2019. évi jeligénk
„Az ajtó előtt állok, és zörgetek!”
(Jelenések 3,20)

TANULMÁNY – AZ EGYHÁZAK HELYZETE 1956-OS FORRADALOM UTÁN

Rajki Zoltán: Az állam és az egyház kapcsolatának jellemző vonásai a Kádár-korszakban (Forrás: Egyháztörténeti Szemle, 3. évfolyam 2. szám A. D. MMII) – Az 1956. október 23-ai forradalom következtében a kommunisták magyarországi hatalma megrendült, amelyet a szovjet tankok segítségével szilárdítottak meg. Az októberi események a történelmi egyházakra hatottak, mert a vezetésből korábban kiszorítottak kerültek előtérbe, és lépéseket tettek a hitélet megújításának irányába. Az államhatalom azonban adminisztratív lépésekkel visszaállította az október 23. előtti állapotokat. Így a „megállapodás szellemében” rendezte a hitoktatás kérdését is. Az 1957/22. sz. törvényerejű rendeletben állami hozzájáruláshoz kötötte a fontosabb egyházi tisztségek betöltését. Ennek segítségével a kulcspozíciókból eltávoztak a számára alkalmatlan személyek. A szigorúbb ellenőrzés érdekében kormánybiztosokat helyeztek a püspöki székhelyekre. A papi békemozgalom újjászerveződött. A történelmi egyházakkal 1957 nyarán a korábban kötött megegyezéseket megújították, kiegészítve néhány új feltétellel. Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) lépéseket tett a papnevelő intézetek „demokratizálására”, a Minisztertanács pedig határozatban kimondta, hogy a pápai enciklikák, dekrétumok, körlevelek és rendelkezések csak ÁEH jóváhagyása után olvashatók fel. A különböző felekezetekkel szemben más időben és módon léptek fel. Az egyikkel a gyors megegyezésre törekedtek, hogy a megkötött megállapodást a másik ellenében felhasználhassák. Legkeményebb módszereket a katolikusokkal szemben használtak, mivel példát kívántak statuálni a protestáns egyházak felé. Bizonyos szintű vallásos igény kielégítésétől azonban nem zárkóztak el. Engedélyezték kisebb példányszámban hittankönyvek, bibliák, énekes- és imakönyvek, valamint sajtótermékek nyomtatását. Az elsőáldozás, bérmálás, konfirmáció területén az egyházakkal való tárgyalás útján enyhítettek valamelyest a kereteken. Ezek csak a hívek vallásos szükségleteinek minimumát biztosították. A Magyar Szocialista Munkáspárt egyházpolitikájának jellemző vonásai Az állam felismerve a realitást, hogy adminisztratív intézkedésekkel nem szüntethető meg a vallásos élet rövid időn belül, kidolgozta azt a feltételrendszert, amely révén biztosítani akarta az állam és az egyházak „békés egymás mellett élését”, megőrizve a vallásos élet lassú elsorvasztásának célját. Koncepciójában legfontosabb feladatnak a papság lojalitásának szélesítését, és a „reakció” elszigetelését tekintette politikai eszközök igénybevételével. A pártvezetés adminisztratív módszerek alkalmazását a legvégső esetben tartotta indokoltnak. Reakciós egyházi személyként általában azt kezelték, aki a megengedett hitéleti kereteket túllépte, vagy a lojális egyházi vezetők ellen fellépett. A velük folytatott harcba bevonták a felekezetek vezetését is. Leggyakrabban egyházi büntetéseket kaptak, így az ebből fakadó konfliktusokat az egyházakon belül sikerült tartani. Ez a gyakorlat tudatos feszültségkeltésre is alkalmas eszköz volt, belülről gyengítve a felekezeteknek. A korszakban számos esetben adminisztratív eszközöket (bírósági – legutolsó 1972 júniusában volt – és rendőrségi úton) is alkalmaztak lelkészek ellen, egyeseket börtönbüntetésre ítéltek. Kampányszerű alkalmazásuk hátterében párton belüli hatalmi viszonyok átmeneti balra tolódása, illetve az aktuális szovjet példa követése is állhatott. A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) az állam és az egyház együttműködésének feltételeit lényegében bel- és külpolitikájának támogatásában jelölte meg. A legfontosabbak: 1. Az egyházak támogassák a Magyar Népköztársaság állami és társadalmi rendjét. 2. Az állami törvények betartására és „szocialista hazánk” építésére neveljék a hívő embereket. 3. Tevékenyen működjenek közre a világbéke biztosításáért folyó harcban a nemzetközi békemozgalom támogatójaként. 4. Az államhatalom anyagi támogatást ad az egyházaknak lehetővé téve működésüket. 5. Az egyházon belül is folytassanak harcot a reakció ellen. A felekezetek vezetői politikailag lépjenek fel ellenük az állami és az egyházi törvényeknek megfelelően. 6. A papság „leghaladóbb képviselőinek” bekapcsolása a társadalmi és tömegszervezetekbe”. 7. A hívők bevonása az egyházi reakció elleni harcba kerülve a vallási érzelmeiket sértő módszereket. 8. Az egyházak az ifjúsággal kizárólag az iskolai hitoktatás, valamint elsőáldozás, bérmálás és konfirmáció keretében foglalkozhatnak. 