2019. évi jeligénk
„Az ajtó előtt állok, és zörgetek!”
(Jelenések 3,20)

BÉKE KONFERENCIÁT SZERVEZETT PÁRIZSBAN AZ EURÓPAI EGYHÁZAK KONFERENCIÁJA (CEC)

Szöveg: Isó Gergely, Párizs – Az Európai Egyházak Konferenciája (Conference of European Churches, röviden CEC) 2019. szeptember 10-e és 12-e között „békekonferenciát” szervezett a párizsi Protestáns Teológiai Intézet épületében. A konferencia apropója az első világháborút lezáró, 1919. évi versailles-i béke 100. évfordulója volt. A magyar olvasónak az első világháború vége kapcsán talán az 1920-as évszám és a trianoni béke kulcsszavak inkább csengenek ismerősen, de igazság szerint ezek csak a Magyarországgal kötött békére vonatkoznak, a világháborút lezáró békediktátumok sorát tényleg a győztes hatalmak és Németország között létrejött szerződés kezdte, amelyet 1919. június 28-án írtak alá a versailles-i kastély nevezetes tükörtermében. Jóllehet a rendezvény ennek az igen ellentmondásos történelmi eseménynek a jubileumára emlékezett, valójában nem történészkonferencia volt. Való igaz, az első nap a múltidézéssel telt. 10-én délután az Európa különböző sarkaiból már megérkezett résztvevőkkel ellátogattunk a békekötés helyszínére, a versailles-i királyi kastélyba. Idegenvezetőnk megmutatta, hogy a tükörteremnek pontosan melyik freskója alatt állították föl azt az íróasztalt, ahol a dokumentumokat aláírták. Miután a koraesti csúcsforgalomban a busznak sikerült visszaaraszolnia a Protestáns Intézetbe, elkezdődött a konferencia. A köszöntők után az írországi metodista egyháztól Johnston McMaster tartott bevezető előadást. Fölidézte a versailles-i békerendszer körülményeit, elmondta, hogy bár lehet, hogy a győztes hatalmak művükkel tartós békét akartak teremteni, túlságosan is mohók voltak, túlságosan is meg akarták alázni a veszteseket, amely tartós béke helyett húsz éven belül újabb világháborút eredményezett. Majd ezzel föl is vetette a konferencia alapvető célját: hogyan lehet ma, száz év tapasztalatával a béke fölborulásának növekvő veszélyét elhárítani, s ahol már fölborult, hogy lehetne helyreállítani, hogyan lehetne tartós, békés együttélést kialakítani, és legfőképpen hogyan kell ebből az európai keresztény felekezeteknek kivenni a részüket. A másnapi ülésszak jelentette az egész rendezvény gerincét, itt bontakozott ki a konferencia koncepciója. Az előadások és tematikus fórumbeszélgetések azzal foglalkoztak, hogy mik azok a tényezők, amelyek most, a XXI. században fenyegetik a békét, illetve hogyan lehetne felekezet- és vallásközi együttműködéssel azokat a közös kulturális és vallási alapokat föllelni, amelyek hozzájárulhatnak a béke megteremtéséhez és fenntartásához. A számos veszély közül szóba került természetesen az egyre nyugtalanítóbb klímaváltozás, a soha szűnni nem akaró közel-keleti háborús konfliktusok, az ezekből fakadó népvándorlás (divatos elnevezéssel migráció), továbbá a növekvő gazdasági és társadalmi különbségek az egyes országok, régiók, kontinensek között. Számos előadásban és hozzászólásban aggasztó jelenségként értékelték azt is, hogy Európában is egyre nagyobb teret nyernek a politikai életben az olyan szélsőségek, mint a populizmus és a nacionalizmus. Jóllehet a magunk részéről hozzá kell tennünk, hogy a szélsőségeknek ennél sokkal több arcuk van, az üzenet mégis világos: az egyházaknak az Isten által kijelölt úton kell haladniuk, s mindent megtenniük, hogy az embereket, az emberiséget is erre tereljék, és ezen megtartsák. Az útról való letérés eredménye a szélsőség (nevezzük bárhogy is), amely Istentől való elfordultságában békétlenséget, háborút és szenvedést hoz. A vallások közötti párbeszéd és együttműködés lehetőségeit a konferencia ebéd utáni szekciója boncolgatta. Ehhez David Rosen rabbi, az Amerikai Zsidó Bizottság Vallásközi Ügyekért felelős nemzetközi igazgatója és