HEINRICH BOLLETER PRÉDIKÁCIÓJA A VERBÁSZI TEMPLOMSZENTELÉSKOR

Az újverbászi metodista templom újraszentelési ünnepségén 2005. szeptember 11-én Heinrich Bolleter püspök nem vehetett részt, távollétében prédikációját felolvasták. Igehirdetése fordítását alább olvashatják. Heinrich Bolleter püspök prédikációja az újverbászi (Vrbas, Szerbia) metodista Krisztus-templom felújítás utáni újraszentelése alkalmából, 2005. szeptember 11.

60 év telt el. Annak idején ez a templom a bácskai német telepesek temploma volt. 1944-ben a telepeseknek el kellett hagyniuk az országot, és azóta a templom üresen állt.

Ma a felújítás után újra megnyithatjuk kapuit. Az a célja, hogy minden nemzetnek szolgáljon, mert a metodista egyház nem nemzeti, hanem nemzetközi egyház. Örülünk annak, hogy ismét létrejött egy gyülekezeti közösség. És ma különös örömünk az, hogy a Krisztus-templomot átadhatjuk arra a szolgálatra, amelyre létesült. A felújítást bel- és külföldi adományok tették lehetővé, köztük a volt verbásziak adományai, akik az egész világon szétszóródva élnek. Közép- és Dél-Európa püspökeként hozom mind a 14 országos metodista egyház üdvözletét, ahol én gyakorlom a felügyeletet, ők mindnyájan veletek együtt örülnek.

Ma délelőtt két bibliavers vezessen bennünket: Máté 18,20 Jézus mondja: &Ahol ketten vagy hárman együtt vannak az én nevemben, ott vagyok közöttük én is.& Márk 3,3 &Akkor így szólt a béna kezű embernek: &Állj elő a középre!&

Mi jelenti nálunk a központi helyet?

Bizony ez az a hely, amely körül minden forog! Ez az az ügy, amiért minden történik. Az a dolog közepe, amely bensőleg foglalkoztat minket, amely megszabadít, vagy éppen hogy fogva tart bennünket.

Mi áll nálunk a középpontban? A gond, hogy miből fogunk ma és holnap megélni, lehet az a középpont, amely körül az életünk forog. Foglyul ejthet bennünket a katasztrófáktól és a terrorizmustól való félelem. Mi áll a középpontban itt és most? Egy felújított templomépület? Nem! A püspök, aki látogatóba jött? Nem! A mi középpontunk Jézus Krisztus, aki feltámadott és él! Ő szólt hozzánk: &Ahol ketten vagy hárman együtt vannak az én nevemben, ott vagyok közöttük én is.& Ezért nevezzük ezt a templomot Krisztus-templomnak. Mert az az ígéret érvényes ránk nézve, hogy ahol ketten vagy hárman együtt vannak az ő nevében, ott van közöttük ő is. Ha Krisztus a középpont, akkor mindenkit szeretetettel várunk: a szerbeket, a szlovákokat, a magyarokat, a németeket és a svájciakat. Mert Krisztus a középpont, ezért tudunk egymásnak megbocsátani, és ezért tudjuk egymást elfogadni. Krisztusnál lerakhatjuk a történelem és a háború okozta mindenféle belső sérülésünket. Ő hordozza értünk a keresztre feszítés sebhelyeit. Krisztus, a megfeszített és a feltámadott közöttünk van. Ő meghalt értünk, hogy békességünk legyen, és az ő sebei által van gyógyulásunk. Ő feltámadott, hogy higgyünk az élet győzelmében. Krisztus a mi középpontunk: micsoda lehetőség!

Most azonban ez a Krisztus embereket is helyez a gyülekezet középpontjába: &Akkor így szólt Jézus a béna kezű embernek: Állj elő a középre!& Jézus egy fogyatékost helyez az istentiszteleti helyiség közepére. Kérdések merülnek fel bennem: mi jelenti a központi helyet nálunk, az Isten házában? Az oltár, rajta a Biblia, a szószék. Az orthodox templomban az ikonosztáz. Jézus azonban egy embert állít középe, egy nem különösebben hívő vagy szent embert, hanem egy segítségre szorulót. Ez a tény lenyűgöz engem.

Vannak még igehelyek az evangéliumban, ahol a középről van szó? Keresni kezdtem a konkordanciában, és meglepetésemre e szó mellett a következő igehelyeket találtam meg: Márk 9,36&37 És kézenfogva egy kisgyermeket közéjük állította, átölelte, majd ezt mondta nekik: &Aki az ilyen kisgyermekek közül egyet is befogad az én nevemért, az engem fogad be; és aki engem befogad, az nem engem fogad be, hanem azt, aki engem elküldött.& Lukács 5,19 Mivel a sokaság miatt nem találták módját, hogyan vigyék be, felmentek a háztetőre, és a cseréptetőn át eresztették le ágyastól Jézus elé a középre.