9. A lelkészek rendszeres politikai nevelését a békemozgalom keretén belül szervezték meg. Az egyházak vezetőinek és lelkészeinek többsége felismerve a politikai realitást az adott társadalmi keretek között igyekezett a hitéletet biztosítani. A nyílt szembenállást nem vállalták, ezért a hatvanas évek elejétől kezdve a Magyar Népköztársaság egyházpolitikájában a vallásos ideológia elleni küzdelemre és a hitéleti aktivitás ellensúlyozására helyezték a hangsúlyt „türelmes magatartást” hirdetve a vallásos emberek és az egyházak irányába. Ennek értelmében a törvényes keretek betartása esetén vallásos világnézete miatt senkinek nem esett bántódása. A gyakorlatban azonban vallásosnak lenni számos pályán hátrányt, nem egy esetben kizáró okot jelentett. Az egyházakkal a szocializmus építése érdekében „politikai együttműködést” folytattak, a vallásos világnézet ellen azonban szellemi síkon keményen harcoltak, amelynek színhelyei az iskolák, egyetemek, könyvkiadás, sajtó, rádió, televízió voltak. A vallásosságot és az ateizmust propagandájában magánügynek tekintette az állam, de a két világnézet közötti harcban a „társadalmi fejlődés” érdekében állami eszközöket vettek igénybe a materializmus melletti agitációban. A feltételek egyoldalúak voltak, mert az egyházak erősen behatárolt lehetőségeivel szemben az állam „fegyvertára” „korlátlannak” bizonyult. A párton belül a vallással kapcsolatos politika területén Kádáréknak két irányzattal kellett megküzdeni: 1. A vallással szembeni engedékenyebb magatartást támogatók, akik a vallás elleni harcot értelmetlennek tartották, mert a szocializmusban magától eltűnik. 2. Az egyház elleni kemény fellépést sürgetők. Szerintük az egyház az utolsó legális ellenség az osztályharc során, ezért rá kell irányítani a fő tüzet. Ellenezték az egyházak anyagi támogatását, és a lojális papokkal való viszony normalizálását.[7] A Kádár-korszak első felében az utóbbi irányzat komolyabb befolyással rendelkezett, később csökkent a jelentősége. Az állam valláspolitikájának főbb célkitűzéseit a Kádár korszakban az MSZMP Politikai Bizottságának (PB) 1958-as döntése határozta meg. Eszerint „Nem szabad összekeverni a vallást, mint világnézeti harc eszközeit, módszereit a klerikális reakció elleni harc módszereivel. Amíg a vallásos világnézet leküzdésében a felvilágosító és nevelő munka eszközeit alkalmazzuk, addig a klerikális reakció ellen a politikai és adminisztratív harc minden eszközeit igénybe vesszük.” Kádár János az egyházakkal való kapcsolatot nem tekintette lényegtelen kérdésnek. A Politikai Bizottság ülésein erőteljesen képviselte azt a nézetet, hogy az egyházi ügyekkel foglalkozó szervezeteknél (ÁEH, Hazafias Népfront, tanácsok) komoly felkészültségű személyek dolgozzanak, akik ismerik és alkalmazzák a párt irányvonalát. Az egyházi vezetőkkel, lelkészekkel gyakrabban kívántak tárgyalni. A találkozásokhoz megfelelő rangú állami (és nem párt) tisztviselőket delegáltak napi kapcsolatok terén a legmagasabb szinten miniszterhelyettesi rangban.[9] A párt egyházi személyektől való tartózkodásának hátterében az állt, hogy csupán az állam (és nem a párt) és az egyház egyezhet meg egymással, de a két világnézet hordozója (a párt és az egyház) egymás ellen harcot folytat a társadalom feletti befolyásért. A magyar egyházpolitika intézményrendszere és működési mechanizmusa Az ÁEH jelentőségének, összetételének, rangjának növelése már 1958. végén felmerült a párt új egyházpolitikájának kidolgozásakor. Ennek érdekében a másodminiszteri rangról államtitkárrá emelték vezetőjét, és a helyettesek, funkcionáriusok szintén komolyabb államigazgatási pozícióba kerültek azzal a céllal, hogy az egyházak vezetői komolyan tárgyaljanak velük. 1956-ban a Közoktatásügyi Minisztérium alá került intézmény 1959-ben ismét a Minisztertanács felügyelete alatt önállóan végezte feladatát annak ellenére, hogy a Politikai Bizottságon belül többen ellenezték az ÁEH rangjának emelését. A magyar egyházpolitika legfontosabb intézménye a korszakban az ÁEH, amelynek tulajdonképpeni hivatallá válása érdekében a hatvanas évek első felében történtek meg az első komolyabb lépések a Vatikán és a Magyar Állam közötti tárgyalásokkal párhuzamosan. Az 1960-as évek elejéig ugyanis egyházi kérdésekben továbbra is az MSZMP Politikai Bizottsága, illetve az MSZMP Központi Bizottságának Agitációs és Propaganda Osztályán történtek a lényegi döntések. A Belügyminisztériumnak (BM) szintén meghatározó szerepe volt. Az Állami Egyházügyi Hivatal vezetői Kádár támogatásával a hatvanas évek közepén elérték, hogy a Hivatal működése az adminisztratív jellegről az egyházpolitikát irányító intézménnyé váljon. Csupán a legfontosabb kérdésekkel, illetve az egyházpolitika általános irányelveinek több évre történő meghatározásával kapcsolatos döntésekkel foglalkoztak a párt megfelelő osztályain. Az önállósuló ÁEH-nak ki kellett dolgoznia munkamódszerét. A Hivatal ellenezte a túlzott adminisztratív intézkedéseket, mert az a vallásos tömeg és a párt közötti kapcsolat romlását vonja maga után. Elvetette a személyes kapcsolat dominanciáját az egyházügy területén dolgozó állami tisztviselők és a „haladó” papok között. A Hivatal feladata volt a javaslattétel az egyházpolitikai kérdésekben a pártbizottság és a megyei tanácsok vezetői felé. A helyi egyházpolitika kialakításában is segített, hogy lokális szinten