Mohammad Al-Sammak, a Libanoni Keresztény-Muszlim Párbeszéd Nemzeti Bizottságának főtitkára is hozzájárult. A vallási és az abból fakadó identitásbeli különbségek gyakran szolgálnak ürügyül politikai természetű feszültségek szítására, és a történelem során is számos agresszióhoz és békétlenséghez vezettek. Az előadók a felekezetközi párbeszéd fontosságát épp abban határozták meg, hogy a jövőben a különbségekből fakadó feszültségeket ne erőszakkal próbáljuk meg feloldani, hanem azzal a híveinket tanító szándékkal, hogy hitünkből fakadó értékeinket a társadalom építésében kell kamatoztatnunk. A délutáni szekciókból még Jan Obergnek, a Béke és Jövőkutatás Nemzetközi Alapítvány igazgatójának hozzászólásából szeretnénk kiemelni. Ő ugyanis azt hangsúlyozta, hogy a béke vágyát nem szabad összekevernünk a konfliktusellenességgel. Mivel különböző hitű, gondolkodású emberek vagyunk, természetes, hogy vannak konfliktusaink. A konfliktusokat azonban békés eszközökkel, s nem erőszakkal kell rendeznünk. A konferencia zárónapján, szeptember 12-én a konferencia hallgatósága négy munkacsoportra oszlott. Mind a négy az elmúlt másfél nap során fölvetett szempontok köré csoportosult, s próbált azon belül konkrét javaslatokkal előállni, amelyeket aztán a CEC a jövőben képviselhet. Az egyik csoport arról tárgyalt, hogy hogyan lehetne fölépíteni az egyházak, vallások és nemzetek szövetségét a békéért. Egy másik csoport azzal foglalkozott, hogy hogyan lehetne társadalmi és gazdasági igazságosságot teremteni. A harmadik a szélsőségek visszaszorítását tárgyalta. A negyedik munkacsoport pedig azt próbálta megfogalmazni, hogy egyházként milyen lehetőségeink vannak abban, hogy hozzájáruljunk az emberiség ökológiai lábnyomának csökkentéséhez (pl. a gyülekezeti ingatlanok megújuló energiára való átállításával). A konferencia végén ígéretet kaptunk rá, hogy a CEC munkatársai a munkacsoportok eredményeit összesítik, letisztázzák, és nyilvánosságra hozzák. E gazdag rendezvényről szóló beszámolónk végén csöndes kritikai észrevételünknek is hangot kell adnunk. A konferenciát ugyanis még gazdagabbá, az együtt gondolkodást teljesebbé tehette volna, ha a fölkért előadók között Németországtól keletre lévő európai egyházak képviselőit, szakértőit is szerepeltették volna. Egyrészt sokkal teljesebb lenne az összkép a keresztény-európai értékek tekintetében, másrészt a kelet-európai régió a maga kulturális sokszínűségével, és változatos politikai berendezkedéseivel talán más szempontokat és nézőpontokat is betehetett volna a közös kalapba. Arról nem is beszélve, hogy Európában jelen pillanatban is van olyan térség (Kelet-Ukrajna), ahol a béke utáni vágy nem holmi elvont fogalom, hanem húsbavágó valóság. Az itteni egyházak megoszthatták volna a békéért folyó munkában való közvetlen tapasztalatukat. Az összefogás iránti igény kifejezését tovább erősíthette volna az is, ha a rendezvényen a legnagyobb keresztény felekezetet, a római katolikus egyházat is képviselte volna valaki az előadók, szakértők sorában. Ettől függetlenül azonban értékes és fontos tapasztalatokat nyújtott a CEC békekonferenciája. Megnyugtató és biztató, hogy ennyi különféle embernek, ennyi különböző egyház, nemzet, vallás képviseletében van egymásnak mondanivalója, s nemcsak mondanivalója, hanem közös akarata arra, hogy együtt tegyenek a szeretetben való egymás mellett élésért. Adja Isten, hogy a konferencia céljai, törekvései és nemes szándékai érvényre juthassanak, s az egyes államok döntéshozói körében is meghallgatást nyerjenek! (Forrás: lutheran.hu)

Önnek mi a véleménye?

Your email address will not be published. Required fields are marked *

*

x

Check Also

BEIKTATÁS LESZ A SZEKSZÁRDI METODISTA GYÜLEKEZETBEN

Szeptember 18-án iktatják be Vadászi Dániel teológus hallgatót (a képen) a Szekszárdi Metodista Gyülekezetben. A ...