Amikor elolvastam ezeket az igehelyeket, meglepődtem, és egyúttal megrázó volt számomra: érezzük ezt? Érezzük, hogy az evangélisták számára ki jelenti a tanítványi sereg közepét? Egy béna kezű, fogyatékos, egy gyermek, egy gutaütött.

Nos a gyülekezeteinkben az a helyzet, hogy bár azt mondjuk, hogy üdvözöljük a gyengéket és a keresőket közöttünk, azonban & őszintén szólva & inkább magunk között maradunk. Hívőkként elkülönítjük magunkat a hitetlenektől. Így magunk körül forgolódunk. Közben pedig a köztünk lévő Krisztus az, aki gyengéket és keresőket behívja: kelj fel és állj középre! És csak akkor fedezzük fel, az ige legtisztább értelmében, hogy Isten Jézus Krisztusban emberré lett és a szegények és gyengék személyében már réges-rég közöttünk van, ha a szükséghelyzetben élő embereket magunk közé hívjuk. Krisztus azt mondja, hogy amit eggyel cselekedtek ezek közül az egyszerű emberek közül, azt velem tettétek.

Jézus embereket hív ki középre: téged és engem is hív.

Assisi Ferencről mondják, hogy gyermekkorától kezdve volt egy lelki problémája. Nem tudta elviselni a leprások szagát. Celanoi Tamás írja Ferenc fóbiájáról: &A leprások megpillantása, saját elmondása szerint, valamikor olyan visszataszító volt számára, hogy kézzel befogta az orrát, ha két mérföldes távolságból megpillantotta házaikat.& Ferencről mesélik, amikor még egy posztókereskedő gazdag fia volt, egy Assisi környéki lovaglása során találkozott egy leprással. Félelmetes utálattal eltelve erőszakot követett el magán, leszállt a lóról, adott a férfinak egy pénzdarabot, és megcsókolta a kezét. A másik is baráti csókkal illette őt. Ez volt megtérésének kezdete. Ezzel az első megtapasztalással kezdődik végrendelete is, amelyet 1226-ban fogalmazott meg: &Az Úr megadta nekem, Ferenc testvérnek, hogy ezt a kezdő lépést bűnbánatban tegyem meg (tehát a megtérésben). Amikor bűnben éltem, nagyon keserűnek tűnt, hogy a leprásokat meglássam. De az Úr közéjük vezetett engem, és én irgalmasságot gyakoroltam velük. Amikor eltávoztam tőlük, a keserűség a lélek és a test édességévé változott bennem.& (A. Holl nyomán. Der letzte Christ & Franz v. Assisi. Stuttgart, 1979. 66&67.)

&Kezd el, amitől félsz.& & ez egy jelentőségteljes mondat a Bácskában és a Vajdaságban lévő egyház számára.

John Wesley-ről, a metodista egyház alapítójáról tudjuk, hogy állandóan visszautasította az utcán, szabad ég alatti prédikálást. Amikor azonban a kihívásnak eleget téve 3000 ember előtt az utcán prédikált, ez a nagy metodista mozgalom kezdete lett, először Angliában és utána szerte az egész világon.

A Waiernben tanuló diákoktól hallottuk, hogy a diakóniai képzés keretében tiszteletteljes szolgálatot végeznek, betegek, fogyatékosok és haldoklók mellett. Ez nem éppen az, amit képzésünk keretében végezni szerettek volna. De éppen ezeken keresztül tapasztalnak meg egészen fontos felkészítéseket lelkészi szolgálatuk számára.

Tehát azt, ami saját magamban idegen számomra, ami saját magamban nem tetszik nekem, nyugodtan középre állíthatom Jézusnál. Azáltal, hogy gyenge pontjaimat Jézus gyógyító kezébe teszem, erősségekké tudja változtatni azokat. És így az a csodálatos dolog történik meg velünk, hogy miközben elfogadjuk saját elidegenedésünket és Jézusnál a középre állítjuk, képesek leszünk arra, hogy idegeneket gyülekezetünk közepébe állítsunk. Egy Krisztus-templom meghívja tagjai közé az idegeneket, a fogyatékosokat, a krízishelyzetben lévő asszonyokat, a gyermekeket, a társadalom peremén lévőket és a vétkeseket. Mert középen már Jézus van & ő mindnyájunkra vár. Ha ezt a Krisztus-templomot újra helyreállítottuk, akkor az ne a hívők zárt közösségét szolgálja. Legyen nyitva m i n d e n k i számára, mert Krisztus van a középen és ő így szól hozzánk: &Ahol ketten vagy hárman együtt vannak az én nevemben, ott vagyok közöttük én is.& És hívja a keresőket és elveszetteket is: &Állj fel, és állj ide a középre!&

Ámen.