a helyi és az országos érdekek összekapcsolhatók legyenek. A BM feladata operatív téren segíteni a politikai munkát, ami a két tevékenység összehangolását kívánta. A kettő összeütközése esetén az operatívat kellett alárendelni a politikainak. A BM és az ÁEH között szoros kapcsolat volt, de jellegét tekintve az évtizedek folyamán változáson ment keresztül. Míg az ötvenes években az ÁEH alárendelt viszonyban volt, addig a hatvanas évektől kezdve az ÁEH vezetői kiemelték, hogy nem feladatuk az operatív munka végzése, és a Hivatal vezetői, dolgozói szükség esetén vitatkozhatnak a belügyesekkel. A BM bár rendszeresen informálta az ÁEH-t, de az operatív munka érdekében nem közölt minden információt. Az ÁEH megerősödése maga után vonta a két intézmény közötti konfliktust, aminek hátterében lokális és intézményi érdekellentétek, illetve a párton belüli villongások is állhattak. Így egyes belügyi tisztek támogatást nyújthattak olyan egyházi személyeknek, akik szemben álltak az ÁEH támogatta felekezeti vezetéssel. A két intézmény közötti érdekellentét a megyei egyházügyi titkárok szintjén is jelentkezhetett, mivel közülük többen a 60-as években bizonyos kérdésekben a BM és nem az ÁEH utasításainak megfelelően jártak el. Az ÁEH a megyei egyházügyi titkárok és a BM munkatársai közötti szoros együttmunkálkodást helyi szinten is szorgalmazta figyelembe véve a helyi és az országos érdekeket. A hetvenes évek második felétől a hatékonyabb munkavégzés érdekében már megyei, járási, városi, községi koordinációs értekezleteket szerveztek állami, párt és társadalmi szervezetek érdekeltjeinek részvételével. A korábbi adminisztratív munkastílus helyett a politikai meggyőzés eszköze kapott nagyobb szerepet, még a „reakciós” tevékenységet folytatók esetében is a „lehetőségek határain belül”. Az új munkastílus miatt elkerülhetetlenné vált a Hivatal szellemi színvonalának emelése. Az iskolázatlan és alkalmatlan munkatársakat felváltották a képzettebbek. Az Állami Egyházügyi Hivatal egyházpolitikai munkája révén szoros kapcsolatban állt még az MSZMP Központi Bizottságának Agitációs és Propaganda Osztályával, a budapesti és a megyei pártbizottságokkal, a szocialista országok egyházügyi hivatalaival, a Külügyminisztériummal, a Művelődésügyi Minisztériummal, a Magyarok Világszövetségével, a Hazafias Népfronttal (HNF) és a Kommunista Ifjúsági Szövetséggel (KISZ). Megyei szinten a megyei (fővárosi) egyházügyi hivatal foglalkozott az egyházi ügyekkel. A velük kapcsolatos szervezeti és működési szabályzatot 1962-ben dolgozta ki az ÁEH, amely kisebb változtatásokkal a korszak végéig érvényben maradt. A szabályzat alapján a megyei egyházügyi szervezetek kettős irányítás alatt álltak. A fő- és szakfelügyeletet az ÁEH elnöke gyakorolta, de a megyei tanács végrehajtó-bizottságának szakigazgatási szerveként működött, szervezetileg alá tartozott. A megyei egyházügyi titkárok bár elvileg korlátozott jogkörrel rendelkeztek, mégis megyei szinten meghatározó szerepük volt a kettős irányítottságból fakadóan. A velük való jó kapcsolat lokális szinten nagymértékben befolyásolta a helyi egyház és a lelkészek életét. Előfordulhatott, hogy a jó pártkapcsolatokkal rendelkező megyei titkár a lojális egyházvezetéssel szemben vett védelmébe lelkészeket. A másik jelentős egyházakkal foglalkozó állami szervnek, a BM-nek változtatnia kellett a működési mechanizmusán, hogy megfeleljen az új egyházpolitikának. Ezért a letartóztatások, őrizetbe vételek és a bírósági eljárások helyett a figyelmeztetéseket, az egyházfegyelmi kirovását tartották célravezetőbbnek, ami sokkal körültekintőbb és óvatosabb munkát igényelt. A BM ezzel az ÁEH-val együttesen az adott egyházvezetést hozta nehéz helyzetbe, mert nekik kellett a népszerűtlen intézkedéseket meghozni, és a konfliktusok is az egyházon belül csapódtak le. Az állami szervek az egyházak életével kapcsolatosan a következő módon szereztek információkat: 1. Az egyház vezetői kötelesek voltak minden lényeges eseményről tájékoztatni az ÁEH-t. 2. A megyei egyházügyi titkárok bizonyos időközönként találkoztak a körzetben tevékenykedő lelkészekkel. 3. A BM informátorokkal, ügynökökkel, titkos megbízottakkal, titkos munkatársakkal rendelkezett az egyházakon belül az egyszerű tagok, a lelkészek és az egyházvezetők között. A BM azonban a lelkészektől az ÁEH munkatársairól is gyűjtött információkat. 4. Tudunk olyan beszervezett személyekről, akik nem tartoztak a felekezethez, de direkt, vagy indirekt módon a hívek felé kapcsolatokat építettek ki. A lelkészeknek az ÁEH-val, illetve a megyei megbízottakkal való kapcsolata a politikai helyzet miatt elfogadott a korszakban. Ugyanis minden legális vallásos közösség vezetőjének, lelkészének pozíciójának megfelelő szinten együttműködést kellett folytatnia velük az egyház ügykezelése (ingatlan, nemzetközi kapcsolatok, sajtó stb.) érdekében. A személyen állt, hogy a kialakult kapcsolatot mennyire a saját és az egyháza érdekében használta fel. A BM-mel együttműködő személyek tevékenysége bonyolultabb kérdéseket vet fel titkos jellege miatt. 