2013. OKTÓBER 31. REFORMÁCIÓS MEGEMLÉKEZÉS

Pásztor Zoltán, egyházunk országos laikus elöljárója október 31-én Budapesten a Reformáció Emlékparkban mondott beszédet, amelyet itt teljes terjedelemben leközlünk: „Amikor 1517. október 31-én egy addig ismeretlen szerzetes, Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára kiszögezte az egyház megújításának tételeit tartalmazó 95 pontját, talán saját maga sem gondolta azt, hogy azon a napon évszázadokkal később is erről a tettéről fognak megemlékezni az utódok. Ahogy valószínűleg arra sem gondolt, hogy az egyház megújításáért égő szíve és az abból fakadó cselekedetek mennyire alapjaiban fogják megváltoztatni a következő évszázadok során az európai gondolkodást.”

Luthert minden bizonnyal meglepte volna, ha tudomására jut, hogy műve nem csak Krisztus egyházára lesz hatással, a katolikusra éppúgy, mint a reformáció során később létrejövő felekezetekre, hanem a társadalom egészére, az európai jogrendre, a gazdaságra, modern polgári értékeinkre. Luther Isten feltétlen kegyelmét látta maga előtt, a kegyelemre szoruló emberek sokaságát, és az emberi élet hitbeli megújulásának akadályát látta kora megkövesedett és elvilágiasodott egyházi struktúrájában.

Luther furcsán nézne ránk, akik ma azért találkozunk, hogy róla, az ő örökségéről emlékezzünk meg. Azt hiszem, nem is úgy ünnepeljük meg helyesen Luther Márton bátor tettének évfordulóját, ha hangzatos ünnepi beszédekben magasztaljuk az akkori cselekedetek nagyságát. Az ünneplés méltóbb formáját abban látnám, ha megvizsgálnánk saját lelkiismeretünket. Vajon mi, mai magyar keresztények, akik keressük az ökumenikus együttműködés formáit, mert fontosnak tartjuk a szeretetben fogant egységet a krisztuskövetők között: miközben Lutherre hivatkozunk és emlékezünk, Luther írásainak és életének szellemében éljük-e hívő életünket a mindennapjainkban? Ehhez hadd hívjam segítségül a metodista mozgalom alapítójának, John Wesleynek néhány sorát. Wesley egyik híres prédikációjában Oxford, a híres és öntudatos egyetemi város polgárai előtt a következő kérdéseket tette fel & szinte minden szava a Bibliát idézi:

&Ez a város keresztyén város? Találunk-e itt Szentírás-hű keresztyénséget? Mi, mint az emberek közössége, betelünk-e Szentlélekkel, hogy igaz gyümölcseinek örüljünk, és azokat teremjük életünkben? A város elöljárói mind &egyek-e szívben és lélekben&? Az az indulat van-e bennünk, amely Krisztusban megvolt? Egyezik-e ezzel életünk? Szentek vagyunk-e egész magatartásunkban, ahogy szent az, aki elhívott minket?&

Mert úgy gondolom, hogy a magyar keresztények közösségének komoly adósságai vannak az idézett kérdésekkel kapcsolatban a társadalom felé. Isten által ránk bízott felelősségünk, hirdetni az Ő szabadítását a foglyoknak, az örömhírt a szegényeknek azzal, hogy felemeljük a hangunkat, amikor elesettek csoportjaival történnek igazságtalanságok, vagy amikor valakit megbélyegzés fenyeget. Azzal, hogy legyen igazi roma stratégiánk, amely túlmutat a kánikula idején elzárt csapokon. Azzal, hogy el tudjuk vinni a reménység üzenetét a magányos embereknek, a csonka családban élőknek, és a szabadítást a családon belüli erőszak áldozatainak. Azzal, hogy a homoszexualitással kapcsolatban olyan árnyalt képet mutassunk, amely a gyűlölködés helyett Isten szeretetét teszi vonzóvá. Azzal, hogy a munkahelyi környezetben az egyenlőtlenségeket, a munkavédelmi és munkajogi szabálytalanságokat ne nézzük tétlenül. És azzal, hogy legalább a saját vállalkozásainkban vegyük komolyan a közteherviselést, és legalább saját közösségeink felé az adakozást, hogy legyen értéke az anyagi felelősségvállalásnak.

Ha csupán a külsőségekben teszünk bizonyságot Isten szeretetéről és kegyelméről 496 évvel azután, hogy Luther tette elindította a reformációt, akkor hiába találkozunk ennél a szobornál évről évre. Viszont ha készek vagyunk reformálódni, újraalakulni hitünk által teljes életünkben és szót emelni az emberek sokaságáért, akik szomjazzák Isten szeretetét, akkor válunk méltóvá ehhez az örökséghez. Mennyei Atyánk adjon erőt és kitartást a magyarországi keresztények ökumenikus közösségének és minden jóakaratú embernek, aki kész ezen az úton elindulni.

Köszönöm, hogy meghallgattak.