finom ebéd elfogyasztása után, kávé és sütemények mellett folytatódott a nap. Délutáni programunk, Józsué élettörténetét dolgozta fel, honnan indult, hová érkezett meg, miért válhatott hiteles vezetővé, hiteles családfővé.

Többünkben a fejében ott bujkált a gondolat, nem biztos, hogy ennyire magabiztosan ki mernénk mondani, hogy „én és az én házam nép az Úrnak szolgálunk”. Mi, akik jelen voltunk, nehéz családi háttérből érkeztünk, és gyermekeinket is csonka családban neveltük. Ahogy a mai társadalmakból, családokból hiányzik a felelősségteljes apa, úgy a gyülekezetekbe járók is ezt élik meg. A nőkre hárul az a feladat, amit az apáknak, férjeknek kellene betöltenie.

Megfogalmazódott bennünk, jó lenne a felnövő generációt ebben a vonatkozásban is erősíteni, hogy a fiúk férfivá, apává, férjjé, a lányok nővé, asszonnyá, anyává válhassanak. Jó lenne, ha az ifjúsági napok központi témája nem csak a „dicsőítés” lenne, hanem egyfajta elköteleződésre, felelősségvállalásra nevelés is.

Örültem, az őszinte megnyilvánulásoknak. Úgy váltunk el, hogy még több ilyen bensőséges, nyitott hangvételű alkalomra lenne szükség, ahol megjelenhet a bűnbánat, a jóvátétel szándéka, ahol ki lehet mondani azt, ami ott a mélyben feszít, és fáj.