1956 után már megszűnt az elhárítással való együttműködés kötelezettsége. A vallás elleni harc érdekében a PB 1958-as határozata értelmében a pártvégrehajtó bizottságok többéves munkatervet dolgoztak ki. Úgynevezett ateista munkabizottságokat alakítottak a vallásellenes munka segítésére. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) feladata ismeretterjesztő előadások szervezése volt a vallás cáfolására. A KISZ az ifjúság számára készített programot, amelyben fontos szerepet kaptak a társadalmi ünnepségek (úttörő- és ifjúavatások, névadó ünnepségek). Segítségükkel a gyermekekkel, fiatalokkal kapcsolatos egyházi szertartásokat akarták semlegesíteni. A sajtó, rádió és televízió természettudományos, ateista és antiklerikális előadásokat, cikkeket, filmeket sugárzott. A könyvkiadás területén vallásellenes könyveket bocsátottak ki. A színházak és a mozik antiklerikális darabokat, filmeket tűztek műsorra. A közoktatás területén a pedagógusok számára marxista tanfolyamokat szerveztek. A pedagógiai főiskolákra pedig csak ateista szülők gyermekeit vették fel. Az általános iskolai órákon több vallásellenes téma szerepelt a tematikában. A tanácsok feladataként pedig a családi ünnepek vallási tartalomtól mentes formáinak a felkarolását (esküvő, temetés) jelölték meg. Az egyházpolitika területén a társadalmi szervezetek között a Hazafias Népfront szerepét emelhetjük ki, mert tevékenységében egyházi személyek is részt vettek. A protestáns lelkészek számára társadalmi rangot jelentett a HNF-ben való részvétel. Munkájába bekapcsolódtak az egyházi vezetők, lojális papok. Az állami szervek azonban vigyáztak arra, hogy ne növekedjen a társadalmi-politikai szerepük. A mozgalom legfőbb célkitűzése az egyházak és a papok lojalitásának biztosítása, és az állam érdekeinek megfelelő politikai aktivitásuk növelése. Nem nyújthatott azonban segítséget a hitéletet fejlesztő egyházi törekvésekhez. Világnézeti kérdésekben itt sem történhetett együttműködés. Különösen vigyáztak arra, hogy a különböző szintű vezetésbe ne kerüljön be túl sok egyházi személy.[21] A kommunisták kétszínű politikáját jelzi a lojális papokkal szemben, hogy őket még veszedelmesebb ellenfélnek tartották, mint a reakciósokat, mert – szemben a reakciósokkal – az ő jelenlétükkel hosszú ideig számoltak. A magyarországi egyházak külügyi tevékenysége A magyar egyházpolitika legjelentősebb eseménye – a nemzetközi közéletben tapasztalható enyhüléssel párhuzamosan – a Vatikánnal folytatott tárgyalások voltak a „kislépések politikájának” jegyében. Néhány problémában sikerült megegyezést találniuk. Különösen a személyi kérdésekben való kompromisszum tekinthető fontosnak mindkét fél számára, mert a püspöki székek fokozatos betöltésével a magyar katolikus egyház élére felelős vezetők kerültek. A megállapodások eredményeként a püspökök kinevezésére Vatikán tehetett javaslatot, míg a magyar állam vétójoggal rendelkezett. Az ÁEH az egyházak külügyi tevékenységét szintén befolyásolta. A korábbiakhoz hasonlóan a nemzetközi kapcsolatok áraként a magyar külpolitika egyházi vonalon történő támogatását tudatosították. A hatvanas évek elejétől a nemzetközi életben tapasztalható enyhüléssel párhuzamosan nőtt a ki- és beutazások száma. Az egyházi vezetők feladata volt a „nemzetközi imperializmus” ellen, a leszerelésért, a katonai tömbök felszámolásáért, valamint a szocialista humanizmusért való küzdelem. Támogatniuk kellett a „haladó erőknek” tekintett politikai és egyházi csoportokat. A harmadik világ országaiért folytatott politikai versengésben való részvételt is előírták felekezeti vonalon. Egyházi világszervezetekben pozíciók megszerzését, különböző politikai nyilatkozatok kiharcolását, valamint a szocialista országokat elítélő megnyilatkozások megakadályozását adták feladatul számukra. Kiutazásaik alkalmával a nemzetközi közvélemény előtt a magyar vallásügyi helyzet pozitív feltüntetése fontos elvárás volt. Az ÁEH a nyugati központú egyházi szervezetek magyarországi befolyásának leépítésén munkálkodott. Ezen túl a magyar egyházi vezetők részt vettek a szocialista országok ökumenikus nemzetközi szervezeteinek tevékenységében is (prágai Keresztény Békekonferencia, Katolikus Egyházak Berlini Konferenciája). Az állam által megszabott „játékszabályok” betartása fontos feltétele a korszakban az egyházak nemzetközi kapcsolatai bővülésének. A világszervezetek vezetői a kapcsolatok fenntartása érdekében kerülték a kommunista országok vallásügyi helyzetének nyilvános bírálatát a hatvanas évek végétől, mert lehetetlenné tette Magyarországra és a többi szocialista országba történő beutazásukat. Az egyházközpontok rugalmasabb politikai stílusát az ÁEH arra használta fel, hogy a magyar egyházak vezetőit aktívabb fellépésre ösztönözte. Sőt a Minisztertanács elvárta, hogy az egyházak vezetői a tőkés országok egyházi vezetőinél szóvá tegyék a „szélsőséges, ellenséges papi emigráció