ISTEN AKAR MINKET ÖSSZEGYŰJTENI – TAIZÉ TALÁLKOZÓ WROCLAVBAN

Wroclaw – December 28-án kezdődött a Taizéi Közösség 42. európai találkozója, melyet Mindig úton, de nem gyökértelenül mottóval tartanak a lengyelországi Wrocławban. A találkozó közös esti imáinak végén az ökumenikus közösség vezetője, Alois testvér szól a jelenlévő fiatalokhoz. Elmélkedéseinek magyar fordítását a taizéi közösség oldalán is olvashatjuk. „Nagy öröm együtt Wrocławban, újra Lengyelországban lenni, ahol már négy európai találkozót rendeztek: kettőt itt, egyet Varsóban, és legutóbb pedig Poznanban. (…) szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik befogadnak minket. Milyen gyönyörű vendégszeretet! Az, hogy minden fiatalt sikerült a családoknál elszállásolni, az evangélium jele – mondta december 28-án este Alois testvér. „Mi, akik most itt összegyűltünk, sokféle nemzetet, népet és véleményt képviselünk. Ez a sokféleség nem akadályozza meg a közösség megtapasztalását. Éppen ellenkezőleg, számunkra ez kétségkívül szoros kapcsolatban áll Isten szándékával: Isten akar összegyűjteni minket egységben, Krisztus által, aki közösség. És ez a sokféleségben levő egység a tanúbizonyság, amely túllép az Egyház határain. A mai világ kihívásai és az európai kontinens számára nehéz idők közepette is megpróbálhatjuk a közösség üzenetét tovább hordozni. 1989-ben itt voltunk, Wrocławban. Történelmi pillanat volt. A lelkesedés és a szabadság szele fújt, és reményt teremtett. Ma, a bizalom zarándoklatának ez az új állomása nehezebb körülmények között valósul meg. Emiatt ez a találkozónk még fontosabb: növelni akarjuk az egységét és a szolidaritást, hogy még jobban kifejezzük felelősségünket a világ iránt. Ebben az egységben és szolidaritásban akarunk élni, és szeretnénk, ha ebben a legszegényebbeknek is helyük lenne – hangsúlyozta Alois testvér. – A vendéglátó plébániákon olyan emberekkel találkoztok, akik segítenek a társadalomból kirekesztetteken vagy betegeken, akik foglyokat, külföldieket és más, nehéz helyzetben levőket látogatnak meg. Ők a remény jelei.” „Higgyünk abban, hogy Isten vezet minket. Isten arra késztet, hogy a félelmet hagyjuk magunk mögött, hogy beléphessünk a bizalmába. Ha bízunk Istenben, másokban is bízunk. Ez az Istenbe vetett bizalom arra késztet, hogy hagyjuk magunk mögött hamis biztonságunkat. Bízhatunk a Szentlélek jelenlétében. Bátorságot ad nekünk a gondok között, és megajándékoz találékonysággal, amelyre szükségünk van az emberiség történetének ebben a szakaszában, ahol minden szédítő sebességgel változik. Igen, Isten arra ösztönöz bennünket, hagyjuk el félelmeinket, és lépjünk az ő bizalmába” – hangzott el a wrocławi találkozó első estéjén. „Taizében mély hatással van ránk, amikor látjuk, milyen sokan elköteleztétek magatokat a teremtés megőrzése, az élet sokféleségének védelme és életmódotok leegyszerűsítése mellett. Az én nemzedékem nevében is, bocsánatotokat kell kérjük, hogy ezt a felelősséget ennyire elhanyagoltuk. A fogyasztóbarát életmód túl sok helyet foglal el életünkben, mintha a boldogság csak ettől függne. Arra ösztönöztök minket, hogy változtassuk meg életmódunkat, hogy ezáltal józanabbak legyünk, a legfontosabbakra összpontosítva” – mondta Alois testvér december 30-án. Hétfő esti elmélkedésében egy önkéntesről beszélt, aki már több hónapja Taizében él. „Japánból származik, és olyan csoport munkájában vett részt, amelyek segítséget nyújtottak a fukusimai térség szökőáráldozatainak. Még mindig hallom a szavát: »Olyan sok ember vált gyökértelenné, mindenüket elvesztették.« Szembesülve a szenvedéssel, néha oly tehetetlennek érezzük magunkat. Ne felejtsük, hogy az imádság olyan út, amely mindig nyitott előttünk. Megváltoztat-e valamit a másik személy vagy a megpróbáltatás Istenre bízása? Nem tudjuk, és szerencsére nem tudjuk megmérni, hogy Isten az imáinkra pontosan hogyan is válaszol. Isten messze meghaladja a számításainkat. De egy dolog biztos: ha mindent Istenre bízunk, mély szolidaritásba lépünk szomszédunkkal. Ebben a szolidaritásban egyesülünk Krisztussal, aki ma szenved azokkal, akik megpróbáltatásokat szenvednek. Az imádkozás elindít minket az úton; felelőssé tesz minket másokért és önmagunkért. Amikor imádkozni kezdünk, lehet, figyelmetlenek vagyunk, vagy úgy találjuk, hogy nehezen találjuk a szavakat. Emlékezzünk arra, hogy a legbensőbb énünkben ott van Krisztus Jézus, és hogy ismer minket. Lehet, hogy imádságunk nagyon szegényes, de ő megérti a szívünket. Akárcsak egy pillanatra is, merjünk megpihenni vele, egyedül vagy a másokkal együtt a közös imádság szépségében…” (Magyar Kurír, taize.fr)