hidegháborús” tevékenységét, akik bírálták a magyarországi állapotokat. Az ÁEH elnökét és a külügyminisztert ösztönözték arra, hogy igényeljék a nemzetközi egyházi szervezeteknél a szocialista országok képviselete terén mutatkozó diszkriminatív aránytalanságok felszámolását. A magyar egyházi vezetők a nemzetközi egyházpolitika területén kihasználták a világszervezeteknél meglévő kapcsolataikat, és csatlakoztak a jövő egyházáról folytatott vitához a szocializmus érdekeinek megfelelően. A protestánsok feladata volt még a Vatikán, az Egyházak Világtanácsa és más világközpontok egységtörekvéseinek bírálata. A szocialista országok egyházügyi hivatalai a meglévő érdekellentéteket félretéve bizonyos szinten együttműködtek a nemzetközi egyházpolitika terén. Magyar részről az ÁEH célja a szocialista országok állami szerveivel a politikai és egyházpolitikai munka koordinálása, illetve az egyházak tevékenységének összehangolása, valamint a külügyi tevékenységben résztvevők kiválasztása, felkészítése, beszámoltatása és ellenőrzése. Az egyházak nemzetközi tevékenységének irányvonalát a kommunista és a munkáspártok 1969. évi tanácskozása szabta meg, amely feladatként jelölte meg az „antiimperialista erők akcióegységének létrehozását és állandó fejlesztését”, az egyházi központokban való pozíciószerzést, és a világszervezetek megfelelő állásfoglalásra történő kényszerítését.[27] A hatékony fellépést azonban sok esetben meggátolták az egyes szocialista országok eltérő külpolitikai érdekei és az ország egyházpolitikai helyzete. A magyarországi helyzetet jól illusztrálja az a tény, hogy hazai egyházi vezetőinket lojalitás területén csupán a szovjetek előzték meg. Ennek következtében a nyugati egyházi szervezetek hatása és befolyása eltérő módon érvényesülhetett a szocialista országok egyházaira. Az ÁEH az egyházak nemzetközi kapcsolatainak keretek között való tartását tartotta célszerűnek, mert a hetvenes években a nyugati egyházi szervek a nyílt támadás helyett befolyásukat (általában a hitélet élénkítését akarták) a kapcsolatok bővítésén keresztül törekedtek megvalósítani személyes érintkezések, segélyprogramok révén. Ezt a taktikát a fellazítás stratégiájának nevezte el a szocialista terminológia. A nemzetközi egyházi szervezetekben a reálpolitikát folytató erők felülkerekedése megkönnyítette a személyes érintkezést. Az egyes nyugati országok egyházi szervezeteinek magatartását befolyásolhatta az adott ország politikai magatartása, illetve egyházi világszervezeteik határozatai. A kétoldalú egyházi külkapcsolatokat tehát meghatározták a fenti tényezők. A magyarországi egyházaknak a magyar emigráció irányába is hatniuk kellett az ottani „reakciós erők” visszaszorítása érdekében. Az ÁEH számára a kapcsolatok bővülése lehetőséget teremtett a külföldi partnerek szelektálásához, mivel az „eredménytelen” és „felesleges” kapcsolatokat leépítették, és elsősorban a progresszív egyházi vezetők közeledését szorgalmazták. Az államhatalom azonban rossz szemmel nézte, hogy az 1960-as évek végétől kezdve a turizmus fellendülésével sok egyházi személy a magánutakat használja fel a magyarországi egyházi kapcsolatainak ápolására. Az egyházak külügyi kapcsolatainak formálásában az ÁEH-n kívül a Külügyminisztérium, az Országos Béketanács, a Magyarok Világszövetsége vett részt érdekeltségi területén. Az egyházi külkapcsolatok fejlődését elősegítette, hogy a nemzetközi egyházi szervezetek Magyarországot a szocialista országok felé hídfőállásnak tekintették. Ezért a hatvanas évektől Magyarországon számos rendezvényt szerveztek, mint például a Lutheránus Világszövetség Nagygyűlése, Zsidók Világkongresszusának Végrehajtó-bizottságának Nagygyűlése, Billy Graham magyarországi útjai stb. Ugyanis a magyarországi tapasztalatok megerősítették a többi szocialista országot és a nemzetközi egyházközpontokat abban, hogy lehetőség van a kapcsolatok mélyítésére, ha mindegyik fél a kialakult helyzetnek megfelelően képviseli érdekeit. A folyamat pozitív gyümölcsei az egyházak életében a hatvanas évek második felétől jelentkeztek, de a nyolcvanas években teljesedtek ki a magyar szocializmus liberalizációjával párhuzamosan, miközben az ÁEH kontroll funkciója vesztett jelentőségéből. A magyarországi egyházak helyzete a Kádár-korszakban A hatvanas évek elején az egyházak szervezeti és anyagi erejének további gyengítése és a vallás tömegbefolyásának visszaszorítása volt a cél. Napirenden szerepelt az egyházi iskolák, a papneveldék számának csökkentése, és az aktív papok világi munkakörbe való helyezése. A kommunista államhatalom a lojális papok lakosság közötti tevékenységét szintén korlátozni kívánta. Esetükben arra törekedett, hogy társadalmi célú fellépésük elsősorban az egyházon belül történjen; megakadályozva ezzel az egyházi életet nem élők elérésének lehetőségét. Az állam politikájának személyi síkon tapasztalható sikerét bizonyítja, hogy már 1958. nyarán a katolikus egyház 600 kulcspozíciójából 260, a református egyháznál 150-ből 110, az evangélikus egyház esetében 30 kulcspozícióból 24 „haladó” lelkész kezében volt. Az Állami Egyházügyi Hivatal szerint a történelmi egyházak esetében a papság, lelkészség 60-70%-a politikailag semleges volt. A két „szélsőség” (békepapok, reakciósok) pedig 10-15%-ot tett ki, ami jelezte a konszolidált helyzetet. Az állam a papság hitéleti kereteket túllépő tevékenységét szintén kategóriákra bontotta. Törvénysértőnek minősítette azokat az intézkedéseket, amelyek az Alkotmány, az állam és az egyházak közötti megállapodás, a Paritásos Bizottság határozatai, az 1957. évi 22. tvr., a Magyar Állam és a Vatikán közötti részleges megállapodás és az ÁEH elnöke által kiadott rendelkezések ellen irányultak. Féllegális módszernek tartotta, amikor az egyházi személyek a törvényes lehetőségeket felhasználva, működésüket szabálytalanul kiszélesítik, de közvetlenül nem irányul az államrend ellen (pl. egyházi adó érdekében háziagitációt folytatnak, fiatalok számára csoportokat szervezése, nyári táborozások). Az illegális tevékenység már közvetlenül a Magyar Népköztársaság megdöntésére, felforgató tevékenység folytatására, kiszélesítésére irányul. A magyar egyházak alkalmazkodva a körülményekhez meglehetősen szűk keretek között igyekeztek a hitéletet biztosítani. A rendszerhez lojális református püspökök espereseiktől és papjaiktól korszerű hitéleti tevékenységet követeltek. Szorgalmazták a családlátogatást, amelyet az egyház gépkocsi és motorkerékpár vásárlással könnyítette meg. A konszolidált állapotokat tükrözi, hogy a hatvanas években a hitéleti keretet a 6000 papból csupán 200 hágta át (pl. készenlétszolgálat, hitoktatás erőltetése, betegek agitálása, meg nem engedett oltárok építése, ifjúsági énekkar és zenekar működtetése, játékok és szemléltető eszközök alkalmazása hittanórákon), akiknek többségét reakciósnak tartotta a Hivatal. Az állam különösen az egyházak fiatalok közötti tevékenységét szorította minimálisra. A lelkészség a vallásoktatáson résztvevők számának csökkenését a bibliakörök és gyermek-istentiszteletek tartásával ellensúlyozta több esetben a legális keretek túllépésével. Új módszereket (diafilmek, ifjúsági és bibliaórák, klubszerű foglalkozások, üdültetés, kirándulások, hitmélyítők) alkalmaztak. A szabálytalanságokat az ÁEH az egyházvezetésen keresztül törekedett felszámolni, illetve „szükség esetén” a KISZ és egyéb társadalmi szervek ellensúlyozták. Csupán nyílt törvénysértés esetén léptek fel jogi eszközökkel. Az állam egyházpolitikája az 1960-as évek második felében sikeresnek mondható a saját szempontjából. Az egyházak beletörődve az MSZMP által biztosított látszólagos vallásszabadság körülményeibe segítették politikáját. Az egyházakon belül személyi és egyéb kérdésekben érvényesítette az ÁEH elgondolását. Nőtt a lojális papok száma és a megmaradt „reakciós” papokat elszigetelték. A protestáns egyházakat lojális egyházvezetők irányították. A Hivatal azonban törekedett egyes püspökök egyeduralkodó törekvéseinek visszaszorítására a többi egyházvezető politikai szerepvállalásra ösztönzésével. A papi békemozgalomban részt vevők száma növekedett, és tevékenysége aktívabbá vált, de a történelmi egyházak anyagi ereje és híveinek száma tovább csökkent. Különösen a református és az evangélikus egyház gyengült, ami a felekezeti erőviszonyokat a katolikusok javára billentette át. Ezért esetükben az állam már nem kívánta az elvallástalanodás folyamatát mesterségesen segíteni, mert a kiürült templomok a szövetséges protestáns püspököket súlytalanná tették volna bel- és külföldön egyaránt. A történelmi egyházak külföldről érkező anyagi támogatását az ÁEH elsősorban egyházi épületek, templomok tatarozására fordította. A paphiány tartós jelentkezése a katolikus hívek lelkigondozását komolyan veszélyeztette. Az állam az erősödő ökumenikus törekvéseket saját politikájának megfelelően használta ki, és a rendezvényeken a társadalmi kérdéseket vitatták meg. Gyanakodva nézett azonban minden nem általa kezdeményezett keresztény egységtörekvésre nehogy az egyházak önálló politikai erőt képezzenek. Az MSZMP Politikai Bizottságának 1968-as határozata a korábbi irányvonal megtartása mellett – félve a nyugati eredetű anyagi támogatások növekedésétől – továbbra is államsegélybe részesítette a történelmi egyházakat. Az ÁEH és a megyei egyházügyi titkárok tevékenységének racionalizálása érdekében az egyházvezetők politikai befolyásolásán kívül a középvezetőkkel történő tervszerű egyéni foglalkozást is szorgalmazta. Az egyházvezetőknek az állami elvárásokat teológiai síkon kellett megfogalmazniuk, hogy a hívek számára elfogadhatóbbak legyenek. Emellett tervbe vették, hogy a lelkészi gyűlések előadóinak személyét, valamint tapasztalataikat beszéljék meg az egyházvezetők a megyei tanácsosokkal. Az egyházvezetők útján a fiatal papok politikai és egyházpolitikai továbbképzését is akarták. Őket „haladó” lelkipásztorok mellé szándékoztak helyeztetni. A hetvenes évek közepétől a fiatal papokat befolyásolását rendszeres, csoportos, kötetlen formájú, az ÁEH-ban, a megyékben és a teológiákon folytatott beszélgetések révén befolyásolták. Törekedtek az egyházvezetés progresszív állásfoglalásainak érvényre juttatására lelkészi és gyülekezeti szinten egyaránt. A hatásos egyházi állásfoglalások megírása érdekében „progresszív” papokból álló tanulmányi bizottságokat hoztak létre. A kis lépések politikája az egyházi sajtó területén is érvényesült. Megszűnt 1967-től az egyházi lapok cenzúrája, de tartalmukat közvetett módon a felekezetek vezetőin és a szerkesztőkön keresztül befolyásolták. A megjelenés érdekében hatékonyan működött az öncenzúra. A lapok azonban rendszeresen foglalkoztak az aktuális kül- és belpolitikai eseményekkel. A Hivatal célként fogalmazta meg, hogy a politikai, egyházpolitikai kérdésekkel foglalkozó cikkek elkészítését minél többen vállalják. A protestáns, kisegyházi lapoktól pedig elvárták ezen túl a Vatikán, és a katolikus egyház bírálatát. A meggyengült egyházi „ellenzék” nyílt összeütközés helyett a félreállított papok bevonását, és a kommunisták által hangoztatott demokratizmus egyházra való kiterjesztését szorgalmazta. Jellemző az ÁEH gondolkodására a tisztán egyházi ügyek politikai kérdésként való felfogása, és a különböző egyházi mozgalmak összemosása. Az ÁEH politikája az egyházi reakcióval szemben elsősorban politikai prevenció volt, amelynek során egyházi szövetségeseiket felhasználva járatták le és szigetelték el a „reakciós lelkészeket.” Az 1970-es években számos felekezetben felléptek az egyházvezetés ellen. A református egyházon belül Németh Géza, Éliás József, a metodistáknál Iványi Tibor, az adventistáknál Egervári Oszkár, a katolikusoknál Bulányi György. Az ÁEH igyekezett védelmében venni a hivatalos egyházi vezetést, de a fenti személyek a különböző állami szerveknél több esetben védelmet, sőt támogatást kaptak megnehezítve ezzel a Hivatal tevékenységét. Az ÁEH ezért a többi állami és társadalmi szervek egyházi ügyekből való kikapcsolására törekedett. A reakciósok ellen a kifárasztás taktikáját alkalmazta, hogy elszigetelje őket, és megértesse velük tevékenységük „értelmetlen” voltát. Eszköztárát tekintve a politikai munkát kombinálta az adminisztratív módszerekkel. Az elszigetelés és a korlátozás mellett a megosztást, valamint – követőik leválasztása céljából – a kiábrándítás taktikáját használta. Az ÁEH a „reakció” következő megjelenési formáit különböztette meg a hetvenes évek közepén: 1. A szocialista fejlődés lekicsinylése, a hibák eltúlzása. 2. A félreállított személyek bevonása. 3. A hitéleti problémák előtérbe helyezése, és politikai kérdéssé való felnagyítása. 4. A fiatalok megnyerése. 5. Egyházi szövetségesek rágalmazása. Az ellenük folytatott küzdelem során az ÁEH a párt, az állami és társadalmi szervezetekkel együttműködött. A Hivatal ebben az időszakban már „türelmes politikával”, elsősorban beszélgetések révén próbálta az „egyházi ellenzéket” megosztani. Az ÁEH azonban egyházpolitikája középpontjába nem a reakció elleni küzdelmet kívánta helyezni. Elkerülte a közvetlen beavatkozást az egyházak belső életébe az állam és az egyház közötti közvetlen konfliktus megelőzése céljából. Csupán a törvények nyílt megszegői ellen javasolt hatósági fellépést. Az ÁEH-nak az egyházak „belügyeibe való be nem avatkozás politikáját” két oldalról támadták az MSZMP-ben. Az egyik csoport igényelte a szakadár mozgalmak elleni fellépést, és direkt állami beavatkozást sürgetett a szövetségesek megsegítésére. Mások az egyházvezetések ellen fellépők támogatását tartották célra vezetőbbnek az egyházak bomlasztása céljából. Az ÁEH a társadalom nyugalmának megőrzése érdekében elutasította az utóbbi módszert, mivel az egyházak lassú megszűnését kívánta. A szakadár mozgalmak megítélésében sajátságos érdekazonosság alakult ki az ÁEH és a nemzetközi egyházi szervezetek között. Ugyanis sem az egyházak, sem a Hivatal nem volt érdekelt a mozgalmak állami elismerésében. Az előbbi a felekezeti egység érdekében, az állam pedig ellenérdekelt volt a felekezetek számának emelkedésében. Az ÁEH a belső egyházi ellenzéket differenciáltan kezelte, mert a tudatos „reakciósoktól” megkülönböztette azokat a személyeket, akik csupán részterületeken álltak a Hivatal elképzeléseivel szemben, vagy politikailag közömbösek, passzívak voltak, vagy az „egyházi reakció” megtévesztettjeinek tekintette őket. A szakadár mozgalmak tevékenységére jellemző, hogy hitéleti problémák címén indult el a küzdelmük, később azonban egyházpolitikai kérdés vált belőle. Támadták az állam irányában lojális egyházvezetést. A kulcspozíciókból kiszorult „felekezeten belüli ellenzékieket” aktivizálták. A hitéleti keretek túllépésébe a világi híveket is bevonták. Másrészt az egyházi életből a politikai kérdéseket „száműzni” akarták. Az egyházon belül nem sikerült elképzeléseiket megvalósítani, ezért az egyháztól független csoportosulások jöttek létre. Az ÁEH 1978-ban érzékelve az erősödő felekezeteken belüli konfliktusokat nem szándékozott az együttműködést bővíteni az elért „eredmények” érdekében. Ezért az egyházi vezetők állásfoglalásaikat árnyaltabb és egyháziasabb formában készítették el. Az ÁEH a felekezeti status quo érdekében a történelmi protestáns egyházakat megfelelő átszervezésre motiválta gyors bomlásuk megakadályozása érdekében. Közös szervezetüknek, a Magyar Egyházak Ökumenikus Tanácsának (MEÖT) szerepét erősítette, mivel egyházpolitikailag károsnak vélte, ha elszéledő híveik valamelyik „bigott” szabadegyházhoz csatlakoznak. A lojális egyházi vezetők egy része az együttműködés fejében a hitéleti keretek növelésében reménykedett, amelyen nem szándékozott a hivatal változtatni, és az együttműködést egyetlen lehetséges megoldásként tüntette fel előttük. A kis lépések politikájának eredményei az 1980-as években láthatóvá váltak, mert a „kialakult jóviszonyra” építve – törvényes keretek között – nagyobb aktivitást fejthettek ki a különböző felekezetek. Az ÁEH tudta, hogy a lojális vezetők pozíciójának megtartása érdekében engedékenyebb politika szükséges, amit az ország fokozatos nyugati irányú orientációja szintén megkövetelt. Hozzájárult még, hogy az állami tisztviselők és a lelkészek –ismerve a működési mechanizmust – nem kértek a másiktól olyat, amely az adott helyzetben teljesíthetetlen volt a másik fél számára. A Hivatal fennmaradása érdekében már nem volt érdekelt az egyházak további gyengülésében. A magyarországi egyházak kihasználva a lehetőségeket főleg a szociális és karitatív tevékenységben vettek (vak-, süket-, cigánymisszió, kallódó fiatalok megsegítése) részt. A nyolcvanas években a marxista-keresztény dialógusban is jobban érvényesült a partneritás elve. Mérséklődött az aktív vallásos életet élők munkahelyi hátrányos megkülönböztetése. Megélénkülhetett az egyházak aktivitása az ifjúsági és gyermek-munka területén. Különösen a fiatalok közösség iránti igényeinek kielégítésére törekedtek. Elindult a kiscsoportok, és továbbterjedt az ifjúsági ének- és zenekarok, kirándulások, táborozások szervezése. Az ÁEH a párt két (reformerek és szélsőbal) irányzata között egyensúlyozva elégítette ki az általa jogosnak tartott hitéleti igényeket. A világiak például tanulhattak teológiát, szabályozta a templomi hitoktatást, országos lelkigyakorlatok megtartására házat és szeretetotthont létesítettek. Az MSZMP Politikai Bizottsága a szövetségi politika keretében még nagyobb szerepet szánt hazai és nemzetközi ügyekben az egyházi vezetők számára. Az állam a hivő emberek bevonását tervezte a közéleti kérdések megvitatásába társadalmi szervezetek (a Hazafias Népfront, a békemozgalom, az ifjúsági mozgalom különböző formái, szakszervezetek, Vöröskereszt) keretében. Az MSZMP a nyolcvanas évek közepén legfelsőbb szinten már lényeges kérdésekben is engedékenyebbnek mutatkozott az egyházakkal szemben. Nyitottságot tanúsított a világi személyek egyházi foglalkoztatásának kérdésében, valamint egy karitatív tevékenységet folytató szerzetesrend felállításának megvitatásában. A lelkipásztorkodó szerzetesrendek reaktiválásától azonban még elzárkózott. Az MSZMP az állam által kiutalt segély 75%-nak elosztását a felekezetek vezetőire bízta, míg a fennmaradt 25%-ot az ÁEH használhatta fel. Az 1980-as évek utolsó éveiben felgyorsultak az események a nemzetközi és a hazai politikai életben egyaránt. Egyre világosabbá vált, hogy a Szovjetunió elvesztette a gazdasági, technikai és a fegyverkezési versenyt a nyugattal szemben, amely egyben a Közép-Európai pozícióinak meggyengülését eredményezte. Az MSZMP hatalmának megőrzése érdekében megkezdte a magyar politikai élet demokratizálását. Következményeként a párt egyházakhoz és a valláshoz fűződő viszonya megváltozott. A nyolcvanas évek végére az állam beleszólása az egyházi életbe formálissá vált. A hitéleti, missziós keretek kitágultak. Az MSZMP Központi Bizottsága 1989-ben foglalkozott a párt egyházpolitikájával, amely számos ponton radikális váltást jelentett. Határozatban megszüntette a vallásos világnézet elleni harcot. Elismerte a vallásosság kulturális és nemzeti értékét. Felismerte, hogy a kislépések politikája nem elegendő a problémák megoldására, ezért új vallási törvények megalkotását határozta el, és valóságos partnerként kívánt az egyházakra tekinteni. A párton belül pedig a vallást magánügynek tekintette. Az MSZMP tagjai és vezetői olyan személyek is lehettek, akik nyíltan gyakorolták hitüket. A társadalmi életben szintén a vallásos egyéneket sújtó diszkrimináció megszüntetését tervezték. A magyarországi egyházak 1989 végén teljes szabadságot élveztek, sőt aktívan részt vettek az új vallási törvény létrehozásában. Az Állami Egyházügyi Hivatal 1989-ben jogutód nélkül megszűnt.

Önnek mi a véleménye?

Your email address will not be published. Required fields are marked *

*

x

Check Also

ORSZÁGOS NYÁRI TÁBOR – JELENTKEZÉS ÁPRILIS 30-IG

Húsvét előtt elkészült a 2021-es országos metodista családi tábor (Balatonlelle, június 23-27.) online jelentkezési lapja: ...